Nádudvari Péter: Koraszülött vagyok, újraélesztéssel kezdtem az életem. Most a sorstársaimért küzdök

–

Eddigi életem jelentős részét a rászorulók segítésével, támogatásával töltöttem, tinédzserkorom óta foglalkozom fogyatékossággal élő és súlyosan beteg emberekkel.

Jelenleg gyógypedagógusként dolgozom súlyosan, halmozottan sérült fiatalokkal, mellette pedig, mint jótékony sportoló, súlyosan beteg gyerekek gyógykezelésére gyűjtök adományokat. Sokan kérdezik, miért tettem fel az életem az embertársaimmal való törődésre. Ilyenkor azt válaszolom, hogy édesanyám orvos, édesapám szociális munkás, így a segítő szakmák iránti elkötelezettséget már az anyatejjel magamba szívtam, és azt is elmondom, hogy korábban nekem is volt „fogyatékosságom”: többféle beszédhibám, így jól tudom, milyen az, ha valaki akadályozottsággal él.

De más oka is van annak, hogy az elesettek szolgálatára esküdtem fel.

Koraszülött voltam, az életem egy újraélesztéssel kezdődött, majd az orvosok és a szüleim hónapokon át küzdöttek azért, hogy megmaradjak.

Ilyen előzmények után szinte csodaszámba megy, hogy a fizikai és a szellemi állapotom sem szenvedett tartós károsodást: diplomákat szereztem, zenélni tanultam, és extrém hosszú futókihívásokat teljesítek. Kiváltságosnak tartom magam, ugyanis sok koraszülött sorstársam nem is álmodhat ilyen lehetőségekről, hanem fogyatékosság vagy betegség által akadályoztatva éli az életét. Morális kötelességnek érzem, hogy őket is felkaroljam azokkal a „talentumokkal”, amelyek – velem ellentétben – nekik nem adattak meg.

Ahogy említettem, az életem meglehetősen nehezen indult.

A harmincnegyedik várandóssági héten jöttem a világra negyven évvel ezelőtt, a Szent János Kórházban. Tulajdonképpen halva születtem – az újszülöttek egészségi állapotának meghatározására szolgáló Apgar-teszten mindössze egy pontot kaptam a lehetséges tízből, ezért újra kellett éleszteni.

Miután meggyőződtek róla, hogy a beavatkozás sikeres volt, a szülész főorvosnő észrevette, hogy mindkét kezemen található egy csökevényes hatodik ujj. „Gratulálok, anyuka, táltos fia született!” – mondta az édesanyámnak, aki nem tarthatott a karjában a születésem után, mert az újraélesztést követően azonnal egy másik kórház koraszülött-intenzív osztályára vittek mentővel, amelyben édesapám volt mellettem. Ott pedig tovább küzdöttek értem: besárgultam, vércsoport-összeférhetetlenség miatt teljes vércserét is végre kellett hajtani rajtam.

Néhány nap után visszakerültem a Szent János Kórház koraszülött osztályára, ahol további komplikációk léptek fel: először tüdő-, majd vesemedence-gyulladásom lett. Végül hat hét után hagyhattam el a kórházat. „Most vigye haza, most éppen nincs semmi baja” – mondta a gyerekorvos az édesanyámnak az utolsó kórházi napon.

Alig voltam kétkilós, amikor hazakerültem. „Régen, falun az ekkora gyereket szita alá tették, hogy ne vigye el a macska” – jegyezte meg a nagyapám, amikor először meglátott.

A sok aggódástól, idegeskedéstől édesanyám teje elapadt, ezért tápszeres baba lettem. A szüleim egymást váltva, kétóránként tápláltak – nappal és éjszaka is. Miután hazakerültem, hosszú hónapokig szinte megállás nélkül sírtam – egyszer azért, mert éhes voltam, máskor azért, mert fájt a hasam a tápszertől. „Szegény kisgyerek” – jegyezte meg sokszor a nagyapám.

A sírást csak akkor hagytam abba, ha édesanyám énekelt nekem. Attól kezdve, hogy rájött, ez az egyetlen módja a megnyugtatásomnak, naphosszat ontotta magából a dalokat: a virágénekektől kezdve a mozgalmi indulókon át az örökzöld slágerekig terjedt a repertoárja. Azt hiszem, ennek az időszaknak köszönhetően szerettem meg a zenét, és éreztem már kisgyerekként vágyat arra, hogy megtanuljak zongorázni, majd később egy énekkarhoz is csatlakozzam. 

A születésem utáni hónapokban kemény időszakot éltek át a szüleim. Édesanyám például annyira kimerült a sok éjszakázásban, hogy sokszor elaludt vasalás közben. Időnként neki is nyomta a forró vasalót a kezének úgy, hogy égési sérülések lettek rajta.

Az állapotom komoly aggodalmakra adott okot. Az orvos édesanyám állandóan az egyik gyermekgyógyászattal foglalkozó tankönyvét bújta, és kétnaponta vitt a gyerekorvosi rendelőbe, mert minden rezdülésemben valamilyen fejlődési rendellenesség jeleit látta.

Egyszer, amikor a gyermekorvos meglátogatta a családot, megkérdezte, hol van az említett tankönyv, és miután megtalálták, a hóna alá csapta, majd a következőt mondta: „Ezt most elviszem, hogy ne nyugtalankodjon többet, kedves anyuka.”

Körülbelül féléves voltam, mire a testi és az élettani jellemzőket tekintve elértem egy egészséges, érett újszülött szintjét. A szüleimre megnyugtatóan hatott egy gyermekkardiológiai vizsgálat eredménye is. „Ennek a fiúnak akkor lesz legközelebb gond a szívével, amikor az első nőszemély elcsavarja a fejét” – közölte az engem ellátó szakorvos.

A kritikus fél év után már nem kellett sokat aggodalmaskodniuk a szüleimnek az állapotom miatt, csak a gyerekkori hiperaktivitásom és figyelemzavarom leküzdésében kellett segíteniük – kialakulásának minden bizonnyal a koraszülöttségem is oka volt. És annak is, hogy hatévesen még nem voltam iskolaérett, ezért évvesztesként kezdtem neki az első osztálynak. Persze ezek a nehézségek már eltörpültek a korábbiakhoz képest.

Miután bekerültem az iskolába, az életem már egyenes vágányon haladt tovább: magyar nyelv és irodalom szakos tanári, majd gyógypedagógus diplomát és nyelvvizsgákat szereztem, zenélni tanultam, sportolok. Ahogy említettem, úgy vélem, ezeket a „talentumokat” azért kaptam, hogy a rászorulókat szolgáljam – köztük azokat a koraszülött sorstársaimat is, akiknek más lapokat osztott az élet. Azért tanultam, hogy fogyatékossággal élő gyerekeket és fiatalokat tanítsak és fejlesszek, a zenét nap mint nap beépítem a gyógypedagógusi munkámba, a sportolásommal pedig súlyosan beteg gyerekeken segítek: nemsokára egy agydaganattal küzdő kislányért fogok elfutni Budapestről Nyíregyházára.

Soha nem szeretnék letérni erről az irányról. Úgy érzem, ez az az út, amelyre az égiek tereltek, miután a születésemkor megfogták a kezem – amit azóta sem engednek el.

Nádudvari Péter