Lubics Szilvia: Ha futok, futó vagyok. Nem feleség, nem anya, nem orvos

–

Takács Dalma/WMN: Sokszor mondják, hogy az igazán sikeres sportolók már gyerekkorukban elkezdik a sportágukat. Te viszont úgy lettél világelső több fronton is, hogy 29 évesen vágtál bele a futásba. 

Lubics Szilvia: Szerintem ez az adott sportágon is múlik. Valóban vannak olyan mozgásformák, amiknél fontos, hogy az ember nagyon fiatalon kezdje – az olimpiai úszók például egészen biztosan nem 50 évesek, mint én –, de az ultrafutók között meglepően sokan versenyeznek még 60 évesen is. Persze sokkal gyorsabb voltam a harmincas éveimben, de rengeteg tapasztalattal a hátam mögött egyelőre még ott tudok lenni számos ultraverseny dobogóján. 

T. D./WMN: Viszont neked nemhogy futó, de eleve sportos alapjaid sem voltak gyerekkorodból. Ez sosem jelentett hátrányt?

L. Sz.: Valóban nem jártam szervezett edzésre gyerekként, de mégsem mondanám, hogy semmilyen alapom nem volt. Én még a számítógép előtti időszakban nőttem fel, órákon át bicikliztem a barátaimmal, 5-6 kilométert tekertem suliba, és rengeteget mászkáltunk. Persze a tesiórákat ellógtam, ha lehetett, de a mozgás az akkori életünk természetes része volt, és tény, hogy sosem voltam túlsúlyos.

T. D./WMN: És hogy jött az ultrafutás? Nem épp egy szokványos kezdő sportág.

L. Sz.: Nem így indult, és nem is akart így indulni. Ugyanúgy kezdtem a futást, mint bármely más anyuka. Ott voltam éveken át a három gyerekkel, és viszonylag sokáig csak az jelentette a kikapcsolódást, hogy elmentem egyedül bevásárolni a sarki boltba, ahol végre felnőtt emberek között lehettem.

Szerintem minden anyuka tudja, hogy micsoda felüdülés ez, ha az ember egyébként egész nap négykézláb kisautókat tologat – nem mintha nem imádtam volna azt az időszakot is.

Emellett gyenge voltam és nagyon vékony, gyakran betegeskedtem. Szerettem volna erősíteni az immunrendszerem, a kicsik mellett viszont csak a futásra volt lehetőségem, hiszen ez az a sport, amit bármikor és bárhol lehet csinálni. Ha akadt egy fél órám, amikor a férjem tudott a gyerekekre figyelni, rögtön mentem. 

Hozzáteszem, ekkortájt még azt sem tudtam, hogy létezik olyan, hogy ultrafutás – nem is volt túl népszerű még, kevesen művelték. Viszont mindig is az az ember voltam, akinek kellenek a célok, és ahogy a munkámban vagy a magánéletemben, úgy a sportban is viszonylag gyorsan megjelent bennem a vágy, hogy legyen mérhető eredménye a befektetett munkának. Így jött az első félmaraton, aztán apránként nőttek a kihívások, én pedig erősödtem. Néhány futótársam pedzegetni kezdte, hogy talán nekem való lenne az ultrafutás, így elmentem pár rövidebb, kábé hatórás versenyre – és engem lepett meg legjobban, de már a kezdetektől fogva mindegyiken dobogón álltam.

T. D./WMN: Csak hogy biztosan jól értem-e: már az első versenyeiden is benne voltál az első háromban?

L. Sz.: Igen. Kiderült, hogy jó vagyok benne, sok visszajelzést kaptam, így 2006-tól elkezdtem rövidebb, 50-100 kilométeres versenyekre járni, aztán meghívtak válogatott futónak 100 kilométeren is. Ez pedig elsőre felfoghatatlan volt, ott már nőtt a tét. Több munkát kellett beletenni, tervezni, edzeni, nem volt elég csak reggelente eljárni futni. De mindig is kerestem a lehetőséget, hogy kijjebb toljam a komfortzónám határait, így jöttek később, 2017 körül az extrémebb helyszínek, na meg a terep.

Azt hiszem, talán innentől számított extrém sportnak a dolog – bár nem szívesen hívom így, ebben nincs semmi életveszélyes.

T. D./WMN: Pedig az 50 fokos sivatagi futás, és az antarktiszi pingvintámadás azért nem hangzik egy életbiztosításnak.

L. Sz.: Ha ésszel csinálod, és nagyon tudatosan felkészülsz, akkor nem kell félned. De jellemzően csak olyan emberek mennek ezekre a versenyekre, akik tudják, mit vállalnak.

