Lélegzet-visszafojtva nézzük minden szülő rémálmát – az All Her Fault című sorozatról

 –

A különböző véleménybuborékok nézetei erősen eltérhetnek abban, hogy milyen az elfogadható vagy kívánatos huszonegyedik századi nőkép – mi a „beteljesítendő női princípium”. Az élethosszig GYES-kontyos háztartásbeli anyukától a sok diplomás, vezető beosztású karrieristáig mindenre létezik már egy jól beazonosítható archetípusunk, de eközben mindegyikhez gyorsan legyártottuk annak húsba maró kritikáját is, így mindenkinek juthat egy csipet lelkiismeret-furdalás.

A dolgozó anya nehézségeinek filmes ábrázolását rengeteg módon ragadták már meg filmes alkotók: kezdve az olyan szélsőséges élethelyzetektől, mint az Egy szobalány vallomása című sorozatban, ahol Margaret Qualleynek minden borzalmas viszontagsággal teljesen egyedül kell megküzdenie, egészen a Született feleségek Lynette Scavojájáig, ahol az öt gyerek mellé egy teljes értékű apuka is párosul.

A szülői feladatok arányos elosztásának újragondolása viszont még mindig gyerekcipőben jár.

A jelenlegi társadalmi, politikai, gazdasági és kulturális viszonyainkba hat láb mélyen betonozódott be az az elképzelés, hogy a gyerek körüli teendők és a mindennapos logisztikai feladatok alapvetően az anyához tartoznak, az apuka pedig – ha elég jófej –, akkor jobb napokon „besegít”.

A SkyShowtime-on futó All Her Fault erre az egyenlőtlenségre mutat rá, miközben elképesztően fontos morális kérdések elé állítja a nézőt a felelősségről, a hibázás lehetőségéről és arról, hogy milyen áron lehet megőrizni egy család (sokszor hamis) egységét.

Nem bírod nem nézni

Az első tizenöt percben általában eldől, hogy elköteleződünk-e a következő 8–10 órára, ami nagyjából egy egy évados sorozat játékideje. Az All Her Fault viszont már az első öt percével a bőrünk alá mászik, és nem ereszt, úgyhogy ide ki is tennék egy erős binge-watching alertet. Pedig mondatról mondatra egyre nyilvánvalóbb, hogy mi vár ránk. Olyan ez, mint amikor egy autóbalesetnek vagyunk a szemtanúi: pontosan látjuk, hogy már senki nem tudja félrerántani a kormányt, mégis minden idegszálunkkal reméljük, hogy nem következik be az elkerülhetetlen, és megkövülve bámuljuk a történteket. 

A nyitójelenetben Marissa Irvine (akit a Succession és a Pieces of a Woman című alkotásokból ismert Sarah Snook alakít, méghozzá egészen lehengerlően) becsönget egy házba. A fiáért jött a megbeszélt játszós délutánra, ám egy kedves, idegen nő nyit ajtót. Az ötéves Milo nyilvánvalóan nincs itt, úgyhogy a két nő együtt jár utána a félreértés eredetének. Vajon elnézte a házszámot? A másik anyuka nem vette észre, hogy az autocorrect rossz címet adott meg? Mégis a babysitter ment ma a kisfiúért? Netán az apuka hozta el a suliból? Egy dolog biztos: az utóbbi lehetőség reálisan fel sem merül. Innentől pedig minden pillanat egyre fojtogatóbbá válik, majd Marissa kimondja azt, amit mi sem akartunk hallani, és amiért bármelyik gyorsan ítélő anyukabizottság kiosztja a „szar anya” kártyát. Fogalma sincs, hol van a fia.

Minden az ő hibája – de mégis kié?

A képernyő elsötétül, és ránk zuhan a sorozat címe, ami a névmásnak köszönhetően („her") rögtön eligazít minket abban, hogy még nem tudjuk, ki hibázott, de csakis egy nő lehetett. Innentől pedig két kérdés izgat minket: a családban vagy a család közvetlen környezetében kell-e keresni a felelőst, és vajon mitől fog hamarabb összeroppanni az anya: a fia eltűnésétől, a rászegeződő, vádló pillantásoktól vagy a körülötte, több fronton zajló családi viszályoktól?

Szerencsére a szereplők közti dinamikák sokkal árnyaltabbak és kiegyensúlyozottabbak annál, mint hogy mindenki végig egyetlen embert hibáztasson.

A krízishelyzetekre jellemző „mi lett volna, ha” gondolatkísérletek végtelen számú forgatókönyvei között azért mégis kicsúsznak a tőrdöfésszerű, hibáztató mondatok, amelyeket ha egyszer kimondunk, akkor hiába minden bocsánatkérés. Örökre ott maradnak, és átjárhatatlan falakat képeznek köztünk. A tőrök pedig azért legtöbbször mégiscsak Marissa felé mutatnak.

És félreértés ne essék: Marissa tényleg lehetett volna figyelmesebb, amikor egy frissen megismert anyukabarát­nőre bízta a gyereke délutáni felvigyázását; elmenthette volna időben a telefonszámát, vagy SMS helyett valóban megbeszélhették volna a részleteket inkább telefonon – és még ezer más apró dolgot is túlbiztosíthatott volna azon az egyetlen napon. De jobban tesszük, ha mégis a „rendszerhibákkal” foglalkozunk.

