„Minél mocskosabb vagy, minél többet hibázol, és minél törékenyebb vagy, annál jobb” – Isten éltesse Margaret Qualley-t!

–

A legtöbben bizonyára a The Maid (Egy szobalány vallomása) című Netflix-sorozatból ismerik, amiben szívfacsaróan jelenítette meg egy bántalmazó kapcsolatból szabaduló fiatal anya sorsát, aki minden erejével azért küzd, hogy a gyerekének egy biztonságosabb és jobb életet teremtsen, mint amilyen neki jutott. (ITT írtunk róla részletesen.) Aztán lesz még, akinek beugrik a Volt egyszer egy… Hollywood című Tarantino-filmből (arról meg ITT írtunk), amiben Charles Manson háremének egyik tagját játszotta, és Brad Pitt-tel flörtölt farmersortban, horgolt felsőben. Már ez a két karakter is elég távol áll egymástól, de akkor még ott van az Egy évem Salingerrel megszeppent írótanonca, aki levelezésbe keveredik a híres íróval, vagy a Fosse/Vernonból a híres koreográfus második felesége, aki elviselte azt a lehetetlen helyzetet, hogy zseniális, önpusztító férje továbbra is az első feleségével dolgozik szoros együttműködésben. 

Nem ragozom: elég színes a paletta. És ahhoz képest, hogy milyen gyönyörű, modellalkatú színésznőről beszélünk, meglepően hiányoznak belőle a klasszikus csábító, hódító, női hősszerepek, vagy épp a nagy közönségfilmek, amiktől valaki igazán ismert és gazdag lehet.

Ugyanakkor, ha más szemszögből nézzük, akkor teljesen normális pályakezdés ez – egy olyan tehetség részéről, aki elsősorban ember, és csak utána nő, és aki elsősorban színész, és csak utána beszélhetünk sztárságról, ha egyáltalán. Márpedig Qualley nagyon is tudhatta, mit jelent a kettő közti különbség, hiszen az anyukája, Andie MacDowell mellett volt alkalma közelebbről is megismerkedni a hollywoodi rendszerrel, még úgy is, hogy jó távol éltek tőle: előbb Montanában, aztán Észak-Karolinában (nyilván nem véletlenül). Ez megkímélte őt a pénzközpontúságtól és az állandó rivalizálástól, de attól nem – mint mondja az AnOther magazinnak –, hogy nagyobb figyelem essen rá a kelleténél.

„Anyám volt az egyetlen színész Asheville-ben, ami kicsit kirakatba rakott minket. Az embereket akkor is érdekelte, mi van velünk, ha abban nem volt semmi érdekes.”

Az apukája egyébként – aki azelőtt szintén a rivaldafényben élte az életét modellként – nagyon is két lábbal állt a földön, és áll azóta is: a két kezével épít házakat, közművesítés (tehát folyó víz és villany) nélkül. Szóval látta gyerekkorától mindkét oldalt: a csillogót és a hétköznapit is, és ő – a nővérével ellentétben – mindig is az utóbbihoz vonzódott.

Már tinédzserként vegetáriánus lett, és környezetvédelmi aktivista – akkor, amikor ez még egyáltalán nem volt divatos, sőt inkább különcségnek számított. „Idegesítő, szenvedélyes és langaléta voltam, szemben a nővéremmel, aki a hagyományos értelemben csodaszép, a maga különleges, hihetetlen módján.” Rainey, a nővér egyébként ma is az élete egyik legfontosabb szereplője – bár van egy bátyja, Justin is, de –, a két nővér még felnőttként is együtt élt egy ideig Los Angelesben, ahol Rainey is a show-bizniszben bontogatta szárnyait, csak énekesnőként. (Erre még visszatérünk.)

Margaret azonban eleinte a balettben látta a jövőjét, amit kimagasló szinten művelt (14 éves korától bentlakásos balettintézetben tanult), így került 16 évesen New Yorkba, egy nyári balettkurzusra ösztöndíjjal. Akkor jött rá, hogy ez mégsem az útja, amit olyan határozottan, meggyőződéssel tudott képviselni, hogy a szülei kénytelen voltak elfogadni (ők akkor már rég nem éltek együtt, ötéves korában elváltak). Interjúkban meséli, hogy egy jól átgondolt levelet küldött az anyukájának, amiben kifejtette, hogy ettől még marad New Yorkban, és gondoskodik a megélhetésétől is, dolgozni fog.

Így lett Margaret Qualley-ből modell – az anyukája és az apukája nyomdokain haladva, de a saját személyiségétől meglehetősen távol.

