–

Ég veletek, barátaim!

Mivel a barátaim zöme idősebb nálam, így körülbelül tizenöt éves koromig élvezhettem az egy országban való tartózkodás előnyeit. A tizenhat fős baráti társaságomból tizenketten választották a kivándorlást, és a zömük még az érettségi utáni nyáron elhagyta az országot. Ez egyáltalán nem egyedi eset, sőt. Sok embert ismerek, akiknek még nagyobb számban tűntek el a mindennapjaiból a családtagok és a barátok. Nem egy rangos gimnáziumból távozott külföldre a végzős osztályok harmada, és még a kisebb tekintélyű iskolákban is a diákok harminc-negyven százaléka jelezte, hogy ha tehetné, az országon kívüli egyetemet választana. Budapesten és más nagyvárosokban már alig találni olyan embert, akinek egy ismerőse sem mosogat Münchenben, vagy tanul éppen Manchesterben. A kivándorlás – jobb esetben csak közvetetten, de – mindannyiunk életében jelen van, ha máshogy nem is, legalább a közéleten keresztül. Nem kerülhetjük ki, és muszáj beszélnünk róla.

A Központi Statisztikai Hivatal adatai alapján 2010 óta mintegy 173 ezer ember hagyta el Magyarországot. Ez viszonylag ismert adat, és nem is azért írom ezt a cikket, hogy ezt elemezgessem. Számomra mégis fontos ez a szám, mert önkéntelenül is eszembe jut, vajon ez a rengeteg ember hány százezer, millió másikat, kapcsolatot, kapcsolódási pontot hagyott hátra. Családokat, szerelmeket és barátságokat.

Én is tudom, mennyire hiányoznak azok az emberek, akik sok-sok kilométerre sodródtak tőlem. Hogy mennyi mindent vittek el belőlem is, amikor elmentek.

Ilyen számok láttán nem tudok nem arra gondolni, vajon hányan éreznek így rajtam kívül. Hányan nem tudják megölelni a gyerekeiket esténként? Hányan kénytelenek hónapokra vagy akár örökre elengedni a társuk kezét? Hány nagyszülő nem látja felnőni vagy felnőtté érni az unokáját? Persze nem kételkedem benne, hogy a világ másik felén lenni éppen ilyen nehéz, de arról nem tudok beszámolni. Egyedül azt tudom, hogy milyen, amikor nincsenek itt. Mi csak távolról figyeljük azokat a kivándorló embereket, csupán elképzelni tudjuk, vajon mit csinálnak abban a bizonyos új életben, nélkülünk. Meghallgatjuk őket, próbáljuk összerakni, hogyan zajlik egy napjuk, de valahogy mindig olyan valószerűtlen az egész. Ijesztő, hogy abban a képben, abban a jövőben már nem látjuk igazán magunkat, a mi helyünket.

Lehetőségek fiatalként: menjek vagy maradjak?

A kivándorlás kérdése szinte minden korosztályt érint ugyan, de tizenévesen ma már alig akad, akiben fel sem merülnek ezek a lehetőségek. Azt látom, hogy ahol megvan az a kiváltságuk az embereknek, hogy elgondolkodjanak rajta, ott meg is teszik. A jobb tanulmányi eredményű ismerőseim java része jobbára külföldi egyetemi felvételiben gondolkodik, az itthoni intézményeket maximum B tervként tartják számon. Ebben nem is találnék semmi kivetnivalót. Ha az esetek nagy részében arról lenne szó csupán, hogy a fiatalok szeretnének világot látni és izgalmas, stimuláló környezetben tanulni, nem ejtene kétségbe a dolog. (Szerencsére ilyenek is vannak bőven, és nagyon örülök neki, hogy követhetik az álmaikat.) De az igazság az, hogy fájdalmasan gyakran látom, a kortársaim nem egy boldogabb életbe szaladnak, hanem menekülnek az itthoni elől. Sokan már teljesen lemondtak arról, hogy Magyarországon képzeljék el az életüket.

Tehetetlennek érzik magukat, és el vannak veszve egy olyan rendszerben, amely ritkán gondol rájuk. A mi generációnk baljós figyelmeztetésekkel és mindent elborító, metaforikus viharfelhőkkel a feje fölött nőtt fel.

Napról napra egyre aggasztóbb képet kapunk a külvilágtól, és féltjük a holnapot. Hogy vége az országnak, vége a civilizációnak, a földnek. A világ követhetetlen tempóban változik, és mi addig próbálunk versenyezni vele, amíg a lelombozó jóslatok jövendölik nekünk. Amíg van időnk. Nem egyszer kell végighallgatnunk a rokonaink, tanáraink figyelmeztetéseit, főleg bizonyos pályák esetében. „Legyen biztonsági hálód.” „Ne betonozd be magad ide.” Nyugtalanítóan sokan féltjük a jövőnket, és néha rettenetesen nehéz döntéseket hozunk azért, hogy megteremtsük.

Kettészakadva

Én sosem akartam elmenni innen. Ide köt a nyelv, a munkám és a tanulmányaim. Az a fajta ember vagyok, aki külföldön büszkén meghajol minden Palvin Barbit ábrázoló plakát előtt, aki vidáman üvölteti a mulatóst meg hordja a matyómintás felsőket, és magyarul tanítja a repülőn mellette ülőt. Bárhová sodorjon az élet, eszméletlenül büszke leszek és vagyok arra, ahonnan jöttem. De hiába vagyok teljes szívemből szerelmes Magyarországba, ami leginkább otthonná teszi számomra, azok az emberek, akik benne laknak. Az emberek, akiket szeretek.

Most pedig itt állok tizennyolc évesen, eddigi életem egyik legfájdalmasabb döntése előtt. Hamarosan itt az érettségi, ahogy a kérdés is előttem: itt maradjak az országban, ami a világot jelenti nekem, akkor is, ha ez azzal egyenlő, hogy alig látom a szeretteimet? Vagy utánuk menjek, és egy olyan helyen éljek, amit szerintem sosem fogok tudni úgy szeretni, mint a hazámat?

Félek, hogy mindkét verzió hatalmas darabot szakítana ki belőlem. Ahogy attól is, hogy mindegy, melyiket választom, képtelen leszek teljesnek érezni magam.

Persze eljátszom az ingázós, kétlaki élet gondolatával is, és ameddig képes leszek rá, meg fogom tartani az egyensúlyt a szeretteim és a szülőföldem között. De már előre görcsbe rándul a gyomrom, ha arra gondolok, hogy egy nap végleg el kell döntenem, melyik a fontosabb. Attól pedig még jobban tartok, hogy ez nem fog sikerülni. Hogy nem tudom majd megszokni az új talajt a lábam alatt, hogy így is, úgy is otthontalan leszek. Hogy a két célpont között valami elpattan bennem, és szétszakadok, mint egy túlfeszített hajgumi, és a darabjaim beterítik egész Európát.

Nyáry Luca