„Nem fáj ez annyira” – mondták az orvosok: pokoli út az endometriózis gyanújától a méheltávolításig

–

Szeretném megosztani a történetemet, mert bízom benne, hogy minél több nőhöz eljut, és talán erőt ad azoknak, akik hosszú ideje keresik a választ a panaszaikra.

A kismedencei panaszaim hosszú évekre nyúlnak vissza. A húszas éveimet gyakorlatilag folyamatos, megmagyarázhatatlan kismedencei gyulladások kísérték, de nem szeretnék több mint tíz évet visszamenni az időben. A történetem szempontjából az elmúlt három év volt igazán meghatározó.

Méhen kívüli terhesség

Egyik délután éppen a kisfiammal játszottam, amikor hirtelen olyan erős alhasi fájdalmam lett, hogy nem tudtam felállni. Korábban soha nem éreztem ehhez hasonlót. Néhány óra múlva a fájdalom megszűnt, de éreztem, hogy valami nincs rendben.

Néhány héttel később vártam a menstruációmat, de nem érkezett meg. Csináltam egy terhességi tesztet, negatív lett. Eltelt egy hét, ismét teszteltem, ismét negatív eredményt kaptam. Arra gondoltam, hogy egy évvel a szülés után talán még belefér némi cikluszavar. Közben enyhe alhasi fájdalmat éreztem, azt hittem, hamarosan megjön a menstruációm.

Nem így történt.

Újra teszteltem. Ezúttal halvány pozitív lett. Ekkor már három hete késett a menstruációm. Bementem a nőgyógyászati ambulanciára. A vizeletvizsgálat negatív lett, az ultrahang sem mutatott terhességet. Azt mondták, valószínűleg csak felborult a hormonháztartásom, és ha két hét múlva sem jön meg a menstruációm, jelentkezzek újra.

Néhány nappal később egyik éjjel erős hasi fájdalomra ébredtem, majd vérezni kezdtem. Visszamentem a kórházba. Vérvétel történt, a hCG-szintem 85 volt. Azt mondták, valószínűleg biokémiai terhességről van szó, menjek vissza két nap múlva kontrollra.

Addigra már körülbelül tíz terhességi tesztet csináltam. Mindegyik halványan pozitív volt. Volt már gyermekem, tudtam, hogy valami nincs rendben. Szúrt a hasam, a tesztek nem erősödtek megfelelően, és végig azt éreztem, hogy valami nem stimmel.

Két nap múlva ismét visszamentem. Az ultrahang továbbra sem mutatott semmit, a terhességi teszt viszont pozitív volt. A hCG-szintem 185-re emelkedett.

Gratuláltak a terhességhez.

A folyosón ültem, és nem értettem, mihez gratulálnak.

Éreztem, hogy valami nincs rendben. Az orvos és a nővér túlaggódónak nevezett, majd azt kérték, hogy a következő héten menjek vissza kontrollra.

Visszamentem. 

A hCG-szintem megfelelően emelkedett, az ultrahang azonban továbbra is negatív volt. Közben a hasi panaszaim fokozódtak. Ekkor már hat hete késett a menstruációm.

Újabb egy hét telt el. Ismét vérvétel, ismét ultrahang. A hCG ismét megfelelően emelkedett, az ultrahang továbbra sem mutatott méhen belüli terhességet.

Két nappal később újra visszahívtak.

Az ultrahang ismét negatív lett.

Ekkor már azt mondták, nagy valószínűséggel méhen kívüli terhességről van szó. Ha a következő hét hétfőjéig nem találják meg a terhességet, műtétet végeznek, hogy felkutassák. Újabb kontrollra hívtak.

Ekkorra a hCG-szintem már nagyon magas volt. Az ultrahangon végül megtalálták a babát. A jobb oldali petevezetékemben volt.

Közölték, hogy aznap nem tudnak megoperálni. Hétfőre előjegyeztek műtétre. Közben folyamatosan jeleztem, hogy egyre erősebb hasi fájdalmaim vannak, és sokszor szédülök.

Nem tartották sürgősnek.

Vasárnap éjjel erős hasi fájdalomra ébredtem. Annyira feszült a hasam, hogy nem tudtam aludni. Hajnal egy órakor felhívtuk az anyósomat, hogy vigyen be a kórházba.

Mire beértünk, a petevezetékem megrepedt. Belső vérzésem volt.

Azonnal előkészítettek a műtétre. A hasüregemben körülbelül 2,5 deciliter vér volt. Ekkor már több mint nyolc hete késett a menstruációm.

Ez volt az első alkalom, amikor úgy éreztem, hogy a panaszaimat és a megérzéseimet nem vették komolyan. Nem hallottak meg.