Például a Badwater Ultramaratonra, ami a Halál-völgyben zajlik 55 fokban, nem engednek nevezni egy-két Spartathlonnal a hátad mögött.

Az is egy kemény verseny, de ahhoz, hogy ilyen körülmények között fuss, kell hogy legyen már előzetes tapasztalod például sivatagi, vagy szélsőséges hőségben történő mozgással. Ezeken a versenyeken kemény rosta van, a Badwaterre például úgy juthatsz be, ha van már ajánlóleveled más korábbi versenyzőktől. 

T. D./WMN: És hogy készülsz fel az ennyire extrém körülményekre, amik itthon nem adottak?

L. Sz.: Nekem a sport csak egy hobbi, így sajnos nem tehetem meg, hogy a versenyek előtt külön elutazom valahova csak edzeni, szóval próbálom kihozni az itthoni éghajlatból és domborzati viszonyokból a legtöbbet. Egyébként itthon is lehet szimulálni dolgokat:

lehet szaunában futni, téli ruhában futni nyáron, nagy zsákkal a hátamon sportolni. És idén nyáron nálunk is volt 40 fok, úgyhogy adott volt a lehetőség az edzésre.

T. D./WMN: Mi volt eddig a legdurvább kihívás, amit teljesítettél?

L. Sz.: A Grand to Grand Ultrát az egyik topversenyemnek éreztem mind a fizikai, mind a mentális állapotom szempontjából, és kis túlzással kijelenthetem, hogy még nehézségem sem volt. Úgy mentem végig, mint aki minden éjjel akkumulátorral alszik, és reggel ereje teljében ébred. Erre abszolút nem számítottam, azt gondoltam, hogy ötvenévesen már nem lehet ilyen élményem, de mégis megadatott. Benne volt életem 5-6 top ultrája közt kivitelezés szempontjából – úgy éreztem, hogy ez egy közel tökéletes verseny volt.

De nagyon jó élmények fűznek Utah-hoz is: úgy érzem, az az én világom, többször is futottam már ott, például a Moab 240 nevű 400 kilométeres nonstop versenyt, amit annyira élveztem, hogy nem is akartam, hogy vége legyen.

És az Antarktisz is a kedvenceim között van: rengeteg kihívás rejlett benne – például megtámadott egy pingvin, amitől a többi futó mentett meg –, de végső soron minden klappolt, és megfelelő fókusszal tudtam teljesíteni.

De extremitásban mindenképp azt tenném az első helyre.

T. D./WMN: Fókuszt, kivitelezést említesz. Ezek alapján úgy sejtem, a felkészülés lényegi része nemcsak fizikailag, de mentálisan is zajlik.

L. Sz.: A kettő csak együtt megy, nem tudnék úgy odamenni egy versenyre, hogy csak fizikailag készülök rá. Viszont mivel iszonyúan várom, hogy ezeken a helyeken futhassak, a felkészülés önkéntelenül is történik: nincs olyan nap, hogy ne nézzek videókat a versenyről, ne spannoljam magam. Nézegetem az útvonalat, memorizálom, hogy hol vannak az emelkedők, mettől meddig tart egy szakasz. Így testileg-lelkileg tudom, hogy mire készülök, milyen típusú emelkedőt kell gyakorolnom, mihez keressek hasonlót a régióban.

A Moab 240 verseny ősszel van, és a középső fiam már januárban azzal szórakozott, hogy szúrópróbaszerűen kérdezgette tőlem a szakaszokat, hogy melyik hány kilométer és mennyi szint. 

De persze nem mindenre lehet felkészülni, az élet sokszor felülírja a terveinket. És azt gondolom, ajándéknak tekinthető, ha a versenyre való edzés idilli életszakaszban történik, nem vonja el a figyelmem semmilyen gyorsan megoldandó feladat. Ennek is köszönhető talán, hogy körülbelül 120 ultraversenyem volt, de egy kezemen meg tudtam számolni, melyik volt tényleg tökéletes. 

T. D./WMN: Ami az idilli felkészülési időszakot illeti – mennyire jöhet ez össze úgy, hogy háromgyerekes anya vagy, főállásban pedig fogorvos? Mindkét terület meglehetősen sokat kíván az embertől.

L. Sz.:

Talán furán hangzik, de amikor futok, akkor futó vagyok. Nem anyuka, nem feleség, nem fogorvos.

