–

Martha és Sean a harmincas éveit taposó boldog pár, akik gyermeket várnak. A pocak már jócskán kerek, amikor megismerjük őket – minden rendben van a magzattal és a kismamával. Napok választják el őket attól, hogy szerető házaspárból az új jövevénnyel kiegészülve boldog kis család váljék. Kórház helyett az otthonszülést választják. Az Egyesült Államokban, a mai modern demokrácia fellegvárában – a fejemre ne szakadjon a Capitolium mennyezete – ez nem politikai kérdés, teljes egészében az egyén döntése; Martha pedig igazán öntudatos személyiség.

Sean és Martha (Shia LaBeouf és Vanessa Kirby)

Amikor eljön az idő, minden folyik a maga medrében. A szülést bennfentesként követhetjük végig: Mundruczó vágás nélkül, több mint húszperces beállításban rögzítette az eseményeket, amellyel átütő filmélményt sikerült elérnie. 

Lehetetlenül hosszú snittjében egyszerre kap helyet a szülés tortúrája, intimitása és a születés csodája. Szavakkal nem leírható. Látni kell, átérezni – már amennyire ezt át lehet. 

Hiszen mit is mondhatnánk a szülésről? Fájdalmas? Borzalmas? Embert próbáló? Maga a csoda? Melyik kifejezésünk visz akárcsak a közelébe?

Mundruczó azonban továbbmegy. Kénytelen. A naturalizmust félredobva érzelmileg sokkol, de úgy, hogy abba – a kis szobában (és a milliónyi háztartásban) jelen lévő szereplőkkel együtt – majd’ belegebedünk! Szinte jólesik annak az embertelenül hosszú jelenetnek a végén a vágás (a félőrült Seannal, aki fél pár papucsban rohan ki az utcára, és a veszettül villogó mentőautóval), pedig a görcs nem enged bennünk, képtelen elereszteni azt, ami egy pillanattal korábban még ott volt.

„Martha? Ő mindig jól van”

A Pieces of a Woman első fél óráján vagyunk túl. De már átment rajtunk egy úthenger. 

Főcím. Minden ember a maga módján gyászol. Martha és családja épp a gyászfolyamat más-más stációin küzd a veszteséggel. Sean az elutasítás és a harag határán billeg. Vad érzelmi viharok dúlnak a lelke mélyén, és a benne növekvő düh célpontot keres. A feleségében pedig fogódzót. 

Martha édesanyja, Elizabeth kész megélni, és ezáltal feldolgozni a gyászát. Az unokája elvesztésének minden fájdalmát a felelős képébe vágni. Harcos típus, generációk sora kódolta túlélő-DNS-sel, aki a világégés poklát is emelt fővel élte meg és túl. Muszájból. Mert az élet a krematóriumok haláltáborszagú füstjén át is utat tör magának. Elizabeth beperli a bábát, a bírósági tárgyaláson pedig szembesíteni kívánja a lányát a valósággal, így kényszerítve rá, hogy megbirkózzon a gyászával.

Martha és édesanyja, Elizabeth (Vanessa Kirby és Ellen Burstyn)

És Martha? Nos, ő köszöni, „jól” van. Mintha mi sem történt volna. Szinte közömbösen végzi a halálesettel kapcsolatos ügyintézést, bejár a munkahelyére dolgozni, és jobb híján – hiszen már nincsen funkciója – érzelemmentesen rámolja össze a gyerekszobát. 

Martha mintha két világ között rekedt volna: érzelmileg kiüresedett, de a teste még emlékezik az anyaságra. 

Továbbra is vágyik arra, hogy életet adjon: csíráztatásba fog, felfigyel a gyerekekre a környezetében, egy édes kislány látványa beindítja a tejtermelését. Hiába vesztette el a gyermekét, ő attól még anya marad. Ugyanakkor lelkileg begubózik, magába fordul. Elakad valahol a gyászfolyamat izolációs senkiföldjén. 

„Miért akarod eltüntetni a gyerekemet?”