Hat-hét hónappal később még mindig voltak hasi panaszaim. Leginkább menstruáció és ovuláció környékén jelentkeztek, kifejezetten hasogató jellegű fájdalom formájában. Többször is visszamentem az orvoshoz. Azt mondta, valószínűleg kisebb összenövések okozzák a panaszokat, idővel jobb lesz.

Akkor ezt elhittem.

A történtek után magamat tartottam túlérzékenynek. Tulajdonképpen a környezetem is ezt sugallta.

Vetélés

Szerettünk volna még egy kisbabát. Próbálkoztunk, és sikerült teherbe esnem. Nagyon örültünk. Később azonban felmerült a genetikai rendellenesség lehetősége, ezért a terhesség megszakítása mellett döntöttünk.

11 hét és 6 napos terhes voltam, amikor betoltak a műtőbe. A beavatkozás előtt még egyszer megmutatták a kisbabánkat az ultrahangon. A vizsgáló orvos azt mondta, hogy kötelező. Megvetően nézett rám. Pokoli érzés volt látni a babát. A műtét után körülbelül két órával gyakorlatilag hazaküldtek bennünket. Nemcsak engem, hanem a velem együtt fekvő másik két beteget is.

Otthon az első napokban alhasi görcseim voltak, a fájdalom a combomba is kisugárzott. Felhívtam az orvosom asszisztensét, írtam az orvosomnak, aki azt mondta, hogy amíg nincs lázam, és a vérzésem is megfelelő, addig nincs ok aggodalomra, pihenjek.

Úgy tűnt, lassan rendeződik minden. A hasam azonban továbbra sem volt rendben. Egyre feszültebbé és keményebbé vált, és nem értettem, mi történik. A környezetem szerint lassan regenerálódom.

A műtét után már több mint két hét eltelt, amikor egyik éjszaka hirtelen felszökött a lázam. Véres hasmenésem lett, majd másnap hajnalban hirtelen nagy mennyiségű vérzést éreztem.

Kimentem a fürdőszobába. A kisbabám fogadott. Láttam mindenét. Kiborultam.

Elvetéltem.

A korábbi napokban többször is jeleztem, hogy baj van, próbáltam segítséget kérni, de nem történt érdemi kivizsgálás.

Megsemmisülve érkeztem vissza a kórházba. 

A felvételnél a pultban ülő nő azt mondta, ilyen nem történhetett, valamit félrenéztem, ezért kiültetett a folyosóra. A férjem nem lehetett mellettem. Nem volt erőm kardoskodni.

Én csak ültem, és néztem magam elé. A mellettem ülők kérdezgették, jól vagyok-e. Nem válaszoltam. Olyan érzésem volt, mintha egy üvegfal mögött lennék. Hallottam, hogy beszélnek hozzám, de nem tudtam reagálni.

Végül a családom segítségével sikerült elérni egy orvost. Behívtak, megmutattam a fényképet, amelyet otthon készítettem a kisbabánkról. Akkor már elhitték, hogy igazat mondok. Megkérdezték, hol van a baba. Elmondtam, hogy otthon. Kérték, hogy a férjem vigye be. Szóltam a férjemnek. Megvizsgáltak.

Nem sokkal később a kisbabámat a kezemben tartva indultam a műtő felé.

Ezután azonnal megoperáltak, mert a méhemben még visszamaradt terhességi szövet volt. A műtét során derült ki, hogy a lepény részben a méhfalba nőtt.

A következő egy hónapban még két újabb műtéten estem át, mert ismét maradtak vissza a méhfalba ágyazódott szövettörmelékek. A műtétek után nem tudtam sírni.

Ez volt a második alkalom, amikor úgy éreztem, hogy hiába jeleztem: valami nincs rendben. Nem hallottak meg.

A diagnózis

A hasi panaszaim nem múltak el. Sőt, egyre rosszabbak voltak. Kezdetben csak ovuláció és menstruáció környékén jelentkeztek, később azonban egyre több napon fájt a hasam. A fájdalom fokozatosan az életem részévé vált.

Visszamentem ahhoz az orvoshoz, aki a korábbi műtéteimet végezte. Azt mondta, valószínűleg a történtek okozta lelki traumák állnak a panaszaim hátterében, adjak időt magamnak, menjek szakemberhez. Megvizsgált, mindent rendben talált.

Én azonban továbbra is fájdalomban éltem.

Felkerestem egy másik nőgyógyászt. Az ultrahangon látott egy képletet a méh fundusában, ezért MR-vizsgálatra küldött. Az MR megerősítette az eltérést, ugyanakkor az orvos azt is elmondta, hogy diagnosztikus laparoszkópiára lenne szükség, amit ő nem végez. Keressek olyan szakembert, aki meg tud operálni.

