Csak a halála után lettek Latinovits Zoltánnak „igazi” barátai

–

Erős akaratú anya és léha apa

A kis Zoltán kifejezetten jó anyagi körülmények közé született 1931. szeptember 9-én, hiszen édesanyja, Gundel Katalin, a híres Gundel család tagjaként semmiben nem szűkölködött. A kisfiú a Városliget mellett nőtt föl, a ma is ismert Gundel Étterem házában. Ugyanakkor édesapja, Latinovits Oszkár délvidéki földbirtokos, a fia születése után egy nappal elhagyta a családot.

Az apa nem volt sikeres gazdálkodó, sokkal inkább a zongorázásban lelte örömét. Talán épp amiatt vette feleségül a tehetős Gundel lányt, mert abban bízott, hogy apósa majd anyagilag is segíti, de miután kiderült, hogy egyedül kellene családfenntartóvá válnia, inkább megfutamodott a szerep elől. Amúgy is inkább csak a zongorázás és a kártya érdekelte a nemesi származású apát, aki miután elkótyavetyélte ősei birtokait, óriási nyomorban halt meg az ötvenes évek közepén, munka közben. Egy nyolcadik kerületi bérház pincéjében tengődött fűtőként. Egyszer állítólag távolról megnézte a fiú az apját, de arról ellentmondásosak a hírek, hogy találkoztak és beszélgettek-e egyáltalán életük során. 

Ha csak egyetlen mellékletet nyitsz meg ebben a cikkben, kérlek, EZ LEGYEN AZ, amely csupán három percig tart, de Latinovits Zoltán esszenciája ebbe is belefért: a születésétől kezdve elmesélte élete első harmincnyolc évét.

Egy mondatot idézek is belőle kedvcsinálóként:

„Igazságomból nem engedtem soha, káros szenvedélyem a dohányzás, meg az, hogy tehetségtelen, ezért rosszakaratú emberekkel összeférhetetlen vagyok.”

Az édesanyja tíz évvel később férjhez ment a kardiológus Frenreisz Istvánhoz, Latinovitsnak két féltestvére született ebből a házasságból, a Bujtor Istvánként sok-sok színpadi és filmszerepéből ismert színész, és a zenész Frenreisz Károly, a Metró, az LGT, majd a Skorpió tagja.

Bár nagyon jó kapcsolatot ápolt nevelőapjával és féltestvéreivel a vidám nagycsaládban, a mindig pezsgő, szellemileg is inspiráló környezetben, mégis sokszor rátelepedett a magány.

Már háromévesen szavalt, hatévesen, még iskolába kerülése előtt olvasott, ugyanakkor – kimagasló intellektuális képességei mellett – a közösségekben nehezen találta a helyét.  

Az Állami Szent Imre Gimnáziumban egy önképzőköri előadáson Latinovits is fellépett a többiekkel együtt. Szövegébe belesült, háttal állt a színpadnak, de Bajor Gizi, aki egyik osztálytársának rokonaként épp azt a felvonást látta a Dózsa Györgyről szóló színdarabban, amiben ő is szerepelt, az előadás után megüzente neki, hogy: „nem lehet más, csak színész”.

Ezzel bogarat ültetett a fülébe, így az ifjú Latinovits 1949-ben, érettségi után szeretett volna felvételizni a Színművészeti Főiskolára, de erős akaratú édesanyja lebeszélte róla. Ezért először asztalosinasnak állt, később hídépítőként dolgozott, végül pedig, hogy elkerülje a kötelező sorkatonaságot, mégis jelentkezett a Műszaki Egyetemre, ahol 1956-ban megkapta a vörös minősítésű építészmérnöki diplomáját.

Egyetemi évei alatt a Magyar Állami Vasút, Acélipari és Gépgyárak (MÁVAG) színjátszókörének tagja lett, már ott is kitűnt kivételes tehetségével, de a kosárlabdázásban vagy a vitorlázásban is nagyszerű teljesítményt nyújtott, és csodálatosan rajzolt, EZEN az oldalon pár képe látható is. 

