Futó kaland – Amikor a pasiknak egy másik szerelmeddel is meg kell küzdeniük

–

Nóra és Tamás

Tamás sikeres üzletember, két gyermek édesapja. A napi stresszt bokszolással vezeti le. Soha nem gondolta volna, hogy felesége, Nóra belebocsátkozna valami könnyed, futó kalandba. Neje ugyanis valóban nem az a típus, aki ne venné nagyon is komolyan azt, amibe belekezd. Főleg nem egy maratont. Sári Nórát a cégvezetőt, amatőr hosszútávfutót tavasszal már bemutattuk a WMN-en. Amikor tavaly Nóra úgy döntött, hogy több év rendszeres futás után eljött az ideje a klasszikus 42 kilométeres táv teljesítésének, Tamás nem is szólt semmit. Inkább melléállt. Jobb híján. „Nézd, elmondjuk egymásnak a véleményünket, de őszintén szólva, nincs igazán beleszólásom abba, hogy ő mikor és mennyit fut, ahogy ő sem szól bele abba, hogy én bokszolok. Volt azért olyan, amikor megpróbáltam a lelkére beszélni, de hát… Tavalyelőtt nagyon úgy tűnt, hogy gerincsérve lesz. Akkor feldobtam neki, hogy inkább kettlebellezzen. Enyhén szólva nem arattam vele túl nagy sikert” – meséli sikertelen próbálkozásait az asszony befolyásolására. Bár nincs feldobva a versenyidőszakok fél vasárnapokat kitöltő hosszúfutásaitól, igyekszik diplomatikusan viselkedni. Egyszer fordult elő, hogy komolyan féltette: „Nem egészen egy éve lelépett egy téli cross versenyre, süvöltő hóviharban. Biztos voltam abban, hogy tüdőgyulladást kap” – világít rá Tamás a futófeleséggel együtt járó hétköznapi aggodalmakra.

Dóri és Marci

De nézzünk szét a saját portánkon is! Akarom mondani, portálunkon. Marci valójában hozzá volt szokva ahhoz, hogy a feleségét fűti egy másfajta szenvedély is. Egy paralimpiai bajnok esetében kevésbé meglepő, hogy ez a sporttal fűzi össze. Pásztory Dóri, a WMN állandó szerzője azonban úszóbajnokból a ti szemetek láttára vált néhány hónap leforgása alatt „futóbolonddá.” Marci mindenesetre kifejezetten büszke volt párja új szerelmére. A fél éve Angliában élő háromtagú család számára még az sem okozott problémát, hogy az apa-fiú páros, Dóri futós kimaradozásai alatt kettesben maradt. „Az egyetlen kihívás az volt, hogy ez épp egybeesett az anyaanyaanyaaa! időszakkal, de végül túllendültünk rajta” - meséli a férj, aki egyébként bármikor, bármilyen önálló „Dóris-program” megvalósulását is maximálisan, minden sanda gyanakvás nélkül támogatja, legyen az akár futás, szórakozás vagy egy barátnős találkozó. Dóri és Marci a mozgássérültek sportolási lehetőségeit bővíteni hivatott Suhanj! Alapítványban ismerkedtek meg, a rendszeres edzés régóta alapeleme mindkettejük életének, és most már Barnusénak is: „Szeretnénk, ha a kisfiunk úgy nőne fel, hogy látja sportolni a szüleit. Így ez neki nem extra program, hanem a mindennapok természetes része lesz” – utal a hosszútávú hozadékokra Marci.

Veronika és Rali

A félnapokra eltűnő futófeleség-témakört jól ismeri Rali is, Exner Veronika férje. Ahogy az igazi kemény csajt bemutató korábbi cikkünkből is kiderül, Nika lényegében a nulláról, „gyermekágyasként” vágott bele egy maratoni felkészülésbe. „A kezdetekben még csak otthon játszottunk a gyerekekkel, amíg ő azt a pár kilométert lefutotta. Később, amikor már harminc kilométer feletti, gyakran 3–4 órás edzései voltak, akkor szinte egész napra átvettem a szerepét, már amennyire tudtam. Ki kellett találnom, mit főzzek, mit csináljunk a főzés előtt és után, hiszen ilyenkor délutánra is kilőtte magát a programokból a fáradság miatt. Igaz, volt olyan, hogy egy városligetes kis biciklis kiruccanás a két gyerekkel úgy végződött, hogy visszafelé mind a hárman az én bringámon ültünk, mindenhonnan lógtak a pelenkás, játékokkal és kajával megrakodott táskák rólam, plusz a kezemben az ovis nagy fiam háromkerekűje. Egy kocsma előtt ácsorgó manusz elismerően király vagy! kézjelet küldött felénk...” – eleveníti fel Nika férje az apró sikereket ebből az időszakból. Rali a két évvel ezelőtti maratoni felkészülés során kialakított jelentős rutinján felbátorodva ma már könnyebben belemenne, hogy neje nekikezdjen egy újabb maratoni felkészülésnek. „Tudod, az az arckifejezés sokat ér, amikor egy maratont lefut valaki, és rád mosolyog a célba éréskor. Egyszerűen jól esett, hogy részese lehettem a sikerének.”

