Egy lábtörés traumája alakította művészetét – 123 éve született a szobrász Giacometti

–

Leckék régi mesterektől

Alberto Giacometti 1901-ben Svájc olasz nyelvű részén, Borgonovóban látta meg a napvilágot. A négygyerekes család – köztük az elsőszülött Alberto – Stampába költözött, ahol övék volt a Piz Duan nevű fogadó. A szemben lévő házban laktak, a posztimpresszionista festő édesapa pedig az egyik melléképületben rendezte be műtermét. Apja bátorítására Alberto is hamarosan festeni kezdett, híres művekről másolatokat, rokonairól portrékat készített, első szobrait 1914 végén mintázta öccseiről. 1919 nyarán döntötte el, hogy művészi pályára lép. Középiskolai tanulmányait be sem fejezve, ősztől már genfi képzőművészeti iskolák (École des beaux-arts és Ecole des Arts et des Métiers) szobrászhallgatója lett.  

Apjával 1920-ban ellátogattak a Velencei Biennáléra, amelyen Archipenko és Cézanne művei keltették fel leginkább a figyelmét. Ezután Alberto az akkoriban klasszikusnak számító itáliai tanulmányi körútra indult. Mint oly sok művésznövendékre, rá is mély benyomást tettek a „nagyok”: Giotto páduai freskói, Tintoretto festményei, Róma, Firenze és Nápoly múzeumai, az antik római alkotások. És az etruszk szobrok is: ezek hatása évtizedekkel későbbi művein bukkant elő. 1921 szeptemberében útitársa, a 61 éves holland Pieter van Meurs azonban egyszer csak szívelégtelenségben hirtelen a szeme előtt veszítette el életét – e traumatikus élmény az utazás végét jelentette, Giacometti visszatért szüleihez. 

Irány Párizs!

A régi mesterek tanulmányozása után nem meglepő, hogy Giacometti útja a világ akkori művészeti központjába vezetett. A párizsi Montparnasse könyékén gyülekező alkotók úgy érezték, eljött az ő idejük, hogy létrehozzák a XX. századi modern művészet remekműveit. 1922-től Bourdelle tanítványa lett a Grande-Chaumière Akadémián. Első éveiben sokat tanult, mesterén kívül a Louvre-ban az antik görög szobrászatból, az afrikai népművészetből és a kubizmusból.

Először1925-ben állított ki Párizsban, többek között egy posztkubista fejet, mely öccsét, Diegót ábrázolta. Diego 1925-ben költözött hozzá a francia fővárosba, belőle dizájner lett, és végig bátyja egyik legközelebbi munkatársa maradt. 1926 nyarán a két testvér egy kisebb műterembe költözött, melyben aztán Giacometti haláláig dolgozott. Hogy eltartsák magukat, a fivérek ékszereket készítettek Elsa Schiaparelli divattervezőnek, és – Man Ray közvetítésével – vázákat, valamint más dekorációs elemeket Jean-Michel Franknak, az egyik legismertebb francia art déco-tervezőnek, akin keresztül egyébként több ismeretséget, valamint megrendelést is szereztek. 

Még harmincéves sem volt, amikor leszerződtette a kor egyik legjelentősebb francia műkereskedője, Pierre Loeb (akinek a háború után a felesége nem más lett, mint a magyar származású festőművész, Vajtó Ágota – de ez már egy másik történet). 

Izmusok

Természetesen ezekben az években számos hatás érte a fiatal szobrászt, és jó pár barátságot kötött. Az – akkor már évtizedesnél hosszabb múltra visszatekintő – kubizmus hatását Giacometti hamarosan meghaladta. A szürrealista kör tagjaival 1928-ban ismerkedett meg, 1930-ban Miróval és Jean Arppal állított ki a Galerie Pierre-ben. Ezen a tárlaton látta és vette meg André Breton, a mozgalom központi alakja Giacometti A felfüggesztett golyó (Boule souspendue) című szobrát. Később meg is látogatta őt műtermében, és meggyőzte a svájci művészt, hogy csatlakozzon a szürrealistákhoz.

Giacometti néhány évig aktív résztvevője lett a – többek között – Aragon, Calder, Cocteau, Max Ernst, Miró, Michel Leiris alkotta csoportnak, írt a lapjaikba (például a jellegzetes című, „A szürrealizmus a forradalom szolgálatában” folyóiratba) is. Társaival részt vett az 1933-as Salon des Surindépendants-on is, melyen olyan fontos alkotásait is bemutatta, mint a Palota hajnal négykor vagy az Elvágott torkú nő. Ez utóbbi ambivalens cím is árulkodik arról, hogy a szürrealistákat mennyire foglalkoztatta az emberi álom és a tudattalan, valamint a bennük rejlő brutalitás és szexualitás kifejezése. Breton mindenesetre elragadtatott szavakkal írt e művekről.  

