A „már nem és még nem” tere – miért félünk az átmenetektől?

Amikor jógaórát tartok, relaxáció után mindig hagyom, hogy a gyakorlók stabil oldalfekvésben időzzenek, és ne hirtelen üljenek fel, hogy az idegrendszerüknek legyen ideje adaptálódni az ébrenlét állapotához, és lelkileg is készen álljanak egy másfajta ritmusra, amit az élet megkövetel tőlük. Általában elmondom kedvenc idézetemet is Nancy Levin szerzőtől: „tartsd tiszteletben a már nem és még nem közti teret”, az átmenet állapotát régi és új között, azt a teret, ahol magától elrendeződhet a múlt, és ahol megérlelődhetünk az előttünk állóra.

Pillanatnyi szusszanó ez, de valahogy úgy érzem, az egyik legfontosabb dolog a jógaórán, ha már az életünkben annyira nem szentelünk időt rá. Talán nem is tudatosan, de menekülünk előle, a „már nem és még nem” elől, ahol már nincs velünk, ami addig a részünk volt, de még nem formálódott ki helyette semmi kézzelfogható. Kellemetlen bizonytalanságként tekintünk rá, és nem egy olyan létfontosságú „inkubációs” lehetőségként, amikor végre beérhetjük önmagunkat, és újrarendeződhetünk.

Pedig mennyi ilyen küszöbhelyzet van az életünkben, amin csak úgy átlépünk! Ilyenek az évszakváltások például. A kínai hagyomány dojónak hívja ezt az „ötödik évszakot”, amikor az elmúlt időszak már elhasznált energiái visszahúzódnak, hogy idővel megtisztulva és megújulva életre keljenek. Az augusztus vége a tompuló fényeknek, az avarossá váló erdőmélyeknek, a gesztenyefák rozsdabarna leveleinek, a belakatolt nyaralóknak, az elvirágzott vadrózsáknak az időszaka. Ilyenkor az erdő is más illatú lesz. Az avar és a vihar illata is másmilyen, mint nyár elején. Súlya lesz, épp úgy, mint az eddig olyan könnyűnek tűnő dolgoknak. Minden kezd elnehézkedni: érzés, gondolat, hangulat, a reggeli harmat a fűszálakon.

Az átmenet tele van apró gyászhelyzetekkel, mégis talán ilyenkor tudunk a legjobban jelen lenni, mert mindent magunkba akarunk még szívni a nyárból. Meleget gyűjtünk a napból, az esti tábortűzből.

Töltekezünk, mint a kis szellőtől libegő lampion a fán, hogy fényt adjon az éjszakai kertben, vagy mint a fű fölött keringő szentjánosbogarak, hogy maradjon bennünk fény a következő tavaszig.

A jóga átmeneti testhelyzete is azt szimbolizálja, hogy minden átalakulás első lépése a földhöz való visszatérés: onnan táplálkozik és abból sarjad ki minden, ami új életre készül. Ahogy időt hagyok annak, hogy a gyakorlók maguk után hagyják a relaxációban megtapasztalt puha, finom és könnyed érzeteket, és újra felvegyék testük súlyját, az merül fel bennem, mennyire összecsúsztak-torlódtak-kuszálódtak bennem az idősíkok, mennyire le vagyok még ragadva a nyárban, és milyen nehezen megy felvenni az új ritmust, amitől elszoktam. Könnyezni kezdek, és arra gondolok: a legtöbb életgubanc a lelkünkben talán pont abból ered, hogy nem szakítunk teret az átmeneteknek, ahol elvarrhatnánk a szálakat, mielőtt valami újat fonnánk magunknak.

