Vilmányi Benett: „Nem szeretek színészkedni, de ehhez értek a legjobban” – interjú

–

Rezek Bori/WMN: Az ismertségről már gyerekként képet kaptál apukád, Vilmányi Gábor révén, aki a Manhattan együttes zenésze volt. Mire emlékszel, milyen volt popsztár gyerekeként felnőni?

Vilmányi Benett: A hisztérikus rajongást én már csak hírből ismerem. De azok nagyon kedves emlékeim, ahogy gyerekként apával megyünk az utcán, és olyan emberek álltak meg velünk beszélgetni, akikre én is felnéztem és hallgattam a zenéjüket. 

R. B./WMN: Nem titkoltad sosem, hogy nem volt mindig felhőtlen a viszonyotok. Felnőttként, apaként hogy látod most az apa-fia kapcsolatot köztetek? 

V. B.: A terápia nagyon sokat segített abban, hogy jól tudjam értelmezni és értékelni. Mostanra nagyon jóban vagyunk, örül az unokájának.

R. B./WMN: A testvéreddel tinédzserként volt egy Bocsánat nevű zenekarotok. Miről szóltak a dalaitok?

V. B.: Épp a minap fedeztünk fel otthon egy ládikát az öcsémmel, amiben megtaláltuk a kézzel írt dalszövegeimet. Véletlenül sikerült írnom egy olyat is, amit kis változtatásokkal ma is vállalnék. Törvényes lopás a címe. Tinédzserkorom óta nagy Alvin és a Mókusok rajongó vagyok, szeretem, ahogy a dalszövegeikben egyértelműen reagálnak a közéleti eseményekre. Én is politikus alkat vagyok, bár ezen a vajdasági élet kicsit már alakított. Megnehezíti a dolgom, hogy kezdem azt érezni, amit ők: hogy se ide, se oda nem tartozom. Nyilván bennük ez sokkal mélyebben gyökerezik. 

R. B./WMN: A feleséged a Vajdaságból származik, most Magyarkanizsán éltek együtt. Tavaly megszületett az első közös gyereketek és együtt nevelitek a párod idősebb fiát is. Mikor érezted először, hogy megérkeztél az apa szerepbe?

V. B.: Igazán azóta érzem, hogy Zsigmond, a kisfiam is megszületett. Kettős szerep, hogy van egy vérszerinti gyerekem és egy másik, akit én is nevelek, de nem én vagyok az édesapja. Legtöbbször szerintem ügyesen csinálom ezt az egészet, de semmi sem volt még ennél nehezebb feladat az életemben. 

R. B./WMN: Hogyan készültél az apaságra?       

V. B.: Lenyírtam a füvet. De elolvastam előre néhány könyvet is. A család ereje címűt például mindenkinek el kellene olvasnia. Gordon Neufeld és Dr. Máté Gábor gondolatai nagyon megfogtak, ahogy végigveszik, hogy a második világháborútól a 2010-es évekig hogyan vált a vertikális nevelés horizontálissá. A szülő többé már nem jelent orientációs pontot a gyerek számára, a helyüket átvették a kortársak és a különböző médiumok. A gyerekek egymást nevelik, ami olyan, mintha mi úgy akarnánk egymást megtanítani sakkozni, hogy valójában egyikünk se tud. A hippi és a punk mozgalmakat is ezzel a kortárs orientációs jelenséggel írja le, bár azoknak még volt értelme, szellemisége. 

R. B./WMN: Az elmúlt években több középiskolában is tanítottál. Milyennek látod ezt a generációt?

V. B.: Azt látom, hogy nincs önálló gondolkodás, divathullámok vannak. Nehezen tudják megfogalmazni a dühüket vagy hogy egyáltalán dühösek-e. Nekem a düh nagyon hiányzik, de valószínűleg azért, mert én meg húsz éve folyamatosan dühös vagyok. Meg is orrolok magamra, amikor a düh helyett a szomorúság jön, mert azt nyárspolgári válasznak érzem.

