„Azt mondtuk, a szülei a boltban vették – még a dobozát is megmutattuk neki”

–

Testvérnek lenni nem könnyű

Tele van az internet olyan videókkal, amelyekben a nagy tesó meglátogatja újdonsült kis testvérét a kórházban. Megilletődve becsoszog, azt se tudja, hova nézzen, meglátja a kicsi csomagot az anyukája ölében, és bármit reagál, a szülei odavannak, fejhangon mondogatják: „bizoooony, ő a kis testvéred, naaaa, mit szólsz? Megpuszilod? Ölbe veszed? Szereted?”

Az idősebb testvér még azt sem tudja, mi ez az egész, de az arcán látni, hogy az már leesett neki: mostantól minden más lesz. 

Nekünk is van ilyen videónk, amikor a nagyobbik gyerekem bejött hozzánk a kórházba. Ugrándozik, kérdezősködik, fogdossa a babát… és közben eszeveszettül tikkel a szemével.

Egészen addig folyamatosan összenőve éltünk: együtt aludtunk, hordoztam, sokáig szoptattam igény szerint, és egyszer csak jött egy kisbaba, aki lefoglalt a nap nagy részében, akinek bérelt helye lett a mellkasomon és mellettem az ágyban, és aki miatt egyre többször kellett azt mondanom, hogy „most nem tudok, mindjárt”. Nem egyszerű dolog ez. 

Én sem vettem a legjobb néven, amikor az öcsém hétéves koromban megszületett. Ráadásul a bátyám tizenhét volt akkor, szóval jó nagy korkülönbséggel érkeztünk egymás életébe. 

A bátyám kifejezetten vágyott egy testvérre és nagyon boldog volt, amikor megérkeztem. Én viszont a legkevésbé sem vártam, egy szóval nem kértem – nagyon is élveztem a legkisebb, ráadásul a legkisebb lány státusszal járó előnyöket. 

Erre jött ez a pici, ámde rettenetesen hangos kisbaba, aki aztán később elrágta a Barbie babáim lábait, folyton a cuccaim között turkált, és bevágta a hisztit, ha esetleg nem álltunk meg a világ összes játszóterénél mászókázni. 

Úgyhogy: bár szerettem – amennyire tudtam –, és sokat játszottam vele, de azért, ha volt mód egy icipici szívatásra, akkor megadtam a módját. 

Generációról generációra öröklődő szívatás

A leghíresebb ilyen eset az volt, amikor az öcsém megkérdezte, mi a világ legcsúnyább szava, a bátyám pedig csípőből rávágta, hogy a szivarka. A kicsi persze onnantól kezdve vérszemet kapott, és mindenhol hangoztatta, hogy ő mekkora vagány: tudja, mi a világ legrondább szava, és nem fél kimondani. Ilyenkor mindig rátettünk egy lapáttal azzal, hogy riadtan rászóltunk, ki ne merje ejteni a rettegett szót – aztán persze évekkel később kiderült a turpisság.

Ő pedig természetesen jól megjegyezte magának – annyira, hogy amikor megszületett az én gyerekem, és elérte a megfelelő kort, akkor neki is továbbadta a híres legcsúnyább szót.

Amikor pedig már az a gyerek is nagy tesó lett, gondolhatjátok, mi volt az első dolga, amikor a kistestvére megkérdezte, melyik szó a legrondább… Bizony, így megy ez: öröklődik a szívatás, generációról generációra. De ennek megvan a maga oka: egyszerűen egy testvérnek szüksége van rá, hogy az erejét, a hatalmát, a befolyását tesztelhesse másokon – és hát ki erre a legalkalmasabb, ha nem a legközelebb álló gyerek?

Ezen az elven haladva megkérdeztem a követőimet, hogy nekik vannak/voltak-e hasonló élményeik, és hát igazi gyöngyszemeket osztottak meg velem. (A biztonság kedvéért a hozzászólók nevét megváltoztattam, nehogy testvéri perpatvarra adjon okot ez a cikk.)

Éjjeli hajvágás és a dobozos gyerek

Ha már említettem a Barbie-lábak lerágását, Kata egyik babája is pórul járt. „Azt mondta anno a tesóm, hogy ha levágom a Barbie babám haját, visszanő. Hittem neki.”

Ivett azt mesélte, hogy gyerekként vegetáriánus volt, és a tesója azt mondta, hogy a csokitojásban tehénvér van, ezért Ivett onnantól sokáig nem ette meg a csokit – inkább a testvérének adta. (Micsoda bravúros galádság!) 