Rítus és idő

Régen ahogy az év jelentősebb fordulóihoz, úgy az emberi élet főbb állomásaihoz is szertartásos szokások fűződtek. Ezeknek a szokásoknak struktúráját Arnold van Gennep francia etnográfus elemezte behatóan, és az átmenet rítusainak nevezte őket. Megállapítása szerint az emberi élet egyik stádiumából a másikba való átmenetet régen meghatározott ceremóniák szerint hajtották végre, amelyek három fő részből álltak: az első fázisban történt a régebbi állapotból való kilépés, ezt követte egy átmeneti állapot, amelyben az egyén mintegy a két állapot között lebegett, míg a harmadik stádium az új állapotba való befogadást fejezte ki. Ezeket a stádiumokat ma is megtaláljuk a temetési, házassági szokásokban, a felnőtté avatás rítusaiban, de lélektanilag is számtalanszor időzünk ilyen határhelyzetekben. Például kamaszkorban, mielőtt felnőtté válnánk. Miután elhagyjuk a gyermekkor biztonságot jelentő burkát, ideális esetben nem ugrunk azonnal a felnőttkorba, hanem átesünk egy különös, passzív, befogadó időszakon, az álmodozás, fantáziák, tervezgetések, töltődések időszakán, mindez pedig megspórolhatatlan a felnőtté váláshoz.

Régen ezeket az átmeneteket a rítusok, szertartások is segítették kijelölni az időben. Gennep klasszikus hármas modellje tehát három szakaszra (elválasztás, határhelyzet és újrabeilleszkedés) bontotta e folyamatot. Az első szakasz az elválasztás, amikor az egyént vagy csoportot kiszakítják korábbi társadalmi helyzetéből. Ez a régi státusztól való elszakadást jelképezi, amely történhet fizikai elkülönítéssel, szimbolikus cselekedetekkel – például hajvágással, ruhaváltással – vagy rituális tiltások bevezetésével. A lélektani jelentősége abban áll, hogy lehetőséget ad a régi identitás elengedésére.

Ezt követi a határhelyzeti, más néven liminális szakasz, amely a küszöb állapota: az egyén már nem tartozik a régi világba, de még nem lépett be az újba. Ez gyakran bizonytalansággal, próbákkal, tilalmakkal vagy a megszokott rend ideiglenes felborításával jár. A lélek számára ez az átmenet a krízis és a transzformáció ideje, amikor az identitás átalakul és új lehetőségek születnek. Végül következik az újrabeilleszkedés, amikor a közösség visszafogadja a résztvevőt, immár új szerepben és státuszban. Ez történhet például egy ünnepélyes beavatással, házassági lakomával vagy a halottak közösségébe való befogadással. A folyamat lezárásaként az egyén megerősítést és társadalmi elismerést kap, ami segíti az új identitás megszilárdulását.

Az átmeneti rítusok lélektani szerepe tehát abban rejlett, hogy élhetővé tették az élet ellentmondásait: segítettek kezelni azt a paradoxont, hogy az emberi lét biológiai szempontból folytonos, ugyanakkor kulturálisan és társadalmilag szakaszokra tagolódott. Ünnepélyességük által a rítusok elfogadhatóvá és elviselhetővé tették ezeket a cezúrákat. Emellett közösségi elfogadást is biztosítottak, hiszen a nagy fordulópontokat – legyen szó születésről, felnőtté válásról, házasságról vagy halálról – az egyén nem magányosan, hanem társadalmi keretben, a közösség elismerésével és támogatásával élhette meg. Biztonságot is nyújtottak, mert a határhelyzetek, amikor valaki már nem volt a régi státuszában, de még nem lépett be az újba, bizonytalanságot keltettek, és a rítusok pontos keretet adtak ennek az időszaknak, átvezetve a résztvevőt a változáson. Ugyanakkor a közösség kollektív értékrendjét is kifejezték: megjelenítették a közösség normáit, hitét és világképét, ami segítette az egyént abban, hogy belesimuljon a csoport rendjébe. Végül támogatták a pszichés feldolgozást is, hiszen a rítusok drámai szimbolikája – például a halál és újjászületés képei – lehetővé tette, hogy az egyén szimbolikusan elbúcsúzzon a régi állapottól, és nyitottá váljon az új identitás befogadására.

Rítusaink eltűntek, de ettől még a határhelyzeti állapotaink megmaradtak, legfeljebb nem vagyunk rájuk tudatosak.

