A Zsolt hová felvételizik? Londonba. A Dani? Koppenhágába. A Timi? Lyonba. És a Julcsi? Ő az ELTE-re. Puff neki, máris irigyeljük (és kicsit persze utáljuk) a Julcsi szüleit.

Merthogy a mi lányunk Hollandiába készül... Ami több szempontból sem igazságos. Hiszen csak „most volt”, amikor körbefogtuk a kanapén a mi kis óvodásunkat, kellő áhítattal hallgatva okos és kerek mondatait a „Vendég a háznál” című rádióműsor riportalanyaként. Olyan adekvát témákat elemzett csodás kis hangján, mint az angyalok mindennapi élete a felhők fölött, a mesebeli manók szorgoskodása a játszótéren vagy a Mikulás tájékozódó képessége. Nem kérdés, hogy ő a világ legokosabb, és persze a legszebb, (de ez a rádióban nem jött át) gyermeke. A stáblista felolvasása, és néhány  (valahogy a szemem sarkába került) könnycsepp elmorzsolása után érdeklődve fordultam feleségem felé: milyen érdekes címe van a műsornak, hiszen a riporter nem is jött vendégségbe hozzánk, a beszélgetést az oviban vették fel. Mire ő felvilágosított, hogy a „vendég a háznál” nem ő, hanem édes gyermekünk, aki szerencsés esetben 18-20 évet tölt nálunk, aztán… huss, irány a nagyvilág. Hát, én ettől kiakadtam. Nem kicsit, nagyon. Leginkább azért, mert minél jobban belegondoltam, annál igazabbnak és kegyetlenebbnek tűnt.

Aztán percek alatt lepörgött az ovi, elsuhant a nyolc év általános, fénysebességgel elrobogott a három és fél év gimi. Most meg itt állunk egy nagy kamasszal, aki hamarosan pakol, és Hollandia felé veszi az irányt.

A dolog tök egyszerű, vegyük csak sorra a száraz tényeket: jobb lesz neki ott? Valószínűleg igen, ezer okból. Soroljam? Kilép a nagyvilágba, önállóságot tanul, egy sokkal nyitottabb és versenyképesebb tudást adó egyetemre fog járni, mint itthon bármelyik suli, kimaxolja a meglévő két (angol, francia) nyelvtudását, és ráragad még minimum egy, a holland. Megtapasztalja, milyen az univerzum normálisabb fele, megismer egy teljesen új kultúrát. Több tucat barátra tesz szert a világ minden tájáról. És akkor még a holland sajtokról egy árva szót sem szóltam… Szóval, osztunk, szorzunk, csudijó lesz neki! Mi pedig, halihó, egy fapadossal fillérekért, két óra alatt utána mehetünk. Akár minden hónapban. Annál sűrűbben akkor se látnánk, ha Mátészalkára menne. A skype-pal különben is szinte itthon lesz. Hiszen minden este legalább két-három óra csevej vár ránk. Együtt nevethetünk Nana (kutya) frissen fodrászolt bundáján, szinte beleszagolhat az esti vacsorába, és mi is bekukkanthatunk albérletének (publikus) részeibe.

Hát, kérem szépen, drága barátaim, mindezen objektív, nagyon okosan kitalált tények abba a nagy halomba tartoznak, amit úgy hívunk: önbecsapás.

Mert bár egytől egyig igazak, de közben megszakad az atyai (és anyai) szív. Hiszen mi is történik valójában? A mi icike-picike kislányunk, (vendég a háznál) itt hagy minket. Piszkosul.

Vegyük csak sorra a nagyon nem száraz érzelmeket! Hogy kis családunk kábé fél év múlva bezsúfolódik a kocsiba, dögre pakolva, mivel is? Egy új élet összes kellékével? A ma még a kispárna mellett (a helyén!) alvó plüss macska is utazik? A kakaós pohár, a legújabb pizsi, a lila hajcsat, és a Harry Potter összes? Aztán a fránya statisztikákból (meg a szívünk mélyéből) tudjuk, hogy az öt év az valószínűleg örök élet lesz. Például ott vannak a holland fiúk, ugye… És, hogy a mi kicsi lányunk, aki miatt minden hétvégi éjszakán maximális hangerőre toljuk az éjjeli szekrényen heverő mobilt, felváltva vágjuk kocsiba magunkat, ha hajnali négykor vége a házibulinak, vagy megunta a bulinegyedet... szóval milyen lesz a péntek-szombat éjszakája tőlünk 1.500 kilométerre. És nekünk? A fapadosokat sem mi fogjuk gazdaggá tenni, már csak anyagi okok miatt sem. Az sem biztos, hogy szívrepesve várná a drága szüleit ilyen sűrűn. És hol szállunk meg? Szóval az a röpke 1.500 kilométer bizony fucking sok tud lenni a dolgos mindennapokból nézve. A Skype természetesen remek kis csatorna, de mamapapa, ne használjuk már nyakra-főre! Hiszen olyan sok a tanulnivaló. És bulizni is kell, meg világot látni is.

Szóval... osztunk, szorzunk, és máris kicsit belegebedünk a közeljövőbe. Egyelőre inkább nem beszélünk róla, hátha akkor nincs is…

A napokban akadt a kezembe (hiszem, hogy nincsenek véletlenek) Szabó T. Anna gyönyörű, szívbemarkoló verse, az Elhagy. Egy gyerek érzései, dühe arról, hogy elhagyja az anyja (szülője). Fordítva olvastam, értitek, hogy milyen szempontból. Aztán földhöz vágtam. Pedig nagyon szép vers.

Olvassátok el.

Szabó T. Anna: Elhagy

Elárul és elhagy.

Kilök magából és elhagy.

Önmagát adja ennem és elhagy.

Ringat és elhagy.

Talpam simogatja, fenekem törüli,

hajamat fésüli, elhagy.

Orrom az illatát issza, ölel:

„Soha nem hagylak el!” Elhagy.

Áltat, mosolyog, súgja: „Ne félj!”

Félek és fázom, és elhagy.

Este lefekszik az ágyra velem,

azután kioson és elhagy.

Nagy, meleg, eleven, fészekadó,

csókol és dúdol és elhagy.

Cukorral tölti a két tenyerem,

tessék, ehetem: elhagy.

Sírok és ordítok, úgy szorítom:

foghatom, üthetem, elhagy.

Csukja az ajtót és hátra se néz,

nem vagyok senki, ha elhagy.

Várom, ahogy remegő kutya vár:

jön, ölel, símogat, elhagy.

Ő kell, mert nélküle élni halál,

felemel, melegít, elhagy.

Ketrec a karja, de ház az öle,

vágynék vissza, de elhagy.

Egy csak a lecke: nem ő vagyok én,

idegen, idegen, elhagy.

Ott a világ, lesz más, aki vár!

Lesz majd benne, kit elhagyj.

Csukd be az ajtót, vissza se nézz:

várni a könnyebb, menni nehéz,

lesz, ki elárul, lesz, ki elárvul,

mindig lesz, aki vár, aki fél,

mindig lesz, aki vissza se tér,

megszül, és meghal, és elhagy.