–

Elképesztő, de működik. Amióta ez a film kikerült a nyilvánosság elé, Tarantino minden vetítés előtt arra kéri a nézőit, hogy ne rontsák el másoknak az élményt, ne spoilerezzenek. 2019-et írunk, ki hisz még abban, hogy meg lehet akadályozni bármilyen információ kiszivárgását? Pedig ha szépen kérik, és valódi értéket látsz mögötte, akkor megteszed neki. Jobb lenne ugyan most úgy beszélgetni a Volt egyszer egy… Hollywoodról, hogy már mindannyian láttuk, és nyíltan kielemezzük, de most még nem tartunk itt – csak csütörtöktől látható a mozikban. Én pedig azt szeretném, ha ti is úgy ülnétek ott, mint én: végig attól reszketve, hogy a Manson-gyilkosság (vagyis Hollywood történetének egyik legvérfagyasztóbb rémtette) milyen módon ragadta meg a fantáziáját.

Egy dolgot elárulhatok: korszakhatárnak tartja. Vagyis volt egy Hollywood előtte, és lett egy utána – ő pedig, az amerikai filmtörténet nagy rajongója, most természetesen a régiek előtt akar tisztelegni. Egy olyan világ előtt hajt fejet, amit ő már csak a képernyőről ismerhetett – ezért is tette közzé azoknak a filmeknek a listáját, amik inspirálták, és amiket most, a film kapcsán bárki bepótolhat a Viasat6-on vagy a Sony Movie Channelen. 

Főhőseinek pedig a letűnt kor elfeledett figuráit választotta: egy B kategóriás sztárt (akit a történetben Rick Daltonnak hívnak) és annak dublőrét (Cliff Bootht). Ahogy egyszer már tisztelgett a B kategóriás akció-thrillerek előtt (ez volt a Grindhouse: Halálbiztos), és ahogy a filmjeiben rendre visszahoz olyan, már „leírt” vagy lesajnált színészeket, mint Kurt Russell, David Carradine vagy Daryl Hannah, úgy most is megejtő érzékenységet mutat azok iránt, akik nincsenek a topon.

Nekik szánja ezt a filmet, afféle jóvátételként. Mert ők is építették/építik Hollywoodot. Ők is az életüket és a vérüket adják érte. 

Mindennap az áttörésről ábrándoznak, és mindennap nekifutnak újra. Ők Hollywood szürke eminenciásai, akik nélkül nem lennének tévéfilmek, sorozatok, és nem lennének sztárok sem, akik mellettük tündökölhetnek. És hogy időnként pojácák? Nagyképűek? Önhittek? Aztán meg koppannak? Tarantino ezzel együtt szereti őket, ezeket az édes, gyermeklelkű színészeket és dublőröket. És mi lehetne a legnagyobb gesztus irányukba, ha nem az, hogy épp a két legnagyobb világsztár (Leonardo DiCaprio és Brad Pitt) játssza el őket, ezzel is elismerve a munkájukat és erőfeszítéseiket. Ez önmagában olyan szép, amiért legszívesebben kezet csókolnék neki.

Nyilván el tudjátok képzelni, hogy DiCaprio hányszor veszi emberszámba azokat a kollégáit, akik csak egy jelenetre vagy egyetlen mondatra kerültek mellé egy filmben… Valószínűleg nem azt mesélik utána, hogy remekül elbeszélgettek a forgatási szünetben. De most eljátssza őket. Belehelyezkedik a szerepükbe, az életükbe. Kénytelen megtapasztalni, milyen középszerűnek lenni. Még akkor is, ha ő soha nem lesz az. Mert még most is olyan energiát visz a vászonra, aminek nincs párja. Lehengerlő, elsöprő energiát. De ez nem jogosítja fel arra, hogy a nála kevésbé szerencséseket (akiknek nem jutott ennyi az isteni adományból) ne tisztelje.

Szóval Tarantino azt állítja: volt Hollywoodnak egy ártatlan korszaka, amikor még úgy lövöldözhettek a filmbéli karakterek, mint a gyerekek a hátsó udvaron: piff-puff, dirr-durr. Senki nem gondolhatta, hogy ebből baj lesz, hogy a filmes erőszak mintát jelent.

Hosszan-hosszan idézget ebből a gyermeki háborúsdiból, valósággal beleszeret az imitálásába. Idéz egy kicsit innen, aztán onnan, és olyan jól szórakozik (mellesleg mi is), hogy szinte el is felejtjük, hová akarunk kilyukadni. Az a szerelmi vallomás, amit Tarantino a régi westernek és egyéb lövöldözős filmeknek tesz, külön filmet alkot a filmben. 