Csak annyit érzékelünk, hogy bizonytalanság uralkodik el rajtunk, kevés a kapaszkodó, sosem érjük utol magunkat, és bár megpróbálunk rohanni az idővel, mégis az az érzésünk, hogy valahol lemaradtunk. Elfutunk lezárni valóink elől, hiszen a befejezések mély kényelmetlenséget keltenek, és olyan alapvető félelmeket hívnak elő bennünk, mint a haláltól vagy az identitásvesztéstől való félelem. Ám közben agyunk és lelkünk alapvető szükséglete marad, hogy kitöltse a hiányzó részeket, kiegészítse a csonka szót, a hiányos kört, a fától eltakart közlekedési tábla jelzését.  

Ez a lezárási, rendezési igény nemcsak kapcsolatainkra vonatkozik, hanem szinte bármire, ami mulandó: gyászolhatjuk változó testünket, életfázisainkat, múló évszakainkat is. Az amerikai szociálpszichológus, Arie Kruglanski a 1990-es években alkotta meg a „lezárás iránti igény” kifejezést. A fogalom egy olyan döntéshozatali keretrendszerre utal, amelynek célja, hogy megtaláljon egy adott témában egy olyan választ, amely enyhíti a bizonytalanságot és kétértelműséget. Amikor lezárást keresünk, válaszokat akarunk találni egy adott veszteség okára, hogy feloldjuk az általa előidézett fájdalmas érzéseket. Ezzel lényegében összeállítunk egy mentális kirakóst arról, mi történt – megvizsgálva minden darabot és annak kapcsolatát az egész kirakóshoz. A lezárás akkor valósul meg, amikor elégedettek vagyunk azzal, hogy a kirakós összeállt, a válaszok megszülettek és ezért lehetségessé válik továbblépni.

Befejezés nélkül az elménk egyes megoldatlan történeteket ismételget. Elképzeljük, mit kellett volna mondanunk, azon töprengünk, miért ért véget valami, vagy olyan történeteket alkotunk, amelyek nem biztos, hogy megfelelnek a valóságnak. A lezárás nem továbblépés vagy felejtés, hanem jelentésteremtés: felülvizsgáljuk a megtett utat, hagyjuk lepárlódni a tanulságokat, és elkezdjük tervezni a jövőt. Ehhez kell az átmenet, a határhelyzet, a stabil oldalfekvés.

A küszöb

Az egyik kedvenc japán mesémben egy kőből készült küszöb különös jelentőséggel bír. Miközben a ház gazdája számára ez csak egy közönséges tárgy, ami felett nap mint nap átlép, egy arra járó öreg mester semmilyen pénzt nem sajnálna, hogy az övé legyen a kőküszöb. Mert ő látja, milyen érték rejlik benne: apró pontyok élnek a kőben, melyek akkorák, mint egy gyermek kisujja. Elegendő nekik az a víz, amely a kőbe szivárog, ha valaki eső vagy fürdő után meztelen lábbal a küszöbre lép. A házigazda persze egy szót sem hisz az egészből, és az öreg vándor hiába mondja, hogy szerencsétlenséget hoz önmagára meg a házára, és sohasem lesznek utódai, ha szétveri a küszöböt, csak megteszi: dühbe gurul és egy nagy vasrúddal addig üti, míg a küszöb darabokra nem hullik. Kiderül persze, hogy tényleg halak úszkáltak benne. Szegény pontyok kétségbeesetten vergődnek a törmelékek között, levegő után kapkodnak, majd meghalnak. A mester figyelmeztetése pedig valósággá válik: a család gyorsan elszegényedik, és a házban sohasem hallatszik gyereknevetés vagy -sírás.

Életünk sokszor olyan, mintha állandóan úton lennénk: egyik helyzetből a másikba lépünk, egyik évszakból a másikba. Látható és láthatatlan határvonalakon haladunk át, miközben észre sem vesszük, hogy minden lépés és minden lélegzetvétel is lezárás és újrakezdés. Megállni néha két lépés között nehéz, de ezek a küszöbhelyzetek különös világokat rejthetnek. És nem utolsó sorban értékük van. Ha nem becsüljük küszöbhelyzeteink rejtett szépségeit, ha vasrúddal közelítünk hozzájuk, akkor megfosztjuk magunkat attól, hogy egy szebb és gazdagabb jövőbe lépjünk tovább. Mi lenne, ha az őszre is egy ilyen küszöbként tekintenénk, ahonnan majd mély tanulságokkal érkezhetünk valami másba? 

Bánosi Eszter