Felkerestem egy sebész szakorvost, aki érdemben és empátiával tudott kezelni. Ő volt az egyetlen ember addig, aki komolyan vette a panaszaimat.

Megműtöttek. A laparoszkópia negatív lett. Visszautaltak nőgyógyászatra.

Visszamentem a nőgyógyászhoz, aki továbbra is látta az eltérést, de nem tudta megmondani, mi okozza. A panaszaim eközben egyre súlyosbodtak.

A sebész javaslatára gasztroenterológushoz kerültem, mert felmerült a bélendometriózis lehetősége. A vastagbéltükrözés életem egyik legfájdalmasabb vizsgálata volt. Annyira fájt, hogy szinte sikítottam. A vizsgálatot végző doktornő közben rám kiabált, hogy fejezzem be, „nem fáj az annyira”.

Rendkívül kiszolgáltatottnak éreztem magam. A vizsgálat végén én kértem elnézést, pedig neki kellett volna.

A vizsgálat során több apró polipot találtak, endometriózist azonban nem.

Újra visszamentem a nőgyógyászhoz. Azt mondta, ennél többet nem tud hozzátenni az ügyemhez, keressek másik szakembert.

Felkerestem egy Budapesten dolgozó, jó hírű nőgyógyászt. Megvizsgált, majd azt mondta, valószínűleg elegendő lenne progeszteronnal támogatni a méhnyálkahártyámat. Szerinte túl sok trauma ért.

Nem lett jobb.

Ezután egy helyi, szintén nagy tapasztalattal rendelkező nőgyógyászhoz fordultam. Ekkor már annyira fájt a méhem, hogy egy egyszerű rutin nőgyógyászati vizsgálat is kínokat okozott. Számos mintát vett, minden lehetséges fertőzésre kivizsgáltak. Minden eredmény negatív lett. Ezután méhtükrözés következett.

A vizsgálat után napokig erős vérzésem volt, és elviselhetetlenül fájt a hasam. A szövettani eredmény ismét negatív lett. Krónikus endometritis sem igazolódott. Az orvos ennek ellenére azt mondta, hogy szerinte endometriózis állhat a panaszaim mögött.

Újabb év telt el.

A fájdalom teljesen átvette az irányítást az életem felett

A ciklusom határozta meg a mindennapjaimat. A jobb napokon dolgoztam, elintéztem mindent, amit csak tudtam. A rosszabb napokon feküdtem a fájdalomtól. Megtanultam a fájdalomhoz igazítani az életemet. Ekkor jelentkezett a menstruáció alatti rektális vérzés is.

Újabb vastagbéltükrözést javasoltak.

A vizsgálatot menstruáció alatt végezték.

Ismét elviselhetetlen fájdalmat éreztem. Gasztroszkóppal vizsgáltak, hogy minél kíméletesebb legyen a beavatkozás. Az eszköz körülbelül tíz centiméterig jutott, amikor jeleztem, hogy pokolian fáj. Az orvos azt mondta, túl feszült vagyok, lazítsak. Húsz centiméternél tartottak, amikor a vizsgálatot végző orvos felemelte a hangját, hogy fejezzem be, „nem fáj az annyira”.

Ekkor álltam ki magamért először. Megfogtam a kezét, és megkértem, hogy azonnal fejezze be a vizsgálatot. A vizsgálat félbeszakadt. Addig a pontig, ameddig sikerült eljutniuk, nem találtak eltérést. 

A nőgyógyászom javaslatára felkerestem azt a radiológust is, aki korábban az MR-vizsgálatomat értékelte. Arra kértük, hogy nézze át újra a felvételeimet. A véleménye szerint nem endometriózisom volt. Azt mondta: „Hátrahajló méh mellett viselni kellene némi fájdalmat.” Ő is nő volt, ő is orvos.

Megsemmisülve éreztem magam.

A vizsgálat végén ismét én kértem elnézést. Neki kellett volna. Senki nem tanítja meg, hogyan állj ki magadért, amikor beteg vagy.

Ekkor már saját magamat is megkérdőjeleztem. A környezetem folyamatosan kiegészítő terápiákat javasolt, nem igazán értették, mire van szükségem. Mindeközben igyekeztem mindent megtenni az egészségemért: rendszeresen mozogtam, helyesen táplálkoztam, és káros szenvedélyektől mentesen éltem. Végül kértem egy újabb MR-vizsgálatot. Ezúttal ismét eltérést találtak. A méhem szerkezete kórosnak látszott, és a méh, valamint a bél közötti területen sem volt megfelelő a jelintenzitás.

A következő kontrollon egy teljes orvoscsoport várt.

