Nehezen, de lett gyereked, mégis mit panaszkodsz?! – Olvasói írás az anyai bűntudatról

–

A bűntudat az anyai lét része, azt hiszem, ehhez muszáj hozzászoknunk.

Bűntudatunk van akkor is, ha türelmetlenek vagyunk a gyerekeinkkel, ha túl fáradtak vagyunk, ha éppen nem sikerült az összes negatív érzelmüket megfelelően definiálni, vagy nem tudjuk, nem értjük, nem bírjuk felfogni, mit takar az artikulálatlan sírás. Vagy éppen ordítás.

Marjuk magunkat, ha nem élvezzük minden percét – ha ikszedik éjszakán virraszt a gyereked hosszú órákon át, és semmilyen módon nem tudod visszaaltatni, akkor lássuk be, nehéz kiélvezni minden pillanatot –, marjuk magunkat, ha szeretnénk újra dolgozni, és marjuk magunkat akkor is, ha egyáltalán nem szeretnénk visszamenni dolgozni, de hát akkor miből élünk, hát nem tarthat el csak az apa, vagy eltarthat?!

De a bűntudat hegyes fogú szörnye akkor is belénk mar, ha éppen szórakozunk, kikapcsolunk, kapcsolódunk másokhoz a gyerek nélkül vagy éppen randizunk apával. Ha ezt egy héten kétszer csináljuk meg, kétszer tölt időt délután vagy este a nagyszüleivel és/vagy a bébiszitterrel, jaj,

hát szabad ezt, persze, hogy nem szabad,

hogy képzeljük, de közben olyan jólesik kicsit kiesni a szülői funkcióból… és hamm, már belénk is harapott a lelkiismeretfurdalás.

A fent leírt szituációk okozta érzelmi kavalkád nem ismeretlen egyetlen anya számára sem. Valószínűleg az apák számára sem, de én most a helyzetemből adódóan az anyai tapasztalatokról tudok, érzékelek többet.

Azoknál a nőknél, akiknek nehezített volt a teherbe esésük, hosszú és sok esetben fájdalmas út vezetett a várt gyermek megérkezéséig, lesben áll még egy, talán a legsúlyosabb és a legmarcangolóbb fogazattal rendelkező szörny: a bűntudat amiatt, hogy bármiféle bűntudatot érzel az anyasággal, a gyerekkel való élettel kapcsolatban, PEDIG mennyire vágytál rá, és mennyit harcoltatok azért a gyerekért.

A harc milyensége és hossza ebben az írásban nem releváns. A lelki nehézség és a küzdelem fennáll, ha öt évig próbálkoztok mindenfélével, mire megérkezik a baba, vagy a harmadik lombik lesz végre sikeres, és akkor is, ha két vetélés után spontán fogant meg a gyermek.

És ezzel a különleges bűntudattal pláne nem tud mit kezdeni a társadalom.

Hiszen az anyaságról még mindig az az általánosan elfogadott – bár szerencsére egyre vitatottabb és őszintébb – tényállás, hogy azt élvezni kell. Ha pedig nehezen jött össze a gyerek, akkor pláne nincsen más választásod, mint hogy élvezed minden pillanatát, hiszen ezért küzdöttél. És minél többen erősítik meg a benned is szüntelenül felmerülő kérdést, hogy „de hát nem ezt szeretted volna?”, annál kegyetlenebb és a mindennapjaid részévé válik ez a bizonyos bűntudat.  

De, ezt szerettem volna. De, szeretem. De, ezért küzdöttünk.

És ezzel együtt is fárasztó, fizikailag és mentálisan is emberpróbáló.

Az ilyen előzményekkel anyákká váló nőknél még súlyosabb következménye lehet annak, ha nem merik kifejezni, elmondani, hogy ők is fáradtak, hogy ők sem tudják mindig élvezni ezt, mert az ő esetükben az elhallgatás, a panaszkodás jogának elvétele nemcsak az anyai minőségüket, hanem a komplett emberi mivoltukat kérdőjelezheti meg és teheti szégyenteljessé.

Hát tényleg, milyen ember vagy, hogy hónapokat, éveket, sok pénzt ölsz bele abba, hogy végre anya lehess, aztán itt rinyálsz?!

Semmilyenek sem vagyunk. Emberek vagyunk, eltérő teherbíróképességgel, eltérő határokkal és belső lelki tartalékkal. Jó anyák vagyunk mi is, akik már abba, hogy a méhünkben megfoganjon az a bizonyos élet, rengeteg energiát toltunk bele. És nem érvénytelen a könnyen teherbe eső anyuka kisbabás fáradtsága és az anyai léttel járó bűntudata sem, ahogyan abszolút van létjogosultsága a nehezített módon teherbe eső édesanyák kétségbeesett panaszkodásának is.

Hiszen attól még, hogy a legdrágább kincsért percekig, órákig, napokig vagy akár hosszú hónapokig túrtad, ástad a földet, hogy megleld – attól még minden kincskeresőnek magának kell elcipelnie a hátán a kincset a rejtekhelyről, ami bizony lehet nehéz, fájhat, nyomhat. Sőt! De minden kincskereső izzadtságtól csillogó fejében ott motoszkál a gondolat, hogy megéri.

WMN szerkesztőség