Ezzel ugyanis magára rántott egy másfajta, mégis hasonló nyomást, mint amitől a balettben szenvedett: hogy tökéletesnek kell lenni. Addig a mozdulataiban, innentől kezdve pedig a külsejét tekintve. És bár súlyproblémája nemigen lehetett, sikerült nála étkezési zavarokat kiváltani. „Nagyon szigorú voltam magammal, már a gimi alatt is, aztán meg a modellkedés alatt, mert annyira szerettem volna tökéletes lenni mindenben – tökéletes diák, tökéletes modell” – meséli. Négy hónapig bírta, és bár kívülről nézve ennyi is elég volt arra, hogy a csúcsra jusson (2012-ben a Párizsi Divathéten Valentino- és Chanel-bemutatón szerepelt, és olyan magazinok divatanyagában, mint a Teen Vogue, a Vogue, vagy a Nylon), ő ráébredt, hogy ez is tévedés volt. 

Ekkor történt, hogy az akkori fiúja, Nat Wolff színész elvitte őt egy színjátszóworkshopra, ahol áramütés érte: „Abban az időben nem engedtem meg magamnak az érzelmeket. Iszonyatosan fegyelmezett voltam, keveset beszélem, sokat bólogattam, és sosem szegtem meg a szabályokat. Tulajdonképpen semmilyen önálló cselekvést vagy érzelmet nem engedtem meg magamnak. És akkor beléptem a színjátszó csoportba, és teljesen megőrültem, kitört belőlem a szomorúság, meg mindenféle érzelem. Közben pedig arra gondoltam:

»Atyaég, ez fantasztikus! Meg kéne próbálnom ezzel pénzt keresni – az tényleg állat volna!« És ezt a mai napig így érzem.”

Erre sem kellett sokat várni: amikor Nat Wolffot elkísérte egy forgatásra is, meglátta a rendező, Gia Coppola (Francis Ford unokája), és egy kis szerepet adott neki a Palo Alto című filmben. Ezután pedig bekerült A hátrahagyottak című sorozatba, aminek három évadában játszott. De az igazi áttörést mégis egy olyan munka hozta meg számára, amiben két korábbi ambícióját a táncot és a modellkedést ötvözte: ez pedig a Spike Jonze-féle Kenzo World parfümreklám volt. Aki látta, nem felejti el, aki pedig nem, annak most megmutatjuk:

Ez a reklámfilm tekinthető a rendező 2001-es, Fatboy Slim zenéjére készített klipje folytatásának is, amiben Christopher Walken táncolt be egy épületet szmokingban, és úgy látszik 14 évvel később volt kedve megcsinálni a női változatát egy olyan szabad lelkű, kreatív színésznővel, mint Qualley, aki rengeteg improvizációval engedte szabadjára a benne lakozó bohócot és őrültet. Azonnal lehetett tudni, hogy erről a lányról még hallani, mert aki ilyen angyali külsővel ennyi vadságot és öniróniát képes felmutatni, az csak tehetséges lehet.

Nem is kellett csalódnunk: ahogy az elején írtam, azóta egyre komolyabb szerepekkel bizonyítja, mennyi izgalmas szín lakozik még benne. Ahogy ő fogalmazott az AnOther magazinban: „Azt szeretem a színészetben, hogy annyire félelmetes tud lenni. Minél mocskosabb vagy, minél többet hibázol, és minél törékenyebb vagy, annál jobb.

A kamera előtt folyton az jár az ember fejében, hogy »nem vagyok tökéletes, nézzétek, hát nem vagyok tökéletes«. Ez rémisztő, és egyben iszonyatosan felszabadító is. Egyszer kibékülni ezzel olyan kihívás, amivel valószínűleg egész életemben küzdeni fogok.”

Még a Volt egyszer egy… Hollywood forgatásán is küzdött ezzel, ahol meg a hatalmas sztárok és tehetségek jelenléte bénította le, miattuk nem mert „csak játszani”. De szerencsére Tarantino olyan éles szemű rendező, aki azonnal kiszúrta, hogy direkt visszafogja magát, és arra biztatta, hogy eressze ki magából a dögöt. Így lett emblematikus az a jelenete, amikor beszáll Brad Pitt kocsijába, és felpakolja a lábát a műszerfalra. 

