Másodikra jobb, mint elsőre! – Már itthon is látható az Asteroid City, úgyhogy megnéztük újra
Régi vágyam volt, hogy kétszer egymás után nézzek meg egy Wes Anderson-filmet, de kis szünettel, hogy még jól emlékezzek a történetre, sőt akár a párbeszédekre is. Már A kutyák szigeténél is ezt éreztem, amit legszívesebben ötpercenként megállítottam volna (a moziban), hogy kibogarászhassam képen megbúvó részleteket, de ha már ezt nem lehetett, akkor gyorsan újra neki kellett volna futni. A Wes Anderson-filmek ugyanis olyan vizuális és verbális orgiákká váltak, amiket első látásra képtelenség befogadni, ráadásul turbó tempóban nyargalnak, az ember csak kapkodja a fejét. Na, de most végre megcsináltam – a cannes-i világpremier után itthon is beültem az Asteroid City-re, és most elmesélem, milyen volt kétszer! Gyárfás Dorka ajánlója.
–
Valamikor a Wes Anderson-filmek még nem ilyenek voltak, mint ma. Kezdettől volt egy sajátos stílusuk, ami úgy a látványvilágban, mint a történetben és a dialógokban megmutatkozott, de a kettő nem nyomta agyon egymást, hanem csak kiegészítette. Az én megélésem szerint ez nagyjából az Utazás Darjeelingbe című munkájáig tartott – utána ütött be az igazi siker. Aztán az évekkel – és az elismertséggel, majd a vele járó lehetőségekkel együtt – a csomag egyre gazdagabb és burjánzóbb lett, egyre több lett benne a sztár (és a szereplő), különlegesebb a kreált univerzum, egyre aprólékosabban kidolgozottak a képek, egyre rafináltabbak a párbeszédek, és egyszer csak azon kaptam magam, hogy a sok inger között elvesztem: nem értem, mire megy ki a játék, mivégre készült – amellett, hogy az ízlésével még mindig elszórakoztat.
Amikor két hete Cannes-ban beültem az Asteroid Cityre, már nem is vártam semmit azon kívül, hogy a szememet kényeztesse, és meglepve tapasztaltam, hogy mégis csak próbált egy drámát elrejteni benne, amiből bizonyos pillanatok át is jöttek. Csak mivel ezúttal is körépakolt ezer másik szereplőt, történetszálat és geget, így nem tudott elmélyülni, és nem ütött elég nagyot. Pedig önmagában az, hogy valami egyszerre legyen könnyed és súlyos, komoly és játékos – még nem lenne teljesíthetetlen küldetés. Volt már – nála is, nem egyszer –, hogy ez a koncepció működött. Csak akkor még nem kellett minden filmmel egyre nagyobbat és nagyobbat villantani, és nem kellett a saját stílusát csúcsra járatni.
Most viszont úgy döntöttem, megadom neki azt a második esélyt, ami minden tehetséges alkotónak jár: nem elsőre ítélek a filmjéről, hanem másodikra.
Az első alkalom arra kell, hogy az ember nagyjából átlássa, mit is mesélnek neki, a második meg arra, hogy felfedezze, hogyan.
Így például rájöttem, hogy amit két hete írtam az Asteroid Cityről – hogy egy színházi bemutató adja a keretét – nem is igaz, valójában két keretjátéka van. Nem elég, hogy egy színpadi mű születik a szemünk előtt arról, mi is az az Asteroid City, és mi történik ott, de még a színházi jeleneteket is egy tévé közvetíti, így valójában egy veterán műsorvezető (Bryan Cranston) a narrátorunk. Már ez is jól mutatja, hogy Andersonnál sosem elég egy csavar, még azon is mindig csavarni kell egyet, amitől a néző máris összezavarodhat, és próbálhatja összerakni a kirakós darabkáit. De rohamtempóban, mert aztán száguldunk tovább a következő feladványig.
Nem más ez, mint szemfényvesztés, de úgy tűnik, bizonyos fokig működik.
Asteroid Cityben aztán egy csillagászati találkozót tartanak ifjú (értsd: kamasz) tehetségeknek, ami jó apropó arra, hogy mindenki magával hozza a családját, és belelássunk különféle privát bonyodalmakba. De valahogy odakeveredik egy általános iskolai osztály is, hozzájuk meg egy csapat cowboy csapódik, és végül az amerikai kormány is beavatkozik, mert megjelenik egy űrlény, akinek a felbukkanása sürgős kivizsgálást követel. Nem tudod követni? Megértem, pedig még a felét sem meséltem el. A történet fókuszában ugyanis egy özveggyé vált négygyerekes apa áll (Jason Schwartzmann), aki még el sem tudta mondani a gyerekeinek, hogy elvesztették az anyjukat, de nagyon sürgeti ebben az apósa (Tom Hanks), aki csak tovább nehezíti a helyzetét. És ott legyeskedik körülöttük egy hollywoodi díva is (Scarlett Johansson), akinek viszont sikerül némi vigaszt nyújtani a férfinak – ahogy a gyerekeiknek is egymásnak.
Na, tényleg nem folytatom, pedig lenne még mit magyarázni, hogy érthető legyen, de a lényeg, hogy második nézésre mindezek már nem vonták el a figyelmem, és úgy az egész sokkal élvezhetőbb volt. Mert amíg abból áll a mozizás, hogy próbálod összerakni a nagy képet, addig nincs időd elmerülni benne. Addig nem láthatod sem a szépségét, sem a hézagait, legfeljebb a sztárok listáját pipálhatod ki, hiszen ott van még Steve Carell, Matt Dillon, Jeff Goldblum, Adrien Brody és Margot Robbie is különféle apró szerepekben... csak hát, minek? Nem sokat tesznek hozzá az élményhez.
Másodikra sokkal izgalmasabb megfigyelni a konténer hotel szobájában szárítókötélen fonnyadó alsógatyákat és zoknikat, vagy a színházi öltöző kilépő erkélye mögött a feliratot, ami a szomszédos színház előadását hirdeti: Egy narcisztikus halála, de bármilyen apró kelléket, feliratot felfedezni is izgalmasabb, mint megpróbálni lépést tartani a történettel. Úgyhogy azt tanácsolom: engedd el! Nem számít. Nézd inkább úgy, mintha egy mozgó böngészőt vennél kézbe. Megkockáztatom, a hangot is levehetnénk, akkor sem veszítenénk sokat.
Mert amit sejtettünk, az igaz: Wes Andersonnál a látványban rejlik a varázslat. És ha csak arra koncentrálsz, akkor nem túl sok, és nem kaotikus, csak részletgazdag. Egyszerűen ötletes és játékos, amiben jó elveszni – akár a gyerekek.
Úgyhogy azt tanácsolom, ezentúl így nézzük a filmjeit: egyszer azért, hogy felfogjuk a szöveget és megértsük a történetet, másodszor meg azért, hogy mindezt elengedhessük, és elvesszünk a vízióban. El is határoztam, hogy a többi filmjével is így teszek (kár, hogy ezekkel már csak streamingcsatornán tudok újrázni, de legalább az összes fellelhető a Disney-n vagy az HBO Maxon), sőt azt is el tudom képzelni, hogy még több nekifutást elbír. Nem baj az sem, ha „csak” képeskönyvek – azokra is szükségünk van néha!
Képek: UIP-Duna Film