Noha elérkezett első önálló párizsi (1932), majd New York-i (1934) kiállítása is, édesapja 1933-as halála törést hozott az életébe. Mindez művészetére is hatással volt, újra modell után kezdett alkotni, ami Breton rosszallását váltotta ki.

Giacometti 1934 végén önként távozott a szürrealisták köréből, ezzel azonban nemcsak a művészeti támogató közösségét, de a barátai nagy részét is elveszítette. 

Barátok, szerelmek

A szürrealistáktól való eltávolodása után, 1937-ben mélyült el barátsága Picassóval, aki éppen a Guernicán dolgozott akkoriban. Picasso számára Giacometti volt – Matisse mellett – az egyetlen alkotó, akivel művészetről beszélgetett. Kapcsolatuk aztán 1951-ben, egy nagy veszekedés után vált udvariasan távolságtartóvá. A következő jelentős intellektuális és baráti kapcsolata 1939-ben szövődött a Café de Flore-ban az egzisztencialista író-filozófus párossal, Jean-Paul Sartre-ral és Simone de Beauvoirral, (róla Kurucz Adrienn ÍRT korábban egy figyelemreméltó portrét) ez évtizedekig meghatározó maradt számukra. Sartre 1954-ben egy fontos tanulmányt írt szobrász barátjáról, amelyre azóta is alapként hivatkozik a szakirodalom.

Később, 1957-ben történt még fontos művészeti találkozása az író Jean Genet-vel: Giacometti több portrét is festett a híres-hírhedt szerzőről, Genet pedig Alberto Giacometti műterme címmel írt egy szöveget. Giacometti úgy érezte, hogy Genet értette meg leginkább, Picasso pedig egyenesen a legjobb, művészről szóló publikációnak titulálta az esszét. 

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Fondation Giacometti (@fondation_giacometti) által megosztott bejegyzés

Giacometti még 1943-ban ismerkedett meg Genfben a nála 22 évvel fiatalabb Annette Armmal, akivel 1946-tól együtt éltek Párizsban, majd 1949-ben össze is házasodtak. Felesége volt ihletője számos festményének, rajzának és szobrának is. A bordélyházak lelkes látogatójaként Giacomettinek 1959-ben újabb szenvedélyes szerelem köszöntött az életébe a 21 éves prostituált, Caroline (Yvonne-Marguerite Poiraudeau) személyében. Egy bárban találkoztak, és viszonyuk a szobrász haláláig tartott (aminek természetesen sem a felesége, sem az öccse nem örült).

Caroline lett egyik legjelentősebb modellje is ebben a periódusban. Giacometti ekkorra már világszerte ismert művész volt, akinek művei galériásai, Pierre Matisse (Amerikában) és Aimé Maeght (Franciaországban) révén komoly összegeket hoztak a konyhára. A szobrász azonban nemigen törődött ezzel:

haláláig abban a kicsi műteremben alkotott, amelybe még a húszas években költözött, keveset evett, viszont sokat dohányzott. Vagyona egy részét fivére, Diego, édesanyja, valamint alkalmi éjszakai ismerősei között osztotta szét, feleségének és szeretőjének pedig vett egy-egy lakást. 

Miniatűrök és óriások

Giacomettit a szürrealista időszakot követően mind jobban foglalkoztatta a modell és az őt körülvevő tér kapcsolata. A tér egyre nagyobb jelentőséget kapott, ezáltal a mű egyre kisebb és kisebb lett, végül olyan apró, hogy például az egyik mellszobra Diegoról elfért volna egy gyufásskatulyában – talapzattal együtt.

Párizs megszállása előtt a miniatűr szobrokat elrejtette a műtermében, Diego vigyázott rájuk távolléte alatt. Ugyanis amikor Alberto 1941-ben, Svájcba utazott meglátogatni édesanyjukat, nem térhetett vissza Franciaországba, mert a németek megszüntették a vízumot. Szülőhazájában egy egyszerű hotelszobában, illetve nyaranként a családi nyaralóban élt és alkotott, továbbra is pici méretekben – ez alól csak egyetlen szobra, a Nő szekérrel című volt kivétel. 