Egyetlen percig sem dolgozott mérnökként, ugyanis a diplomaszerzés után azonnal jelentkezett Debrecenbe segédszínésznek.

Édesanyja oda is táviratot küldött a színház igazgatójának, hogy semmiképp ne alkalmazza a fiát, ám hiába.

Az évadnyitó előadáson a Leányvásár című operett hajóskapitányaként debütált, utána pedig sorra kapta a jobbnál jobb szerepeket.

Sorsfordító találkozás Miskolcon az „ikercsillagával”

1959-ben a Miskolci Nemzeti Színházhoz szerződött, és diploma nélkül is a társulat vezető színésze lett. 1960-ban Pavel Kohout Ilyen nagy szerelem című drámájához pedig vendégszereplésre hívták Ruttkai Évát... (Olvassátok el Szentesi Éva korábbi ÍRÁSÁT, ami a színésznő halálának évfordulója alkalmából született.)

Amikor életükben először egymás szemébe néztek, mindketten úgy érezték, mintha a tükör előtt álltak volna. Igazi ezüstpillantás volt. Megállt az idő.

A próba után kocsmába mentek, aztán fél éjszaka sétáltak és beszélgettek. Másnap reggel, amikor hazautazott Budapestre a neves színésznő, egyszer csak kinyílt a vonat ajtaja, és Latinovits lépett be rajta. 

„Bejött hozzám ziláltan, csapzottan a kupéba. Hatvanig jött velem, sírt, könyörgött, térdre borult, és én még mindig nem vettem komolyan. Tetszett, szimpatikus volt, hatással is volt rám, még mindig nem éreztem azonban, hogy viszont tudnám szeretni, és az ő érzéseiben sem tudtam igazán hinni. Mondtam, szálljon le, adtam neki pénzt, hogy vissza tudjon utazni a következő vonattal” – emlékezett vissza később Ruttkai, aki az ablakon át nézte, hogy Latinovits hunyorogva állt a hatvani állomás peronján, és zavartan kereste a visszafelé induló vonatot. „Ez az a pillanat, amibe még mindig belesajog a szívem: ez a hunyorgás, ez a riadtság… ez volt az a pillanat, amikor egyszer csak halálosan beleszerettem.”

Ruttkai már a budapesti állomáson elmondta az őt váró férjének, Gábor Miklósnak, hogy szerelmes lett. Nem volt könnyű a szakítás és a válás, hisz akkor már megszületett közös kislányuk, Júlia, és Gábor Miklós sem volt egyszerűnek mondható eset, ám idővel lecsillapodtak a kedélyek, különösen, amikor Vass Éva is belépett Gábor Miklós életébe.

Tizenhat évig, Latinovits haláláig tartott viharos szerelmük. A következő 16 évben Latinovits Ruttkai Évának minden premierje napján virágot küldetett este fél hétkor... ekkor néztek először egymás szemébe, ahogy azt Szentesi Éva is idézte a fentebb már említett cikkében. Az első találkozásuk időpontját őrizte Ruttkai Éva lakásában az az óra is, amelyet Latinovits halála után állított meg a színésznő... pontban fél hétkor.

Sok levelet írtak egymásnak, az egyik legutolsóból idézek:

„Évának, Amerikába 1975 július

Merre csavaroghatsz drágám, és vajon gondolsz-e ránk, akik nagyon egyedül vagyunk, Bagóval egymásra utaltak, tehetetlen. Álmunk a géped maga után húzta, délutáni kék égen fehér csík.

Egyedül vagyok.

Akárhogy is történt és történik: Hozzád tartozom. Azt hiszem, ez el van végezve. Elvégeztetett. [...]

Várlak, hogy elmondhassam: légy nyugodt, vagyok és leszek Neked. [...]

Kilazult karom a derekad körül, de a kezedet fogom. Ne siess, ne kapkodj, ne térj ki. Újra szüljük magunkat. Te is akard. Hogy együtt legyen jó. Ha talán nem is úgy, mint régen.