A fiatalabb generációk csak olyan tüntetéseket látnak, ahol ugyanaz a nyolc ember elmondja ugyanazt a tizenhat panel mondatot, és mindenki elfogadja, hogy semmi nem fog történni. Nevetgélnek, zenélnek, igazából nem is figyelnek. Ezekben a megmozdulásokban, demonstrációkban kellene legyen valamiféle fegyelmezettség, mert anélkül szart sem érnek. Ha csak kétezer ember vállalná, hogy addig nem tágít onnan, amíg nem történik valami, akkor lenne változás.

A művészeti alkotások sem a közlésvágytól égnek, annyi a tétje egy bemutatónak, hogy meghívják-e a művet valamelyik fesztiválra.

R. B./WMN: Pár hónappal ezelőtt nagyon nyíltan kezdtél el beszélni a szerfüggőségedről és a kényszerbetegségedről. Miért döntöttél úgy, hogy ezeket megosztod magadról?

V. B.: Idegesített, hogy sokan csak nagy vonalakban, a helyzetet körülírva beszéltek ezekről. Az volt az élményem, hogy ott ülök a tévé vagy a Youtube előtt, hallgatom ezeket a beszélgetéseket, és nem tudom meg, mirőlis  van szó. Pár éve dolgozom együtt Hamar János addiktológussal, ő vett rá, hogy beszéljünk közösen egy podcastban. Azt éreztem, készen állok rá, mert addigra a barátaimnak meg tudtam már nyílni. A felvétel közben viszont egyszer csak lement a roló és nem tudtam megszólalni. János segített át ezen is és végül folytattuk az interjút. Ma már azt gondolom, hogy ez is a terápiám része volt. 

R. B./WMN: Elmondtad, az alkohollal és a speeddel volt problémád. Mit adott neked ez a drog?

V. B.: Nem tettem még fel magamnak ezt a kérdést. Nyilván személyiségtípus kérdése is, hogy ki mihez nyúl. Én ezzel tudtam működni, beszélgetni, megnyílni. Jó érzés, hogy nem fáradsz el. A nemi vágynak is ad egy nagy löketet. Aztán, amikor túl sokat használja az ember, az egész a visszájára fordul.

Eljuttottam addig, hogy már csak úgy tudtam elindulni egy társasági eseményre, ha előtte felszívtam egy utcát. Ott voltam, de nem élveztem, félóránként kimentem a vécébe, hogy valamennyire fenn tudjam tartani az érdeklődésemet. Ha bárki akart velem szexelni, akkor örültem, ha felállt. És mindeközben borzasztóan egyedül éreztem magam.

R. B./WMN: Mikor érezted úgy, hogy segítséget kell kérned, és kihez tudtál fordulni?

V. B.: Amikor már pszichotikus rohamaim voltak. Ezek mindenkinél máshogy jelentkeznek, valaki tör-zúz és arra eszmél, hogy szétbaszta a lakást. Én ilyenkor izombénultságot érzek, nagyon nehezen, vagy egyáltalán nem tudok mozogni, kapkodom a levegőt és magas hangon, tagolatlanul kiabálok. Ez egyszer egy terápiás ülés közben történt meg velem, a pszichológusom hívta ki a mentőt. Végül a zárt osztályon találtam magam, ami egy nagyon különös hely és nagyon abszurdnak a módszerek. Nagyon hamar rájöttem, hogy itt az a feladat, hogy minél előbb kijussak. Ezután anyukámnál laktam, ahova eljött meglátogatni egy református lelkész barátom, Veress Anna is, ő ajánlott be Hamar Jánoshoz.

R. B./WMN: Milyen volt az első találkozásod vele? 

V. B.: Amikor először találkoztunk, azt gondolta, hogy vissza kéne mennem a kórházba. De aztán valami csodálatos történt a terápiában. Korábban János is szerhasználó volt, tudja, hogy miről beszél. Ez nekem nagyon nagy biztonságérzetet adott. Ritka, hogy ebben a viszonyban olyan gyorsan kialakul a bizalom, mint ahogy nálunk történt.

