–

Nem akartam egyedül lenni

Már három éve, hogy tizenegy éves kapcsolatom véget ért a gyermekem apjával. Azóta, hosszabb-rövidebb liezonokat leszámítva, egyedül vagyok. Vagyis nem teljesen, hiszen itt van a tízéves kisfiam, akivel egymás partnereivé lettünk az idők során (nyilván, egészséges keretek közt, a szülő-gyerek viszonyrendszer szükséges elemeit megtartva).

Sosem akartam szingli lenni. Amikor eleinte többen mondták nekem, hogy „szuper, most aztán azt tehetsz, amit akarsz”, én nem örömet éreztem vagy izgatottságot. Inkább fásult voltam és szomorú. Én nem vágytam erre, az élet hozta úgy, hogy kénytelen-kelletlen mégis egyedülálló anyuka lettem.

Az első perctől fogva folyamatos hiányérzetem volt.

Hogy mi hiányzik a legjobban abból, amikor párkapcsolatban éltem?

Nagyon szerettem valakihez tartozni. Szerettem azt a láthatatlan aranyzsinórt, ami bárhova mentem, bármit csináltam, mindig a másikhoz kötött. A tudatot, hogy valakihez tartozom, és ő is hozzám, és az a bizonyosság, hogy senki nem lép félre; a kölcsönös tisztelet mindig jelenidejű, akkor is, amikor fizikailag külön vagyunk.

Én sosem léptem félre, és tudomásom szerint engem sem csaltak meg. (Bár, ugye, ebben 100 százalékig senki nem lehet biztos, de ha meg is csaltak, az valami olyan diszkrécióval zajlott, hogy én semmit nem éreztem belőle. Ezért is lepne meg, ha kiderülne, hogy történt ilyesmi, mert elég finomak az érzelmi receptoraim.)

Hovatovább imádtam jókat röhögni azon, amikor kibeszéltük, hogy kit, mikor és hogyan környékeztek meg mások. Mert igen, egy jó kapcsolatban ilyeneket is elmondhatunk egymásnak. Ezek is erősítik a bizalmat, amikor annyira szoros a köztünk lévő kötelék, hogyha valaki próbál is közénk férkőzni, csupán annyit ér el, hogy esti beszélgetési téma lesz.

Az is fantasztikus, hogy valaki ismeri az összes hülye kis szokásodat, és te is az övét. Amiről senki, még a saját édesanyád sem tud. Hogy olyan zsigeri szinten önmagad lehetsz, ahogyan senki mással. És bár lehet, hogy idegesítenek apróságok, de a nagy egészben valójában ezek is inkább hozzáadnak a kapcsolathoz, és nem elvesznek belőle.

Hiányzik az is, amikor egy nehéz nap végén a másik megölel, és ettől máris jobb. A ölelés gyógyszer, ahogyan az a tudat is, hogy valaki szeret, valakinek fontos vagy, és törődik veled. Szurkoló és támogató bázisai vagytok egymásnak, akik ünneplik egymás sikereit, és megértők egymás kudarcaival kapcsolatban is.

És persze hiányzik a mindennapi intimitás is, amire én úgy tekintek, mint a párkapcsolat i-jén a pontra: egy mentálisan, lelkileg minőségi kapcsolat fizikai szinten való kiteljesedése. És megint csak: az érintés, az ölelés súlya és jelentősége. Szinte felbecsülhetetlen.

Ezek a nagy apróságok hiányoznak a legjobban

Az ember tömegben is lehet magányos. Ha 1000 meg egy ember utazik velem együtt a metrón, attól én még épp olyan egyedül vagyok, mintha senki nem volna rajta. Ha karcosabb lettem az elmúlt évek – szingliségem és a külföldi életem során –, mint voltam, az ennek köszönhető.

Amikor egy ilyen mély kötelék megbomlik, az különösen fájó. Amikor szépen lassan látod elhalványulni azt a bizalmat és összefonódást, amitől ti ketten egy mindenkori nagy összekacsintás voltatok a nagyvilággal szemben.

Nehezen nézel vele szembe. Szőnyeg alá söpröd. Nem veszel róla tudomást. Egy ideig. Aztán idővel már tudod, hogy ami volt, elmúlt, és egyszer csak el kell a valóság szintjén is engedned az előző életedet. Lassú folyamat ez, fájdalmas, és rettenetesen magányos. Amikor fekszel a másik mellett az ágyban, behunyod a szemed, és azt érzed, hogy köztetek egy nagy, fekete árok húzódik. Sötét, mély és végtelen. Tudod, hogy valójában a másik egy karnyújtásnyira van, de mégis elérhetetlen. Mert már a lelketek lekapcsolódott egymásról, menthetetlenül. Ez a felismerés pusztító.

Aztán, ahogy a valóság szintjén elengeded, elindulsz egy külön úton, és újrafogalmazod önmagad, az egy új tapasztalás. Izgalmas, tartalmas, magányos, de mindenképpen építő jellegű.

Ám hiába épülsz újra, csakhamar azt veszed észre magadon, hogy hiányzik az a valahova tartozás, mintha az egyik végtagod nem volna a helyen. Mert párkapcsolaton szocializálódtal, ez a te érzelmi anyanyelved. Működsz egymagadban is, önálló vagy és harcos, mindent megoldasz (tán még az égőt is kicseréled, ha kiég), de nem vagy teljes.

Erről mindig Platón jut eszembe, aki szerint minden férfi és nő hermafrodita volt egykor, de valahol a réges-régmúltban szétválasztódtunk, és most az egész életünket azzal töltjük, hogy a másik felünket keressük. Amikor az nincs meg, fájó hiányérzetben telnek a napjaink.

És keresünk, keresünk kitartóan. Mert egy ilyen hideg-rideg, kőkemény világban, amiben jóformán minden egyes nap küzdelem, a legnagyobb támasz egy biztos otthon. Nem a négy falra, a fizikai otthonra gondolok (bár nyilván egy kellemes kuckó is nagyon fontos), hanem arra az érzelmi bázisra, amit a társaddal jelentetek egymásnak.

Igen, hiányzik.

Kégl Ágnes

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Maridav