Meleget kell egymásra fújnunk. Szeretetkötelekkel kell összekötnünk magunkat. Hideg a világ. Kihunynak a tüzek. Kell a tűz. Kell a fény. Kellünk egymáshoz. Hajtson egymáshoz a vihar. Kergessen egymáshoz a csend. Ne engedjük kihűlni magunk. Mert egyedül, mert egyedül olyan iszonyatos. Olyan nehéz. Ha nem buggyan fel úgy, mint régen a vágy, élesztgessük. Nem lehet másolni a voltot, mert már mások vagyunk. Tizenöt év. Most vetkőztük le másodszor a bőrünk, levedlettük régi magunk kétszer. Most jó hét év következik. Ha akarjuk. Ha csináljuk.

Naponta húzom fel a múlt kútjából az emlékvödröket. Vödörnyi szépet, csigát, kacskaringót, kéket, sárgát, hajnalt, alkonyt, a régi szelet és a régi színeket. A régi szíveink.

Régi szíveinket lemeszelték a kápolna falán. De belerajzolva, téglába vésve most már ott marad, tizenöt év dobogó szíve.

Úszom a vízben: a múlt fájdalmas simogatása. Kék könnyek tava. Benne a mi szerelmünk, a mi könnyeink is. Benne a régi szép sudár árbocok, a régi vitorlák tükörképe. Kagylók a nyakadról. A víz csillogása szíved csillogása. A szél hártyája a vízen: kezed nyoma. Lúdbőrzik a víz, mint a bőr. Mindenütt a mi tükörképünk. Mint a lidérc kóvályog a vízben, víz felett, a balatoni égen. A móló köveiben. Az utakon. A nádzizegésben. Szerelmünk itt jár, itt kísért, itt időz, igéz. Hordja ki a homokra a hullám szerelmünk szikrázó kavicsait. Nyomunk keresztalakban a homokban.

Ha a múltamra emlékszem, Te is öleled az életemet, belefonódtál, rám szőtted életed hálóját, beleszőtted a hitbe a szerelem fonalát!

Merre vagy? Hiányzol. Rettenetesen hiányzol.

Már régóta hiányzunk egymásnak. És mégsem a szokás, a betegség éltetett tovább. A szenvedés újraszüli a szép lehetetlent. Kell, hogy kelljünk egymásnak. Hát kicsit kellessük magunk egymásnak.

Töltsük meg a házat szeretettel. Rakjuk újra a kályhát, újra a tüzet. Éljük egymásnak a napokat. Költözzön vissza az ölelés, valamely késői józanabb, de maradóbb szerelem. Költözzünk vissza egymásba.

Fáj a hiányod.

Úgy hiszem, szárnyverdesve, topogva, ágaskodva, szeretlek. Ha még vagy. Ha neked ez elég. Ha Te is így akarod.

Ha van még idő.
Zoltán”

EBBEN a videóban Ruttkai Éva beszél – már Latinovits halála után – a szerelmükről:

„Tulajdonképpen mi ketten együtt kergettünk valamit, amit színészálomnak hívnak. Én őbenne, és ő énbennem igazi társa talált. Ezért is nem tudtunk elszakadni egymástól, mert ez egy szenvedélyes, nagy szövetség. [...] Ez nem lágy, boldog összeborulás, hanem két ember, úgy képzeld el, mintha a hátunk érne össze, és úgy harcolnánk. És amikor mi újra úgy, talán még úgyabbul találtunk egymásra... te, nem is tudom, a Bibliában van ilyen. [...] És akkor valahogy nem ment, 16 év után, és akkor egy darabig elváltunk, hogy mit tegyünk, mert nehogy egymást kínozzuk, és kiderült, hogy nem megy egymás nélkül, és akkor újra elhatároztuk, hogy együtt, és akkor… tudod ezt egész egyszerűen nem lehet… nincs módom befogadni.” 

