Jégvarázs-musical: még mindig lenyűgöz és megmozgat minket a testvérek története

–

2017 óta játsszák szerte a világban – most megérkezett Magyarországra is

A Disney Theatrical Group nem várt sokat a színpadra állításával, amit maximálisan meg is értek: a Jégvarázs 2. megjelenéséig ez volt a legtöbb pénzt hozó Disney-film. Tehát a 2013-as gigasiker után, 2017-ben már színpadra is állították a musicalt. 

A Madách Színház előadása minden tekintetben látványos: szépek a jelmezek, amikor kell, betölti a teret a tánckar, a díszlet pedig kifejezetten kreatív. Aki látta a filmet, annak nem nagy meglepetés, hogy Elsának van egy olyan komplex jelenetsora, amit kimondottan lehet várni, hogy színházban hogyan oldanak meg: felépít a semmiből egy jégkastélyt, és egyik pillanatról a másikra a megszokott Elsa esélyivé változtatja a kevésbé jeges koronázási ruháját. Megmondom őszintén, 

a kastély kinövése a színpadból is lenyűgöző, de a ruhaváltást konkrétan első dolgom volt megguglizni a színház után, és most már pontosan tudom, hogyan csinálják, de attól még parádés. 

Az előadásban kicsit máshol vannak a hangsúlyok, mint a filmben, de alig van poén, ami kimaradt, és megtartották az összes a szomorú és felemelő pillanatot is. 

Az előadás után azért megnéztük a Disney+ kínálatában elérhető, a Theatre Royal Drury Lane előadásában látható londoni változatot (erre már a 12 éves lányom is kegyeskedett becsatlakozni, és azóta bánja, hogy nem jött a színházba). A legnagyobb különbség a térben – és ezzel szoros összefüggésben – a díszletben van. Ott nemcsak forog a színpad, de oldalirányban is elképesztő díszletmozgások történnek – ez nyilván a helyszín adottsága.

Beszéljünk egy kicsit a sztoritól

Most, hogy több év kihagyás után kétszer egymás után újra megtekintettem, még mindig tartom, hogy bizonyos jelentésrétegei igenis elsősorban felnőtteknek (sőt, 12 éveseknek is) szólnak, és mindenki azt érti meg belőle, amihez megvan a kognitív képessége. Éppen ezért – hiába meséltük kb. 1.212.315 alkalommal éveken át – a lányaim most napokon át tartó beszélgetést folytattak arról, hogy a titkolózás és a kényszerű távolság melyik testvérnek volt nehezebb: Annának, aki tényleg semmit nem tudott, vagy Elsának, aki tulajdonképpen részt vett a döntés meghozásában. De vajon ez könnyebbé tesz egy fájdalmas helyzetet? (Természetesen mindenki szerint a saját habitusának és családban elfoglalt helyének megfelelő testvérnek volt nehezebb dolga.)

Én látom benne az izgalmas Disney-evolúciót is: 

eddig a meséig ugyanis soha egyetlen „herceg és hercegnő”-párosnál nem kérdőjeleződött meg az egyetlen tánc/találkozás/erdei dalolászás során szárba szökkenő igaz szerelem. Pedig potenciálisan milyen szar házassága lehetett szegény Hamupipőkének, Hófehérkének, Csipkerózsikának, Arielnek.

Ehhez a kistini gyerekek is könnyen kapcsolódnak, hiszen a „honnan tudod, hogy szerelmes vagy?”-kérdés már ennyi idősen is előkerül. Szerencsére az ő hercegnő szerepmodelljeik már eggyel komplexebb választ adnak erre a kérdésre, mint az enyémek annak idején (bár legalább volt Jázmin). 

Emellett én azt is mindig megjegyzem a Jégvarázs-történet kapcsán, hogy 

mennyit segítene, ha az úgynevezett „családterápián” (amikor Anna hercegnőt először eltalálta Elsa jégszilánkkal) a „pszichológus”, vagyis a Troll Papa egy hajszállal kevésbé elvont instrukciókat adna a családnak.