R. B./WMN: Sokszor dobálózunk mentális betegségek neveivel és pszichológiai fogalmakkal, a valódi jelentésüket viszont csak kevesen ismerik. Te hogy írnád le az OCD-t, azaz a kényszerbetegséget, amivel küzdesz?

V. B.: Nem véletlenül írja Freud az esettanulmányaiban, hogy a kényszerbeteg pácienseinek mindig köszönni kellett. Ez a „kell” a kulcsszó. Előfordulhat, hogy rohamot idéz elő az is, ha a kell-dolog nem történik meg. Úgy érzi az ember, így nem is érdemes élni. Amíg speedeztem, ha nem történt meg az a bizonyos „kell”, féltem, hogy rohamom lesz, és ezért gyorsan beszívtam. De minél többet szívtam, annál könnyebben jött elő a kényszeresség.

Most már három és fél éve nem szívtam, nem ittam, nem is tervezem, hogy ez változzon. Néha kellemetlen, mert van, hogy nagyon rám jön az inger, de alapvetően nem ez határozza meg az életemet.  

R. B./WMN: Hogy élted meg azt, amikor a volt párod, Kemény Lili a Nem című regényében írta meg ezeket rólad? 

V. B.: Terápiás tanács volt, hogy ne olvassam el, úgyhogy csak egy munkaverziót láttam. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy jó, vagy akár csak semleges érzés. De meg lettem kérdezve, aláírtam a papírt, innentől kezdve a könyv a maga útját járja. 

R. B./WMN: Az elmúlt években többször elmondtad, hogy téged főleg a rendezés és az írás érdekel, a színészettel szakítani szeretnél, majd mégis láthattunk több produkcióban is. Mitől függ, hogy mit vállalsz el? 

V.B.: Attól, hogy van-e épp munkám. Ha őszinte akarok lenni, nem szeretek színészkedni, de ehhez értek a legjobban. Az a vágyálom, hogy ne kelljen. De most jót tesz nekem, hogy van egy biztos állásom. 

R. B./WMN: Veiszer Alindának elárultad tavaly az Ördögkatlanon, hogy a Junior Prima díjátadón azt szeretted volna mondani, hogy „akkora nyomás alatt van a magyar kultúra, hogy most már mindenképp igazi művészet fog sarjadni a föld alól”. Ez most megtörténik szerinted?

V. B.: Lehet, naiv elképzelés volt, de én olyan mozgalomszerű művészetre, társulatokra, egyesülésekre gondoltam, amik alulról építkeznek és megmozgatják az embereket. Ezek nem jöttek létre. 

R. B./WMN: A rendezők általában a rosszfiú, vagy a mentálisan instabil figura szerepét osztják rád. Nyáron viszont leforgattad a Kémfeladatok kezdőknek című romantikus vígjátékot. Milyen volt ebben a számodra új műfajban dolgozni? 

V. B.: Nagyon meglepődtem, amikor Nagy Viktor Oszkár eljött Zentára, hogy megkérdezzen, szerepelnék-e a filmjében, pláne amikor elmondta, hogy mi a film cselekménye és a műfaja. Azt gondoltam, hogy az már önmagában bátorság, hogy én legyek ennek a filmnek a főszereplője. Ez nagyon rokonszenves volt. 

Úgy használ hollywoodi és romkomos kliséket, hogy közben nem veszíti el a „magyarságát”. A történetben megjelenik a kelet-európai kisebbségi érzés és mulatságosan mutatja be a rendszerváltás előtti Magyarországot, tárgyszerűen a ‘70-es éveket. Egy komédia, aminek van tétje. A szüleim is nagyon örülnek, hogy a sok szorongó szerep után most végre kiderül a közönség számára, hogy Vilmányi Benettnek humora is van. 

Rezek Bori