Hatalmas sikerek és még hatalmasabb bukások

Latinovits Debrecen után Miskolcra került, majd újabb debreceni kitérőt követően a Vígszínházban folytatta pályáját, ahonnan a Madáchba ment, ám 1969-ben ismét visszahívta őt Várkonyi Zoltán a Vígbe. Mindeközben nagyon sok főszerepet eljátszott, és filmszerepeiben is brillírozott, versmondóként pedig igen nagy népszerűségre tett szert, hiszen a televízióban akkor még rendszeresen láthatók voltak szavaló színészek.

Azonban Latinovits sehol nem tudott gyökeret ereszteni, mert nem ismerte a megalkuvást. Szakmai ügyekben rendkívül csökönyös volt, a középszerűségtől indulatossá vált, és ha többet ivott a kelleténél, óriási botrányokat csapott.

„Az egyszerűség csak az átélt bonyolultságból születhet. Az egyszerűség évtizedek alatt születik. Aki nem volt összetett, komplikált, alaktalan, sokszögű, sokízű, az nem lehet egyszerű, csak együgyű” 

– olvasható a színész emlékére született Legenda, valóság, emlékezet című könyvben a Latinovitstól származó gondolat. (A kötet szerzője: Hegyi Béla.) 

Harminchárom éves korában – talán önpusztító életmódja és szakmai izgalmak miatt is – szívinfarktust kapott, hetekig lábadozott utána. Csupán ekkor mondta el Ruttkai Éva a kislányának, és vállalta fel a világ előtt is, hogy Latinovits Zoltánba szerelmes.

Legnagyobb szerepeiről csak címszavakban: Rómeó a Vígben Ruttkai Éva Júliája mellett, Cipolla a Mario és a varázslóban, Örkény Tótékjában az őrnagy, amit nemcsak színházban játszott, de film is készült belőle, és persze Huszárik filmjében is ő volt Szindbád, erről bővebben is megemlékezett KORÁBBAN Kurucz Adrienn. 

Emlékezetes volt még Bükky századosként a Hideg napokban, a Karinthy művéből készült Utazás a koponyám körül című filmben alakított szerepe után pedig a San Sebastián-i Nemzetközi Filmfesztivál legjobb férfiszínésznek járó díját is megkapta. Várkonyi Zoltán is szívesen hívta a Jókai-adaptációkba szerepelni (Egy magyar nábob, Kárpáthy Zoltán), de Jancsó Miklós is dolgozott vele az Oldás és kötésben, valamint a Szegénylegényekben is. És persze Szerb Antal csodálatos Pendragon-legendájában ő volt Bátky János... A lista persze nem teljes, de aki kíváncsi rá, kattintson IDE.

Ady, József Attila vagy Kosztolányi versei máig az ő hangján szólalnak meg bennem. Persze nem csupán a drámai műfajokban alkotott maradandót, remek humora volt, a Csárdáskirálynő Miskájaként is brillírozott.

Ám a színházak egy idő után nem szívesen foglalkoztatták, mert nem simult bele a rendszerbe, nehéz embernek számított, ezért a 1974-től az Irodalmi Színpad tagja volt egy éven át, de onnan is mennie kellett,

végül az Egyetemi Színpadon talált menedéket, ahol amatőr és félamatőr egyetemistákkal együtt kapott már csak szereplési lehetőséget az ország egyik legragyogóbb színházi tehetsége.

A versmondásról így nyilatkozott:

„A pódiumon nincs csapat. Egy-egy előadó van csupán kitéve a semmibe – minden színjátszókellék, szituáció és díszlet nélkül. A költőt jeleníti meg. Kiki, ahogy tudja.”

Két rendezése volt mindeközben Veszprémben, Németh László Győzelem című darabját és Gorkij Kispolgárokját állította színpadra, mindkettő nagy szakmai sikert aratott, végre megélhette azt, hogy értékén kezelték, de a szakmai féltékenység és a botrányok miatt ott sem kapott többé lehetőséget. Erről Dobák Lívia dramaturg ÍRT megrendítően és hitelesen. Ráadásul a kulturális vezetők és a pártbizottság is ferde szemmel nézte ezeket a rendszerkritikus előadásokat, Latinovits viszont nagyon nehezen viselte a vizsgálóbizottság kérdéseit: „Ha maguknak viszket, nem én vakarózom” – mondta.

