–

A flamenco egyszerre zene, tánc és életforma. Andalúzia déli vidékein formálódott ki, roma, arab, zsidó és spanyol hagyományok ötvözetéből, egy olyan kulturális közegben, ahol a dal, a mozgás, a ritmus, a test egyszerre, tökéletes harmóniában képesek beszélni hozzánk. A flamenco sűrített érzelmi valóság: ott van benne a közösségi emlékezet, a mindennapi küzdelem, a büszkeség és a kiszolgáltatottság lenyomata.

Keck Mária kilencéves volt, amikor először látott a Carmen című filmben flamencót. Valami végérvényesen az övé lett az élmény által. Egy olyan világ, amelyhez akkoriban (a '90-s években) szinte lehetetlen volt hozzáférni a Vajdaságban.

Mária Újvidéken született, és egy szinte teljesen homogén magyar közösségben nőtt fel. A családi háttér inkább az intellektuális, semmint a művészi irányba mutatott: apai ágon lelkész családból származik, nagyapja, Keck Zsigmond a Magyar Szó alapító-főszerkesztője volt, tudós nyelvész, édesanyja jogász. Mária tizenegy éves volt, amikor szüleivel Magyarországra költözött. Ez a hatalmas változás, és az ehhez való alkalmazkodás megalapozta talán azt is, hogy a későbbiekben annyiszor neki mert vágni az ismeretlennek.

Otthon a táncban

Mária ma sem használja a „hazamegyek” szót országok, városok viszonylatában. „Azt mondom inkább: megyek Madridba. Vagy Budapestre.”

Az otthon szó, talán nem túlzás ezt állítani, elsősorban a flamencót jelentette mindig is számára. A megszállottja volt már gyerekként is. Pedig eleinte internet nélkül, videók és komolyabb tánckurzusok híján szinte lehetetlen volt elérni azt, ami mindennél jobban érdekelte.

„Ez egy borzasztóan kietlen érzés volt. Mintha csak ennek a dolognak lenne értelme, és mégsem tudsz hozzáférni.”

Családi utazásaik során – Amszterdamban, más európai városokban – mindig flamencoboltokat, iskolákat, közösségeket keresett. „Anyukám elképesztő türelemmel viselte a mániámat.” Persze azért jelen volt a klasszikus szülői aggodalom is. Hogy szép, jó és érdekes a flamenco, de azért legyen egy „rendes” szakmája is az embernek. Be is írta Mária a pszichológiát is az egyetemi jelentkezéskor – és mellette a táncművészetet. „Valami misztikus módon felvettek a táncművészetire, és akkor eldőlt a sorsom. Azóta sem értem teljesen, hogyan sikerült, mert nagyon nehéz volt oda bekerülni.”

Az osztálytársai jórészt idősebbek voltak nála, kiforrott művészek, akik mögött komoly színpadi múlt állt: pécsi és szegedi társulatok, saját formációk, technikai nyelvek egész rendszere. Hogy ijesztő volt-e ez számára? Meglepő módon nem így emlékszik. „Inkább érdekes volt és inspiráló.” Talán azért, mert ő már addigra megtanulta a hiányt használni. A flamenco miatt kialakult benne egy saját túlélő-alkotói módszer: eszközök nélkül is utat találni.

A családi aggódás a főiskola alatt sem múlt el teljesen. Büszkeség és féltés egyszerre volt jelen – és van jelen azóta is. „Ez csak akkor tud enyhülni, ha látják, hogy az ember mégis boldogul, él és virul.”

És a belső szorongás? Elgondolkodik, majd így felel: „Ez nem tud igazán elmúlni. Felmerül olykor az emberben, hogy mi lenne, ha egyszer csak nem bírná tovább a test, és véget érne a színpadi karrier. De amíg van valami, amiről ilyen egyértelműen érzed, hogy erre születtél, addig nagyon nehéz bármi mást befogadni. Van egy erő, ami beszippant – és nem hagy teret más irányoknak.”

Azon töprengek ezen a ponton, hogy vajon minden embernek van-e efféle küldetése?