Az Exner-házaspár sztorijának a happy endje egyébként az lett, hogy Rali is rákapott a futásra. Szigorúan külön utakon.

„Mint jó házaspár, ezen is jól össze tudunk veszni. Én például utálok beszélgetni futás közben, inkább időrekordokra hajtanék, Nika ellenkezőleg, így aztán nem igazán gondolkodunk közös futócélban. Épp elég az, hogy a gyerekeknek jó példát mutatunk.”

Kata és Félix

Az egri Félix hol máshol, Floridában ismerte meg a csinos, hetente háromszor futni járó gyöngyösi lányt. A tesi tagozatos suliban végzett férfi akkor kezdett kicsit komolyabban elgondolkodni a futáson, amikor az amúgy is sportos lányból váratlanul ultrafutó lett. Annyira, hogy Nagy Kata az idén megnyerte a 246 kilométeres Spartathlon futóversenyt. Ehhez azért nem háromszor kellett hetente elmennie otthonról. Az ultrafutás már heti hatszori, naponta több órás edzést igényel, gyakran hetente összesen 160 kilométer futással. Minden hétvégén egy maraton. Csak úgy. Edzés gyanánt. „Az biztos, hogy meg kellett tanulnunk előre tervezni. A délutánok általában futással telnek, szóval inkább az estékre tervezünk. Már ha marad még addigra erőnk bármi másra. Tény, hogy sok más érdekes program a háttérbe szorul most, de ez más versenysportoló életében is így van. Szerencsére a reggeli órákban jut időnk egymásra” – meséli Félix. „Én nem vagyok futó, heti egyszer futunk együtt Katával 10–12 kilométert, de a sport mindkettőnk életében lételem. Őszinte leszek: nem volt könnyű az elején, nekem is meg kellett tanulnom, hogy milyen egy élsportolóval együtt élni.

Hasonló helyzetben lévőknek azt javasolnám, hogy tervezzenek meg minden programot egy–két hétre előre, ahogy mi is, és így elkerülhetik a frusztráltságot”

– osztja meg velünk Félix a gyakorlatias tippet. A fiú eddig két komoly versenyen volt benne a Katalint segítő csapatban. „Kata amúgy nagyon könnyű eset, alig kell vele foglalkozni. Én ugyan nem értek az ultrafutáshoz, de elég, ha mindig azt a gélt, italt vagy bármit adogatom a kezébe, amire épp szüksége van. Eddig mindig volt a csapatban egy–két tapasztalt ultrafutó, most decemberben viszont egy 24 órás versenyen én leszek az egyetlen segítő, szóval eléggé izgulok, hogy minden rendben menjen.” Félix azonban Kata miatt sosem aggódik: „Pontosan tudom, hogy az elvégzett munka meghozza a versenyen az eredményt, nincs okom félteni. Kicsit fura a hasonlat, de talán egy jól bekalibrált BMW-motorhoz lehetne őt hasonlítani: ami a teszteken kiválóan átmegy, azzal az úton sem lesz baj. Na, jó, egy valami szokott picit aggasztani: eszik-e rendesen a verseny után, és, ugye, nem csak csokit” – fedi fel Kata titkait.

A szenvedélyes harmadik

A futással az a gond, hogy egy pillanat alatt válik a szenvedélyeddé. És ezt a másik felednek néha állati nehéz tolerálni, főleg ha nincs hasonló (sportos) szenvedély az életében. Miután négy „futóférjjel” beszélgettem a témában, azt már nagy bölcsen megállapíthatom, hogy hosszútávon azért nem is olyan nagy baj ez, a családi élet megszervezésében meg egyenesen előny, ha nem kell mindkét félnek heti hatórányi edzést valahogy beszuszakolni a naptárba.

Jól tesszük, ha felvértezzük magunkat humorérzékkel, toleranciával, sutba vágjuk a klasszikus nemi sztereotípiákat arról, hogy kinek mi a feladata egy párkapcsolatban, és szemet hunyunk a megmagyarázhatatlanul üdvözült vigyorgás felett, amivel partnerünk hazatér egy-egy hosszú menet után. És belátjuk, hogy mégiscsak a létező legjobb opció, ha az asszony új fellángolásának tárgya egy pár edzőcipő. Így talán még az is megbocsátható, ha ez a futókaland is egy örökre szóló szerelem.

Prónay-Zakar Gina