Nem szerette a hatalom a renitens zsenit, Aczél György háromszor húzta le a Kossuth-díjra felterjesztett színészek listájáról – mesélte róla Frenreisz Károly, az öccse, Kadarkai Endre Felfelé zuhanás című műsorában. Azt már más forrásban olvastam, hogy Aczél reménytelenül szerelmes volt Ruttkai Évába, hatalmával való visszaélése és kicsinyes bosszúja így már egészen más értelmet nyer.

A depresszió fogságában

Utolsó éveiben amiatt is mind ritkábban foglalkoztatták, mert depressziós időszakai egyre hosszabbodtak és mélyültek. A hipomán szakaszokban meg akarta váltani a világot, de az is előfordult, hogy hetekig, hónapokig zárt intézetben kezelték, vagy ki sem kelt az ágyból.

Utolsó színpadi szerepe az Operettszínházhoz kötődik. A kutya, akit Bozzi úrnak hívtak című előadásban a szó szoros értelmében is „le kellett mennie kutyába”. Molnár Gál Péter negatív kritikája lesújtóan hatott rá, noha más kritikusok ebben a szerepében is dicsérték, de az akkor már egyre betegebb pszichéje nehezen viselte a kudarcokat.

Pozsgay Imre áltatta őt sokáig azzal, hogy tehetségéhez és rangjához méltóan saját társulatot alapíthat, amely kizárólag magyar szerzők műveit játszotta volna. Maga is erősen kacérkodott a gondolattal, hogy író és rendező lesz belőle. Ehhez az is hozzájárult, hogy talán az erős depresszió elleni szerek hatása miatt, mind nehezebben tanulta meg szövegeit, noha korábban híres volt kiváló memóriájáról, gyorsan megtanulta a szerepeit. 

1973-ban jelent meg Ködszurkáló című önéletrajzi kötete, nagyon jó stílusban írt, és nem titkolta benne, mennyi harcot kellett megvívnia pályája során. 

Baló Júliának mesélte: 

„Nem biztos, hogy életem végéig színész leszek. Úgy érzem; hogy egy-két évvel ezelőtt beléptem abba a korszakomba, amikor már nem egy szerepet kell játszanom – hanem az összest. Rendeznem kellene. S miután ezt már kipróbáltam és sikerült – teljesen érthetetlennek tartom, hogy megfosztanak ettől a lehetőségtől. Végső célom pedig az írás. Ha vágyaim teljesülnek, s rendezhetek, nem biztos, hogy a rendezés és az írás közt marad a játékra időm. Hiszen sokszor rendkívüli módon terhel az, hogy szövegeket kell megtanulnom. Pontosabban: az, hogy magasságokat hagyok ki, azt jelenti: az én következő magasságom – ha adatik mód – már nem az lesz, hogy játszom, hanem az, hogy rendezek. És az azon túli magasság – az írás. De hát ez még messze van, talán nyolc-tíz év választ el tőle. Azt már most tudom, hogy engem sokkal jobban kielégít, megnyugtat, hogyha írok, mintha játszom.”

Valami ilyesmire készülhetett a reménybeli magyar szerzők színházában:

„Én annak ellenére, hogy nemigen látszik rajtam, javíthatatlan optimista vagyok, és míg élek az leszek a mi ügyünket illetően, [...] és itt a »mi« alatt olyan embereket értek, akik szintén avval a bélyeggel járnak-kelnek, hogy összeférhetetlenek. 

Lehetetlen dolgokban nem lehet részt venni. Nekem az a vágyam, hogy minden ilyen összeférhetetlen magányos farkas végre összekerüljön egy csapatba, és akkor kiderülne, hogy vajon magányosak-e és összeférhetetlenek-e, nem pedig abban a kötelékben volt a hiba, amelybe bele voltak kötözve” 

– mesélte Baló Júliának egyik utolsó interjújában, amely a Színház folyóiratban jelent meg akkoriban, és teljes terjedelmében olvasható ITT, de egy tízperces videó is látható a beszélgetésről.