Keck Mária nem hisz a sorsszerű kijelöltségben. Legalábbis nem abban az értelemben, ahogyan ezt romantikusan elképzeljük. „Szeretnék hinni benne, de nem ezt látom magam körül, inkább csak bolyongókat, akik nem találták meg azt az erős hívást, ami értelmet adna a mindennapjaiknak” – mondja. Szerinte nagyon kevesen szerencsések annyira, mint ő, hogy ennyire egyértelmű számukra, mi a dolguk a világban, ugyanakkor ez a bizonyosság nem az ő érdeme, állítja. „Egyszerűen csak így esett.” 

A tánc már a flamenco előtt is jelen volt az életében. „Amióta az eszemet tudom, táncoltam. Otthon. Bármit. A flamenco lett az a forma, amelybe minden beleillett, ami én vagyok.” Viszont azt pont nem lehetett lehetőségek híján tanulni, így maradt a jazzbalett, a ritmikus gimnasztika, a táncház. „Szívesen mentem, élveztem is – de nem volt összehasonlítható az érzés azzal, amikor otthon felvettem az anyukám szoknyáját, és elkezdtem szabadon táncolni.”

Nem pusztán technika a flamenco

Amikor a Keck-család Magyarországra költözött, Mária végre kaphatott néhány morzsát a flamencóból. Ezekből a morzsákból épített megszállott figyelemmel magának egy világot. Ez a világ szükségszerűen szubjektív volt – hiszen a valódi közeg, Andalúzia, a flamenco élő kultúrája nagyon messze volt. „Abban szerencsém volt, hogy könnyen és gyorsan tanultam.” De hamar világossá vált számára, hogy a flamenco nem pusztán technika, virtuozitás, hanem leginkább jelenlét.

„A ritmusérzék a legfontosabb. És még ennél is fontosabb a személyiség." 

Ez a flamenco, ahogyan ő gondolkodik róla: nem esztétikai ideál, hanem emberi sűrűség. Egy műfaj, amely elbírja a végleteket. „Az egyik véglet a nagyon technikai, a másik a nagyon emberi. És mindkettőnek van létjogosultsága, tere.”

Habár Mária elvégezte a táncművészeti főiskolát, a klasszikus értelemben nem gondolja magát táncosnak. „Soha nem volt erős, hagyományos értelemben vett táncos képzettségem. Nincs is olyan testem, amivel bonyolult tánctechnikai manővereket lehet végrehajtani. Van viszont egy elég erős ritmikai és zenei érzékem. A táncom ezekből és a személyiségemből táplálkozik.”

A flamenco egyszerre végtelenül összetett és brutálisan egyszerű. „Attól függetlenül, hogy technikailag bonyolult, egyszerűségében mellbevágó.” A flamenco nem finomkodik. Nem szépít. Nem csomagol. „Zsigeri tud lenni. Őszinte. Nyers. Meg tudja mutatni, hogy valakinek vérzik a szíve, vagy hogy iszonyatosan dühös.”

Ezeket kifejezni más táncformákban – vagy általában a nyilvános térben – ritkán lehet. Keck Mária nem állítja, hogy más népművészetek érzelemvilága szűk lenne – inkább azt, hogy másként tagolt. „Amit én látok a színpadon ezekből, az többnyire az öröm, a bánat és a virtuozitás. A flamenco viszont megengedi a nyers őszinteséget. Nincs benne előzetes mérlegelés arról, mi fér bele, mi elfogadott, mi esztétikus. Egyszerűen csak történik. Tiszta. Artikulálatlan.”

Ehhez a komplex jelenléthez szervesen kapcsolódik az ének is. Keck Mária számára ez soha nem volt külön műfaj. Mindig énekelt. Már akkor is, amikor még csak filmekből ellesett mozdulatokból építkezett. Tizenöt évesen kezdett el rendszeresen táncórákra járni – és ezzel párhuzamosan, autodidakta módon tanult énekelni is. Hallgatta a zenéket, megszerezte a szövegeket, és megtanulta őket. A színpadon nagyjából húszéves kora körül kezdett énekelni. „Megjelent az ének, mert meg kellett jelennie. Kikívánkozott.”

Olyan, mint a szerelem: felkavaró

De előre szaladtunk! Fontos része a történetnek, hogy Mária tizenhat évesen, életében először eljutott Andalúziába – egészen pontosan Sevillába. Azt mondja, nem „megérkezett”, hanem felkavarodott. Egyfajta belső felismerést élt meg, ami egyszerre volt gyönyörű és ijesztően intenzív számára.