–

Nem véletlenül kapta meg a Bolti tolvajok a tavalyi év legfontosabb filmszakmai elismerését: a cannes-i Arany Pálmát. Amellett, hogy univerzális problémákat feszeget, olyan igényesen van kimunkálva, mint a legszebb keleti műtárgyak. Gyönyörű, de nem öncélú, önmagában tetszelgő képei szinte beszippantják a nézőt, így mi is ott ülünk a szereplőkkel a gőzölgő ramen leves körül, és érezzük a családi fészek melegét, vagy máskor az óceán hullámainak hűvös habját. Úgy kényeztet minket ez a történet, hogy közben nem rejtegeti a valóság kemény, érdes, sőt, ellentmondásos oldalát sem. Már az első pillanattól kezdve…

Tízévesforma, helyes kissrác és simlis képű apja lépnek a szupermarketbe. Azonnal szétválnak: a gyerek egy polcnál kezd babrálni, az apa megindul a zöldségek felé és rutinos pillantásokkal pásztázza a környéket. Első pillantásra is gyanúsak, és az is látszik, hogy összeszokott páros. Úgy zsebelik ki az áruházat, hogy arcizmuk sem rándul. Aztán hazamennek a kis viskójukba, és megosztják a zsákmányt a többiekkel. Mint egy rókalyukban, úgy gyűlnek köréjük a család nőtagjai, hogy aztán jóízűen falatozzanak.

Csakhogy ezen az estén még egy zsákmány a horgukra akadt, amire senki sem számított: egy elveszett kislány. A viskó közelében találtak rá, és olyan hideg volt, hogy nem hagyhatták csak úgy odakint. Egy dolog úgyis nyilvánvaló volt: a kislánnyal rosszat tettek otthon, elmenekült és traumatizált állapotban van. Bár Sóta (a fiú) és Oszamu (az apa) piti tolvajok, de szívük nekik is van. És családjuk, otthonuk is.

Ahogy nézzük ezt az érdekes kis közösséget új taggal bővülni, lassan be is tudjuk azonosítani a tagjaikat: az élelmes nagymamát, aki őrzi a titkait, és gondoskodik mindenkiről. Nyers modorú lányát, aki undoksággal leplezi meleg szívét. A húgát, aki szerelemre vágyik; a tehetséges, okos Sótát; meg a mindenütt kiskapukat kereső apát, Oszamut.

Olyan család ők, mint bármelyik másik a világon. Próbál boldogulni, így-úgy, ahogy lehet. Elfogadják egymás hibáit, és az életet is a maga nehézségeivel.

Mert hiába van minden felnőttnek munkája, együtt sem tudnak annyi pénzt keresni, amiből megélhetnének.

Okosan építkezik a történet, előbb együtt ismerjük meg ezt a közösséget, aztán külön-külön a tagokat, majd a kislány kerül fókuszba, aki valahogy ott ragad náluk, bár pontosan tudják, hogy ezzel bűncselekményt követnek el. De mi, nézők is annak drukkolunk, hogy sose derüljön ki, és maradjanak együtt, mert inkább egy emberrablásnak, mint egy ártatlan gyermek bántalmazásának, és ezáltal az egész élete megmérgezésének legyünk tanúi. Különben is, már rég az orrunknál fogva vezet a film rendezője: simán elfogadtuk azt is, hogy életvitelszerűen lopnak, és magunkévá tettük az ideológiájukat is, hogy nem ártanak vele senkinek.

A Bolti tolvajok azonban csak háromnegyed részben ilyen kellemes mese arról, hogy létezik vidám szegénység, derűs nyomor – mint Móricz Hét krajcár című novellájában. Aztán egyszer csak nagyot csavarint a sztorin, és felszínre tör a valódi mondanivaló. És bár igazán arról lenne érdemes beszélni, mert ezután bukkannak elő a film igazi értékei, de nem lőhetjük le a poént, nem rontanánk el nektek az élményt.

Mindenesetre az utolsó félórában egy új film veszi kezdetét, ami egész más mélységekbe kalauzol.

Mindenkiről kiderül, hogy más, mint akinek hittük. Gyakran van ez így a valóságos családoknál is: ha mögé látnánk a kulisszának, olyan meglepetések érnének, amik 180 fokos fordulatot hozhatnak az egyes tagok megítélésében.

Egyszeriben őrületes színészi alakításokkal szembesülünk, mindenekelőtt az anyát megszemélyesítő Andó Szakura jóvoltából. Ő az, aki a leghűbben követi a film építkezését: óvatosan indít, szinte megbújik a többiek között, aztán sorra villantja fel új és új színeit, hogy végül egy olyan komplex karaktert formáljon, ami az egész film tartóoszlopává válik. Előbb csak pokróc modorát levetve feltárja a gyengéd oldalát, aztán váratlanul megmutatja a nőiességét is, majd olyan elementáris erejű érzelmekbe ránt bennünket, amitől eláll a szavunk.

Persze a többiek is szenzációsak, különösen a férjét alakító Lily Franky, aki egy igazi öreg róka: az ügyeskedő, megúszós, gyenge embert hibátlanul hozza. De a gyerekszereplőket sem lehet kihagyni, mert az ő arcukat is garantáltan hazavisszük magunkkal. A Sótát alakító kisfiú, Jió Kairi fantasztikus egyéniség, és ahogy a megtalált kislány a kezdeti traumatizáltságából lassan felépül, és élénk, kíváncsi, valódi gyerekké válik, az legalább annyira dicséri a rendező Koreeda Hirokazu képességeit, mint az elbűvölő Miju Szaszakiét.

Ennek a családnak minden tagja elér a lelkünkhöz, hibáikkal és gyarlóságukkal együtt. De ami talán még fontosabb: a történetükön keresztül olyan alapvető kérdésekre kell választ találnunk, hogy mi a család? Mi teszi emberek közösségét egy családdá? Mit jelent a lojalitás egy családban? És mi számít árulásnak? Mekkora hazugságot bír el a szeretet?

Jól van-e kitalálva az a szociális rendszer, ami időnként benne tart az erőszakban gyerekeket, másoknak meg kéretlenül is beavatkozik az életébe? Miért nem akkor van ott, amikor kellene? És miért ő határozza meg, mi számít családnak?

Olyan film a Bolti tolvajok, ami mindenkinek való. Azoknak, akik egy jól működő családban élnek, és azoknak is, akik csak vágynak rá. Mert a cselekmény alakulása és végkifejlete ellenére azt üzeni: családot mindenki teremthet magának. Nem kell feltétlenül beleszületni. Emberséggel, odafigyeléssel és elfogadással létrehozhatja mindenki a maga kis szigetét, ami védőburkot nyújt a világgal szemben. Mindaddig, míg el nem árulja.

Gyárfás Dorka

Képek: Cirko Film