Éva a családi legendáriumból húzott elő egy igazi disznóságot: „Anyukám gyerekkorában levágta a tesója haját éjszaka, amíg aludt. Reggel pedig letagadta.”

Többen meséltek olyan gonoszkodásokat, amik a testvér származását vették kereszttűzbe. Így esett, hogy például Gabinak azt mondta a nővére, hogy őt örökbe fogadták – mert ha nem tudná, ő igazából egy ufószökevény. (Jelentsen az bármit.)

Helga bevallotta: kiskorukban igazán genyók voltak az unokatesójával: „Azt mondtuk, hogy a szülei a boltban vették – még a dobozát is megmutattuk neki a padláson.”

De Gábor sem volt kispályás: azt mondta a tesójának, hogy a kukások hozták egy tepsin amikor még kicsi volt, és majd egyszer vissza fogják kérni. „Utána ordított, ha tepsit vagy kukást látott.” 

Ismerek több olyan férfit, aki gyerekkorában olyan gyönyörű volt, hogy a nagyobb lánytestvérek beöltöztették kislánynak – ezekről az akciókról pedig általában fotók is készültek. A férjem is áldozatául esett egy ilyen murinak, pontosan emlékszem, amikor nagy kuncogva előkerült a családi album. Viszont Fanni és testvérei nem elégedtek meg holmi jelmezesdivel. „Négyen vagyunk testvérek, hárman vagyunk lányok, és kicsi korunkban elhitettük az öcsénkkel, hogy ha nagy lesz, ő is lány lesz. Úgyhogy szegény folyton azt kérdezte, ő mikor lesz lány.”

Akik szerint tesónak lenni szar

„A bátyám kincskeresős cetliket hagyott nekem szerte a házban és az udvaron. Egész délelőtt izgatottan kerestem a »kincset«, ami végül az íróasztalomba rejtett kutyaszar volt” – mesélte Babett. 

De még ennél is durvább Juli története, akinek a kezébe nyomott a bátyja egy „bonbont” – amiről aztán kóstolás után derült ki, hogy valójában kutyakaka. 

Szabolcs pedig azt mesélte, hogy egyszer épített egy homokvárat a kertben, bement pisilni, és mire kijött, a testvére kidekorálta a várat a kutya kertben hagyott végtermékeivel. 

De van olyan is, aki a saját kakiját kente másra – már képletesen. „Én egyszer véletlenül úgy kakiltam, hogy olyan lett az ülőke. Undorodtam tőle, nem akartam letakarítani, úgyhogy otthagytam és azt mondtam, a húgom volt. Nagyon sírt, hogy senki nem hitt neki” – vallotta be régi bűnét Vera.

A megbocsátás művészete

Miközben ezt a cikket írtam, a bátyám felhívott, és ha már témánál voltunk, elmesélte, hogy szerinte a legnagyobb genyósága az volt, amikor pici koromban addig vágott ijesztő arcokat, amíg el nem sírtam magam.

Erre nem emlékszem, viszont arra igen, amikor nagy boldogan megszereztem a Topmodell című brazil szappanopera könyv verzióját, amit ő aztán berakott a mikróba, utána meg kiharapott belőle néhány részt.

Ismétlem, a bátyám, nem az ovis kisöcsém.

Ezek megmaradtak, a sírásig ijesztgetés nem. Ahogy a nagybátyám sem emlékszik arra, hogy a testvére (az én apukám) abban lelte élvezetét, hogy a kenyérbe, amit a még totyogó kisöccse majszolgatott békésen, citrompótlókat nyomkodott. Aztán persze jókat röhögött a baba elkámpicsorodó képén. Apa persze emlékszik rá, és hiába meséli mosolyogva, igazából tudom, hogy bánja. Minden testvér tudja, mikor gonosz úgy igazán. És utána tapasztalataim alapján mindig jön valami vezeklés(féle).

Mert testvérnek lenni, még ha nem is mindig könnyű (sőt, sokszor pokoli nehéz), mindenképpen az életre tanít. Egy (pláne több) testvér megtanít érvényesíteni az akaratunkat, képviselni magunkat. Megmutatja, mennyire természetes, hogy nem mindig akarunk együtt lenni azzal, akit szeretünk – de attól még a szeretet valódi. És legalább gyakorolhatjuk egymáson a megbocsátás művészetét is. 

Szabó Anna Eszter