Ebben az interjúban azonban említett egy másik nagy belső harcot is, amivel sokan tudnak azonosulni: hogy hogyan vetesse magát komolyan huszonévesen, és hogyha ragaszkodik az elképzeléseihez, akkor higgyenek benne. Ehhez pedig éppen a The Maid című sorozat forgatása segítette hozzá, ami 9 hónapig tartott, és állítólag személyiségformáló hatással volt rá. (Aki látta, ezen nem is csodálkozik.) Nemcsak azért, mert az anyaszerepet csak úgy tudta hitelesen alakítani, ha a négyéves partnerével egészen közeli viszonyba kerül (tehát a szabadidejében is bébiszitteli, és vele játszik, neki süt palacsintát), hanem például azért is, mert a rendezővel vállalnia kellett egy kemény nézeteltérést. Ő azt vallotta ugyanis, hogy amíg a kislányt a karjában tartja, sosem fogja felemelni a hangját a bántalmazó barátjával szemben, legyen a fiú bármilyen erőszakos is, mert a gyerekét kell védelmeznie, és az ő érdekében nem borulhat ki – ezzel sokáig csalódást okozott a sorozat alkotóinak, akik azt hitték, sosem lesz képes a figura dühét megjeleníteni.

Hogy ebben mennyire igaza volt, és mennyi erőt adott ezzel a figurának, az csak akkor derült ki, amikor egy jelenetben – amikor a munkahelyén, a kocsmában látogatja meg a fiút egyedül – tényleg le tudta üvölteni a Seant alakító Nick Robinson fejét. Akkor megnyugodott a rendező és a producerek is.

„A fiatal nőknek gyakran mondják, hogy az ő valóságérzékelésük nem helyes, nem úgy vannak a dolgok. Hogy amit érzékelnek vagy éreznek, az hibás, ha pedig akarnak valamit, attól érezzék rosszul magukat.

Amikor kiálltam Alex és Maddy jeleneteiért, rájöttem, hogy nem kell szégyellnem magam ezért, mert van róla elképzelésem, és másban hiszek. Még most is nehéz ilyenkor kimondanom őket, mert egyszerűen nem arra vagyunk nevelve, hogy képviseljük magunkat.”

Talán a legszabadabbnak és legmerészebbnek – a Kenzo-reklám után – egy olyan klipben láthattuk, amit pedig a testvére számához készítettek, és egy külön kis műalkotás lett. A 9 perces filmben Shia LaBeouffel alakítanak egy szerelmespárt, amelynek tagjai között az egyik percben elképesztően működik az összhang és a kémia, a másik percben meg valami eltörik, a fiú faképnél hagyja a lányt. Tulajdonképpen egy bántalmazó kapcsolat lenyomata ez a szám (Love Me Like You Hate Me címmel), csak nem agresszióval, hanem állandó elhagyással történik a bántalmazás. Viszont a szerelmes jelenetekben hihetetlen odaadást és felszabadultságot lehet látni – nem meglepő, hogy ezután Qualley és LaBeouf valóban egy pár lettek.

Egészen addig, míg fény nem derült a színész valódi bántalmazásaira, amiket egy volt barátnője, a zenész FKA twigs tárt a nyilvánosság elé – ekkor (vélhetően már személyes tapasztalatokkal a háta mögött) Qualley szolidaritásáról biztosította a brit előadót, és kiszállt a kapcsolatból. Egy magazin címlapfotót posztolt ki „az elődjéről” az Insta-oldalán, ezzel a szöveggel: „Köszönöm.” 

A magánélete azóta rendeződött: most már jegyben is jár új szerelmével, Jack Antonoff zenésszel. A színészetben pedig még hatalmas feladatok várnak rá: egyrészt a sztárrendező, Yorgos Lanthimos (A homár, A kedvenc) új filmjében csöppen majd egy viktoriánus kori szerelmi afférba Emma Stone, Mark Ruffalo és Willem Dafoe oldalán, másrészt a rendező következő filmjére is leszerződött már – de ez nem csoda: ő is az őrült történeteket és azokat a színészeket szereti, akik képesek magukból teljesen kikelni. 

De játszik majd a testvérétől szétvált Ethan Coen legújabb alkotásában is, egy másik produkcióban Demi Moore partnereként, és végül egy igazán testhezálló feladatot vállalt, amiben újra megcsillogtathatja a tánctudását: Fred Astaire egykori partnerét, Ginger Rogerst kelti majd életre. Szóval azt az aggályát félreteheti, hogy a The Maid után csak a szociodrámák és a nehéz sorsú női karakterek találják meg – bőven lesz szükség a humorára is. Egy dolgot szeretne még szem előtt tartani: hogy ne csak a menő embereknek akarjon megfelelni. Ne csak olyan projekteket vállaljon, amik már ránézésre a kényes ízlésű elitnek akarnak tetszeni. A fenti listával azonban ezt még nem sikerült teljesítenie.

Kiemelt kép: Getty Images / Stephane Cardinale – Corbis / Corbis

Gyárfás Dorka