Azt mondták, egy rendhagyó műtétre készülnek. El szeretnék távolítani a sacrouterin szalagokat, feloldani a vélhető összenövéseket, szükség esetén a bélből egy 10–15 centiméteres szakaszt eltávolítani, valamint egy ideget is átvágnának a fájdalom csökkentése érdekében. Úgy gondolták, endometriózisom van, amelyet csak egy nagy hasi műtéttel lehet biztosan tisztázni. 

Ott ültem a rendelőben, és úgy éreztem, lefőtt a kávé. Nem akartam ekkora műtétet. Nem akartam, hogy bárki hozzám nyúljon. Másodvéleményt kértem. Egy orvos ismerősöm ajánlott egy szerinte megbízható endometriózis-specialistát. Elmentem hozzá. Átnézte a leleteimet, megvizsgált, és körülbelül tizenöt perc után kimondta azt a diagnózist, amelyre évek óta vártam.

Adenomiózis

Az előzményeimet, a panaszaimat és azt is figyelembe véve, hogy addigra elengedtük a gyermekvállalás gondolatát, méheltávolítást javasolt.

Elutasítottam.

Nem volt bennem elég bizalom egy újabb műtéthez. Nem bíztam a kórházakban, az orvosokban, senkiben.

Végül  egy olyan kezelést kaptam, amely mesterséges menopauzát idézett elő. Megszűnt a menstruációm, vele együtt pedig megérkeztek a hormonális mellékhatások is. Az első két hónap maga volt a hullámvasút, minden mélységével, izzadásával és alvászavarával együtt. Három hónap után beállt, úgy tűnt, működik.

Boldog voltam.

Aztán a fájdalom lassan visszatért. Nem olyan erősen, mint korábban, de hónapról hónapra fokozódott. Egyre puffadtabb volt a hasam. Egyre nehezebben ment a székletürítés. Folyamatos kismedencei nyomást éreztem, emiatt állandóan vizelési ingerem volt. Egy ponton már azt éreztem, csak halogatom az elkerülhetetlent. Az orvosom felajánlotta, hogy kipróbálhatunk még egy hormont, vagy eltávolítja a méhemet.

Úgy éreztem, nincs bennem erő még egy hormonális hullámvasútra felülni.

Beleegyeztem a méheltávolításba.

Ma már túl vagyok a műtéten. A szövettani eredmény végül egyértelmű választ adott. Diffúz adenomiózisom volt. (Endometriózisnál a méhen kívül, adenomiózisnál a méh izomfalában található az elváltozás – a szerk.) A méhem teljes egészében érintett volt, és még a hormonkezelés mellett is megnagyobbodott maradt.

Nem lesz több saját gyermekem. Nem lesz több menstruációm. Nincs már méhnyakam. Nincsenek petevezetékeim.

És nincs az a fájdalmam sem, amellyel éveken át együtt éltem.

Amikor végiggondolom ezt az utat, már látom, hogy nem egyetlen vizsgálat vagy egyetlen rossz döntés vezetett idáig. Sok apró állomás volt. Minden alkalommal egy kicsit kevésbé hittem a saját testemnek. Mire megszületett a diagnózis, nemcsak a fájdalommal kellett megküzdenem, hanem azzal is, hogy újra bízzak magamban.

Az elmúlt években egy dolgot biztosan megtanultam:

Senki nincs a testemben rajtam kívül. Senki más nem érzi azt a fájdalmat, amit én érzek.

Számtalanszor éreztem magam túlérzékenynek. Volt, aki azt mondta, csak fel kellene dolgoznom a gyászt. Igaza volt, dolgoztam rajta. Folyamatosan, szakember segítségével dolgoztam azon, hogy mentálisan egyensúlyban maradjak.

Ennek ellenére egy idő után már én magam is elhittem, hogy talán a fejemben van a probléma, talán mindenkinek van hasonló fájdalma, talán túlérzékeny vagyok. Hogy rosszul értelmezem a testem jelzéseit. Hogy nem jól kezelem a fájdalmamat.

Közben pedig beteg volt a méhem.

Ha egyetlen dolgot szeretnék átadni a történetemmel, akkor ez az: Ha úgy érzed, hogy valami nincs rendben, ne hagyd, hogy bárki elbizonytalanítson. Kérj másodvéleményt. Keress olyan szakembert, aki meghallgat. Mondd ki hangosan, mi a problémád. Menj addig, amíg választ nem kapsz, menj el a falig.

Évekig azt hittem, hogy rosszul értelmezem a testem jelzéseit. Folyamatosan visszahúzódtam a csigaházamba.

Végül kiderült, hogy nem a testem tévedett.

WMN szerkesztőség