De ez a többi szerepemmel is így van: ha dolgozom, akkor csak fogorvos vagyok, ha pedig otthon vagyok, akkor az ottani feladataimra koncentrálok. 

Ehhez persze az is hozzátartozik, hogy már egyik fiam sem lakik otthon. Nagyon maximalista anyuka voltam, az a típus, aki mindennap gondosan és precízen csomagol tízórait. Ha elutaztam versenyre, egy hétre összekészítettem a gyerekek ruháit, apró ajándékokat mellékelve az adott napokra. De mostanra a gyerekek kirepültek, és nagyon megnyugtató látnom, hogy mind a helyükön vannak, nem kell aggódnom miattuk, szépen menedzselik az életüket. Egyébként meg mindennap beszélünk, és amíg kinn voltam a Grand to Granden, rendszeresen írtak támogató, biztató üzeneteket, ami rengeteget segített. 

T. D./WMN: Fontos volt számodra, hogy őket is sportos életmódra neveld?

L. Sz.: Ez természetesen jött, ők ebben nőttek fel, a férjem is mozog, én is. Próbálták a kajakot, a dzsúdót, a focit is, és bár végül mindannyian megtalálták a nekik való sportot, utólag azt gondolom, volt, hogy előbb meg kellett volna hallanunk, ha valamit nem akartak csinálni.

Fontosnak tartom, hogy megadjuk a lehetőséget, de ugyanolyan fontos az is, hogy elengedhessük, ha nem tetszik valami. A lényeg, hogy hozzátartozzon a naphoz az aktivitás.

T. D./WMN: Egy korábbi interjúdban mesélted, hogy nálatok még a nyaralás is egy olyan dolog, amin kipurcannak a családtagok előbb-utóbb. Mi jelenti számodra a pihenést?

L. Sz.: Nos igen, de az nem miattam van! A férjem nagyon szeret tervezni. Ez nagy segítség nekem, ugyanis a versenyeimet is ő szervezi, intézi a repjegyet, az átszállást, a beszállókártyát, küldi nekem az itinert, nekem nincs más dolgom, mint futni. Ugyanez a helyzet a nyaralásokkal is. Persze jólesik egy kis tengerpart, de mindig sűrű programmal készül, egyikünk sem tud sokáig feküdni.

Ami a pihenést illeti, a legfőbb feltöltődés az, amikor a srácokkal vagyok, bár sajnos ritka, hogy mind a hárman egyszerre itthon legyenek. Nagyon élvezem a közös filmezéseket, a társasjátékot és a kártyázást. A nagyfiammal szoktam együtt futni, imádok olvasni – nem is tudnék máshogy elaludni –, a középső fiam pedig dobol, és rendszeresen járunk a koncertjeire.

De az is hozzátartozik, hogy az életem mindhárom területét nagyon szeretem. A mai napig örömmel megyek be a rendelőbe, szeretem az ottani miliőt és élvezem a munkám, jó érzés, hogy segíthetek embereken és szép dolgokat csinálhatunk. A futás feltölt, ahogy az is, hogy most újra ketten vagyunk a férjemmel, és 25 év után megadatik egy újfajta szabadság. Az a jó, hogy mivel sokféle dolgot csinálok, mindig épp akkor jön a váltás, amikor az egyikre ráunnék. 

T. D./WMN: Szerinted van szavatossági ideje az ultrafutásnak? Hány éves korig lehet ilyen aktívan csinálni?

L. Sz.: Szerintem erre nincs általános válasz, ez mindenkinek az egyéni élethelyzetétől, egészségi állapotától függ. Én azt sem gondoltam volna, hogy 50 évesen ezt így lehet csinálni, de tele vagyok még tervekkel, amiket, ha nem szól közbe az élet – legyen szó az egészségemről vagy a családi körülményekről – szeretnék teljesíteni. 

Az egyik legjobb barátnőm most 53 évesen lett hatnapos világbajnok, és ismerek olyan 60 éves magyar futónőt is, aki a világ élmezőnyében fut terepen.

Szerintem rengeteg dologtól függ, hogy alakul a sportolói karrier, de én nagyon szerencsés vagyok, ugyanis nekem semmilyen fájdalmat nem okoz a futás, rendben vannak az ízületeim, az izmaim. És amíg szeretem, addig meg minek mondjam magamnak, hogy jövőre már nem kéne, mert 51 leszek? Szerintem inkább az vet majd neki véget, ha már nem szeretek bele egy újabb futóversenybe, de ez az idő még nagyon messze van.

Takács Dalma