A háború után visszatért Párizsba, és stílusa is megváltozott. Ekkoriban kezdett rátalálni jellegzetes, „giacomettis” stílusára: az emberi figurák egyre nyúlánkabbak, vékonyabbak és magasabbak lettek, nagyméretű talapzatokon álltak. 1948-as New York-i kiállítása a még Párizsban megismert Pierre Matisse galériájában óriási sikert és nemzetközi hírnevet hozott. Élete utolsó két évtizedének tárlatait, elismeréseit, megrendeléseit, sikereit felsorolni is nehéz lenne: egyértelműen a XX. század egyik legjelentősebb szobrászaként tartjuk számon ma is, akinek művei százmillió dolláros leütéseket érnek el az aukciókon.   

Lábak

Giacometti ismert szobrai – például a lépő férfiak vagy nők – olykor aránytalanul nagy lábakat, lábfejeket kaptak. Egyes feltételezések ezt egy balesethez kötik, noha életrajzírója (Reinhold Hohl) cáfolta ezt. De hogyan is történt ez az eset, és milyen utózöngéi lettek? 

1938 októberében a párizsi éjszakában egy részeg autóvezető elütötte Giacomettit, aki súlyos sérülést szenvedett a jobb lábfején. A szobrász fittyet hányt az orvosok pihenést rendelő tanácsaira, ennek következtében egészen 1946-ig mankókra, majd botra volt szüksége, hogy járni tudjon.

Később sokszor utalt erre a lábtörésre mint a művészetére is hatást gyakorló traumára.

1958-ban el is készítette Láb című alkotását, amely egy, a testről leválasztott lábat ábrázol. Az értelmezők szerint egyszerre inspirálódhatott a második világháború borzalmaiból és a saját balesetéből is.  

Érdekes egybeesés volt olvasni éppen e cikk írásakor, hogy Irvin D. Yalom A magyar macska átka című könyvében ezt az incidenst idézi fel. Ő úgy hallotta, hogy a mentőben a szobrász felkiáltott: „Végre történik velem valami!” Az amerikai pszichiáter ezt saját magára is érvényesnek értette. Úgy érezte, az ő rendezett, békés értelmiségi életére – boldog, négygyerekes család, szerető feleség, szép karrier, mint az amerikai álom – egy Irène nevű, intelligens és drámai sorsú páciense volt hasonló hatással, aki kizökkentette a kényelemből, és sok felismeréshez segítette hozzá. 

Egy másik életrajzi anekdota is ide tartozik. 1964-ben jelent meg Sartre önéletrajza (Szavak), amelyben szintén beszámolt erről a balesetről. Giacometti szerint viszont elferdítve, egészen más értelmezést kapott a történet – valószínűleg Yalom ősforrása is ez lehetett. Sartre szerint Giacometti az incidenskor azt gondolta, nem is volt hivatott arra, hogy szobrász legyen, talán az életre sem volt hivatott: semmire sem volt az. Giacometti határozottan visszautasította ezt, és soha többé nem volt hajlandó kibékülni az íróval.

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Fondation Giacometti (@fondation_giacometti) által megosztott bejegyzés

A lábakon kívül más testrészeket is megformázott: a klasszikus fej- és mellszobrokon kívül van orrot ábrázoló műve is. A szobrászat mellett Giacometti életművében a festmények, rajzok, írások szerepe sem elhanyagolható. 

Intézmények

Noha Giacometti 1963-ban még legyőzött egy gyomordaganatot, 1966 januárjában a szívburokgyulladást már nem élte túl. 

Még a művész életében, 1965-ben megalapították Zürichben az Alberto Giacometti Alapítványt, amely ma talán a legjelentősebb gyűjteménnyel rendelkezik (170 szobor, 20 festmény, melyek egy része ma Bázelben és a winterthouri Szépművészeti Múzeumban látható), és az egész életművet lefedi. Özvegye testamentumában az Alberto és Annette Giacometti Alapítványt (más néven Giacometti Intézetet) hozta létre, amely hosszú örökösödési vita után 2003-ban alakult meg Párizsban közhasznú intézményként. Ma a párizsi Giacometti Intézet a kiállításokon kívül dokumentációs, kutatási és pedagógiai feladatokat is ellát.  

Hogy mi is a Giacometti alkotások titka? A szerb performanszművész, Marina Abramović így beszélt róla egy, a dániai Louisiana Múzeumban készült felvételen: Giacometti azért maradt népszerű, miközben a művészeti mozgalmak és divatok jönnek és mennek, „mert a lényeget testesíti meg: a lelket”.

Kis Zsuzsa