A család nem tud elmenni szó nélkül Martha látszólagos közönye mellett. A gyermekét elvesztő anya pedig képtelen – és nem is akar – megfelelni a férje, az édesanyja, pláne a társadalom elvárásainak. Martha lázadása önkéntelen, zsigeri, amelynek mélyén patológiás gyászának nihiljétől dermedt a levegő. Ez a fullasztó helyzet pedig belesodorja a konfliktusaiba: vajon Seannal megtalálják egymáson a fogást, amellyel kihúzhatják a másikat a mélypontról? Vajon az édesanyja képes lesz-e megérteni, hogy – ahogyan a saját teste, úgy – a fájdalma is csak az övé, amely nem kompenzálható, és nem hajlandó ráterhelni senki másra? Mindenki maga gyászol, a halállal együtt ez is egyéni privilégium.

Wéber Kata forgatókönyve lehengerlő. Dialógusai, karakterei és azok drámai élethelyzetei egyszerre hatnak akkurátusan kimunkáltnak és spontánul valóságosnak. És mélyen személyesnek. 

Örülök, hogy ez a filmterv annakidején nem kellett a Filmalapnak (tarthattak a Geréb Ágnes-ügy áthallásától), hogy ez a történet a lengyelországi színházi diadalmenetét követően végül Hollywoodban landolt, és Martha darabokra hullására vevő volt az Álomgyár. Mert most (igaz, csak képernyőn, és nem szélesvásznon, pedig minden képkockája megérdemelné) legalább láthatjuk. Mundruczó mélyrehatóan és impulzívan hosszú beállításaiban, Vanessa Kirby, Ellen Burstyn és Shia LaBeouf átütő alakításában. Méltó és egyben a lehető legjobb módon elmesélve mozgóképen.

„Ha rám hallgattál volna…”

Kirby A korona Margit hercegnőjeként elbűvölte a világot, Marthaként azonban zsebre is teszi. A Velencei Filmfesztiválon ez annyira nyilvánvaló volt, hogy a Pieces of a Womanért oda is adták neki a legjobb színésznő díját. Megérdemelten. 

A 32 éves színésznőnek még ugyan nem született gyermeke, de ennek az alakításában nyoma sincs: olyan átéléssel játszik, mint aki már átesett a tűzkeresztségen. Minden téren.

Shia LaBeouf hírhedt az átlényegüléses alakításairól, aki, Daniel Day-Lewishoz hasonlóan akkor is szerepben marad a forgatás végéig, amikor a kamera épp szünetet tart. A színész ezúttal háttérbe húzódik, teret engedve kolléganőjének, de a játékára és a beleélésére ezúttal sem lehet panasz. Tökéletesen hozza a vehemens, lobbanékony, munkáscsaládból származó, egyszerű fickót, akit nyomaszt a közte és a felesége családja között fennálló osztálykülönbség szakadéka, amelybe a baba elvesztése kapcsán menthetetlenül alá is zuhannak.

A Martha édesanyját játszó Ellen Burstyn a film második felében kap játékidőt és lehetőséget, hogy drámai vénát domborítson. A csúnya véget érő családi összejövetelen elhangzó nagymonológja minden perce aranyat ér. Karaktere akaratlanul is generációnyi elvárást zúdít a lánya nyakába, mentségére szólva, a maga módján jót akar: szembesíteni lányát az igazsággal.

Szembenézés

Bármilyen veszteség is ér bennünket (nem feltétlenül csak haláleset, lehet kisebb volumenű, például szakítás vagy a munkahely elvesztése), azt el kell ismernünk és meg kell gyászolnunk. Csak így tehetjük rendbe magunkban, és léphetünk tovább. Ez a folyamat bizony hosszabb időt is igénybe vehet, és ha valahol elakadunk benne, célszerű segítséget kérnünk, mert számtalan formában visszaüthet. 

A Pieces of a Woman szerencsére nem művészfilm, hanem igazi nagy amerikai mozi (nem véletlenül állt be mögé Martin Scorsese is): hőseinek egérutat biztosít a mélypontról. 

Igaz, ehhez az életben maradtaknak is egy kicsit bele kell halni. Némi képzavarral élve: a halált is meg kell tudni élni. Hiszen minden végben ott rejtőzik valahol valami új csírája. 

Bányász Attila

Képek: Netflix