Méghozzá tökéletes filmet. Minden apró részlete szándékoltan van ott, minden tárgy a háttérben, minden mozdulat, minden beállítás, minden fénycsík. Minden mellékszereplőnek is jelentősége van – és aki látta a korábbi filmjeit, tudja is, mitől. A filmínyencek vére úgy kezd bizseregni tőle, hogy alig bírunk megülni a székben. Bárcsak visszatekerhetném, és megvizsgálhatnám újra, mi mindent rejt el egy képben!

Közben megismerjük Sharon Tate karakterét is (Margot Robbie kelti életre), akire színésznőként már alig emlékszik valaki.

Micsoda tragédia, hogy ez a csodálatos nő úgy vonult be a történelembe, mint a világ egyik legszerencsétlenebb áldozata. Tarantino azt akarja, hogy jól jegyezzük meg: azelőtt éppen hogy a világ legszerencsésebb nője volt.

Az egyik legszebb, legszerelmesebb, sikerei hajnalán álló nője, tele nagy reményekkel a magánéletében és a karrierjében egyaránt. Az egyetlen archív felvétel, amit Tarantino érintetlenül hagy, az az, amin a valódi Sharon Tate-et láthatjuk. Itt nincs trükközés, nincs imitáció. Nézzük őt áhítattal. Ahogy ő nézi magát a filmben. Így állítunk neki emléket.

És azt hiszitek, színészileg nem igényel különösebb erőfeszítést egy ilyen bomba nőt megidézni? Nincs igazatok. Margot Robbie-nak ez ugyanúgy ritka tehetsége, mint másnak az, hogy különböző karakterek bőrébe tud bújni. Erre sem alkalmasak sokan, mert nem elég hozzá a nem mindennapi külső. Jogos igénye persze, hogy nem akar benne ragadni ebben a szerepkörben, és mellette bontogatja a karakterszínészi szárnyait, de valaha – épp az old Hollywood korában, a 40-es, 50-es, 60-as években – dívának lenni még teljesítmény volt. Keresetlen, bájos és természetes dívának lenni még inkább.  

Na de, ennyit az élet napos oldaláról. Mert ugye, egy percig sem felejthetjük el, hogy van az életnek egy sötét oldala is, és már ott ólálkodik a sarkon – végül is erre megy ki a játék. Akadnak filmrendezők (mint például David Fincher), akiket éppen az az oldal, a démoni erők nyűgöznek le annyira, hogy újra meg újra megpróbálják megfejteni és megmutatni a maguk mélységében. Tarantino nem ilyen rendező. Bár nem lehet azzal vádolni, hogy kerülné az erőszakot és a vért a filmjeiben, de a gonoszság, az elvetemültség, az igazi lelki nyomor legaljához sosem merészkedik közel. Csak kívülről szemléli, és igyekszik gúnyt űzni belőle.  

Most eggyel komolyabban veszi a feladatot. Közel lopakodik az oroszlán barlangjához, és be is kukucskál, sőt kiváló ösztönével meg is érzi, milyen ott a levegő… De a többi maradjon titok. Megígértem neki. Maradjunk annyiban, hogy amit én a magam részéről utáltam a Becstelen brigantykban, mert számomra teljességgel komolytalan volt, azt itt csakis szeretni tudom. Sőt, rajongani érte. 

Most megértettem, hogy valaminek az inverze pontosan ugyanúgy kifejezheti a jelenség lényegét, mintha reálisan ábrázolnák.

Eddig ahány Tarantino-filmet láttam, az első percekben mindig azt éreztem, hogy igen, így kell egy filmet elkezdeni. Az első jelenetek mindig olyan magasra teszik a lécet, olyan kidolgozottak, innovatívak, szellemesek, hogy aztán gyakran már csak lefelé visz az út. Az utóbbi években – bár talán egyedül vagyok vele – végül inkább fáradtan és csalódottan távoztam a moziból. Hiába a fantasztikus dialógok, a világ legjobb színészei (és arról még szót sem ejtettem, hogy Tarantino milyen zseniálisan bánik a gyerekszereplőkkel – itt is), a legcsodálatosabb operatőri munka, a végére gyakran kifogyott a szufla az ötletekből. 

Most nem így éreztem. Lehet, hogy már elhasználtam az összes szuperlatívuszt – a végén én is úgy járok, mint a korábbi Tarantino-filmek, hogy nem marad a tárban patron –, de ezúttal sikerül olyan befejezést találni a sztorinak, ami még egy emeletet emel rajta. Az utolsó jelenetekben végképp kárpótolja azokat, akik sosem lehettek igazi hősök, és akiknek még a nevük sem maradt fenn. Mert megérdemlik. Ahogy a mesékben is mindenki azt a jutalmat kapja, amiért megdolgozott. Hiszen Hollywood végtére is egy mesegyár – és ez így van rendjén.  

Gyárfás Dorka

Képek: InterCom