(Itt jegyezném meg, hogy míg a mesében Troll Papa egy ősöreg bácsi, addig a színpadi verzióban egy ifjú titán, ami talán egy kicsit levesz a sztori szerinti hitelességből, főleg azt nehéz elhinni, hogy ő és a szintén megfiatalított Bulda nevelték fel a velük egykorúnak tűnő Kristoffot... vagy van valami varázsszerük, csak erre nem tér ki a történet?)

Ha ő szólna Elsának, hogy a szeretet megolvasztja a jeget, akkor az egész sztori nem történne meg. Ehelyett (csodás metaforával) a megoldást Elsának az általa teremtett hóemberke mondja ki, hát nem szép megvalósulása ez annak, hogy 

a nagy tanulságokra végülis magadnak kell rájönni?!

Visszatérve az előadásra, azon belül is a magyar verzióra

Mi ebben a szereposztásban láttuk: Muri Enikő volt Elsa, Gadó Anita Anna, Solti Ádám Hans, Szemenyei János Olaf (ami egy egészen izgalmas konstrukció) és Ekanem Bálint Emota Kristoff. (A többi szereplőt a színház oldalán tudod megnézni.) Mindenki nagyon nagyot énekelt, Muri Enikő vívódó, küszködő Elsája lebilincselő volt, és a Legyen hó című dal élőzenével, szuper akusztikájú térben, csodás hanggal tényleg nagyon üt. Minden főszereplő bőven megugrotta a nem alacsony lécet, ezzel együtt a show-t sokszor a mellékszereplők (is) vitték. 

Oaken (Baksa András) és a Hygge-dal, az eredeti Broadway-verzióhoz képest is plusz poénokkal a lányom kedvenc része volt. Svent azóta sem tudom, hogyan mozgatja egy ember. 

A gyerekszereplők nemcsak szépen énekeltek, de valódi érzéseket adtak át (kicsit többet is voltak színpadon, mint a Broadway-verzióban). A Trollok dala pedig élőben még zseniálisabb, mint animált verzióban. Akiről még muszáj szót ejteni, az Olaf vagyis az Olafot egyszerre játszó és mozgató színész (Szemenyei János) – ez valami őrült meló lehet, de nem ez látszik rajta, hanem a könnyedség és minden, amit a történethez hozzátesz a kis hóember.

Konklúzió: jó program, ami felnőtteknek is élvezetes

A történet egyáltalán nemcsak gyerekeknek való, de nekik is ad, hiszen felcsendülnek benne az ismert dalok... meg egy csomó szerethető új is. A látvány miatt is érdemes megnézni, még akkor is, ha a legnagyobb különbség a színpadméreten túl a fények és a hanghatások használata tekintetében van a londoni és a budapesti előadás között (és tudom, hogy ennek nagyobb része is anyagi kérdés inkább). Először a magyar verziót láttam, és 

egyáltalán nem úgy jöttem ki a színházból, hogy ez egy kevésbé látványos előadás volt, sőt, inkább az volt bennem, hogy „wow”. A londoni felvétel utána valóban egy kicsit látványosabbnak hatott, 

de azért ebben az is benne van, hogy ezt természetesen profin vették fel. És higgyétek el, kicsit értek a videós dolgokhoz, ez nagyon sokat hozzátesz, és még így sem volt óriási a különbség.

Azt pedig külön szeretném kiemelni, hogy a szövegben, dramaturgiában, koreográfiában, jelmezben és díszletben is számtalan különbség van, tehát nem az történt, hogy a magyar előadás egy az egyben átvett minden már bevált megoldást – amúgy azzal sem lenne baj, de én fontosnak tartom a kreativitást és az egyedi ötleteket, amik ráadásul nagyon jól működnek is.

Tóth Flóra