Szuperanyák és a domináns hímek

Milo eltűnése okán a történet két (majd később három) család életébe enged betekintést. Már első ránézésre is közös bennük, hogy családi életüket mindannyian a chicagói felső középosztály számára fenntartott, gyönyörű kertvárosban élik, ahol azonos korú, egyke gyerekeiket nevelik. A szinte nevetségesen óriási, medencés házak, a csúcskategóriás autók és a méregdrága magániskolák ebben a közegben egyáltalán nem számítanak luxusnak. Mindezt pedig belvárosi, fancy irodaházakban anyák és apák közös erővel teremtették meg a szeretteik számára. Sőt, a Kaminski családban vélhetően nem is a pedagógusként dolgozó Richie (Thomas Cocquerel), hanem a keményen dolgozó könyvmarketinges Jenny a fő kenyérkereső, akit a Volt egyszer egy… Hollywood és a The Perfect Couple című filmekből ismert Dakota Fanning alakít.

A „work–life balance”-szal zsonglőrködő anyák szétaprózódása, állandó készültsége és konstans önmarcangolása szinte tökéletesre van írva, de még annál is jobban van eljátszva (Sarah Snook meg is kapta alakításáért a Critics’ Choice legjobb női főszereplőnek járó díját). Kettejük kezdődő barátsága pedig nagyon finom, egymást megtartó női energiákból épül fel, ami a sorozat talán legtanulságosabb kapcsolódása.

Ezzel szemben a történetben megjelenő apák ábrázolása hagy némi kívánnivalót maga után – aminek a Michael Peña által megformált nyomozó lesz a tökéletes ellenpontja: a gyerekéért bármire képes, anyaszívű apa. Jenny férje viszont a csillagokat is lehazudja az égről, hogy énidő címszó alatt a kocsijában Insta Reeleket pörgethessen és chipset zabálhasson, miközben magasról tojik közösen nevelt gyerekükre, felesége munkahelyi ambícióira vagy arra, hogy a nő otthon legalább zavartalanul pisilhessen egyet.

Peter Irvine egy fokkal több színt kapott (a White Lotus-ból ismert Jake Lacy alakításában). Ő az, aki észreveszi, meghallja felesége igényeit, helyenként még ígéreteket is tesz, de valódi változtatások helyett maradnak az üres elismerések.

Annál pedig kevés mérgezőbb és manipulatívabb bókot kaphat egy kialvatlan, a kiégéstől karnyújtásnyira lévő anya, mint azt, hogy „te mindenre képes vagy”.

Peter a gyereknevelés ügyes-bajos kérdéseit egy az egyben a feleségére hárítja, minden más viszonyát viszont kontroll alatt igyekszik tartani. A gyerekstátuszban tartott felnőtt testvérei anyagilag és egészségügyileg is jócskán kiszolgáltatottak neki: Lia (Abby Elliott) gyógyszerfüggőséggel küzd, Brian (Daniel Monks) pedig egy gyerekkori baleset miatt mozgásában korlátozott, és krónikus fájdalmakkal él. A gyerekrablás körüli nyomozás fejleményei epizódról epizódra kényszerítik ki azokat a felismeréseket és fordulatokat, amelyek nagyban átrajzolják az addigi viszonyokat – és azt is, hogy ebben a családban ki lehet a megmentő, és ki kinek az áldozata.

A fent említett harmadik család lassú megismerése és az ijesztően angyalarcú Carrie Finch (Sophia Lillis az Az-ból és az Asteroid City-ből) fel-felbukkanása egészen új fénytörésbe helyez mindent, miközben a szülői féltés és önfeláldozás egy teljesen más arcát ismerhetjük meg általa.

Eat the rich helyett

Az Andrea Mara bestselleréből készült családi drámasorozat nemcsak azt mutatja meg, hogy a látszólag gond nélküli, tehetős emberek élete is egyetlen pillanat alatt szétcsúszhat – a befolyás, a vagyon, a kapcsolatok nem jelentenek mindenre megoldást.

Bár az utóbbi években filmek és sorozatok sokszor építettek arra, hogy mennyire imádjuk utálni a gazdagokat (például a már említett White Lotus, az Utódlás vagy a Ruben Östlund-féle A szomorúság háromszöge), ezúttal az alkotók arra is felhívják a figyelmünket, hogy az irigyelt státuszú emberek a bajban jóval kevesebb empátiára számíthatnak a sajtótól, a társadalomtól és sokszor még egymástól is.

A sorozat többször is súlyos morális kérdések elé állít minket, ahol egyáltalán nem lesz magától értetődő, hogy mi lenne vagy mi lett volna a helyes döntés. A szereplők ezeket szerencsére meghozzák helyettünk, mi pedig csak nagyokat sóhajtozunk megkönnyebbültségünkben, hogy ez nem a mi életünk. Csakhogy valahogy lappangva mégis folyton visszakúszik az az érzés, hogy ezek a kiélezett helyzetek a pillanat műve alatt megteremtődhetnek.

Az All Her Fault a címmel ellentétben nem egy konkrét bűnös megnevezéséről szól, hanem arról az ösztönös mozdulatról, amellyel újra és újra az anyák vállára tesszük a felelősséget.

Helyenként talán túlzott empátiával fordul a női szereplők felé, és szigorúbban bánik az apákkal – még akkor is, ha mindkét oldalról mutat jó és rossz mintákat, társadalmi osztálytól függetlenül. De nem lehet elégszer elmondani: a gyereknevelés nem egyemberes feladat, jó esetben nem szabad, hogy egyéni teljesítmény legyen. A felelősség, a bűntudat és a nehézségek is közösek, a hibázás elkerülhetetlen – a gödör aljáról pedig csak egymást kihúzva lehet feljutni. 

Rezek Bori