A szakmai kudarcok, valamint Ruttkai Évával való labilis kapcsolata miatt egyre több időt töltött a Völgy utcai idegszanatóriumban. Amikor életében utoljára Balatonszemesre utazott a családi nyaralóba, akkor is csak hétvégére engedték ki.

„Jaj, beugrik!”

Latinovits Zoltán halálával kapcsolatban elképesztően sok cikk jelent meg. Az egyetlen, amit valóban a figyelmetekbe ajánlok, Szigethy Gábortól származik, és 1998-ban publikálták a Beszélő című folyóiratban, Anatómiai vázlat címmel. Szigethy Gábor színháztörténész, nem mellesleg Ruttkai Éva és Gábor Miklós közös lányának, Gábor Júliának a férje, aki könyvet is írt a színészkirályról.

Az ő olvasatából kiderül, mennyire a hatalom érdekeit szolgálta az, hogy Latinovits halálát ne véletlen balesetként, hanem öngyilkosságként állítsák be.

Persze senki nem tudja, valójában, mi történt, még a vonatvezető sem lehet egészen biztos a dolgában. Az ő hivatalos vallomását egyébként mintegy negyven évre eltüntette a hatalom.

A Budapesti Pártbizottság és a színházigazgatók a saját lelkiismeretük miatt könyvelték el öngyilkosságként az esetet, hiszen egyébként felelősséget kellett volna vállalniuk azért, mert nem segítettek neki, sőt: kiszorították a pályáról a nómenklatúra vezetői. Olyan helyzetet teremtettek, amelyben nem kaphatott többé lehetőséget arra, amihez a legjobban értett. Tetszetős narratíva volt számukra, hogy Latinovits megbízhatatlan, kezelhetetlen személyiség volt.

A végére talán tényleg azzá is vált a méltánytalan bánásmód miatt.

1976. június 5-én megjelent a hivatalos kommüniké: „Latinovits Zoltán hosszan tartó, súlyos betegség után véget vetett életének.”

Pár éve ugyan körbejárta a sajtót egy beszámoló, amelyet Elsik László vonatvezető társának drámai felkiáltásával tálaltak az olvasóknak, de Szigethy írásából világosan kiderül, mennyi ellentmondás feszül a nyilatkozatokban, jegyzőkönyvekben, és mennyi mindent rakott rá az utókor. Sokan azt állítják, hogy a színészkirály öngyilkos lettm, mások úgy gondolják, baleset volt. Az tény, hogy a tervezettségre semmi nem utalt.

Azért még életében is akadt néhány igazi barátja, köztük volt Cserhalmi György is, aki gyerekkora óta ismerte és szerette még a debreceni időszakból a színészkirályt. Latinovits a halála napján írt Cserhalminak egy levelet a közös terveikről, amelyben nyoma sem volt annak, hogy végzetes lépésre szánta volna el magát.

Édesanyja, Tinka néni, vacsorázni hívta a baleset előtt nem sokkal a fiát, ő soha nem hitte el, hogy Latinovits önszántából ugrott volna a vonat elé, hiszen azt mondta neki a jó fiú: „Rögtön jövök, mama.”

A boncolóorvos, egykori gimnáziumi osztálytársa később azt nyilatkozta, hogy Latinovits szíve különösképpen elhasznált volt. 

Ebből is látszik, hogy mindent a szívére vett...

Kadarkai oknyomozó műsorában az is elhangzott Kelecsényi Lászlótól, aki két könyvet is írt Latinovitsról, hogy féltékeny volt a diploma nélküli, ragyogó tehetségű színészre a középszerű színházi réteg, ezért rengeteget bántották igazságtalanul. A legjobb „kezelőorvosa” pedig Ruttkai Éva volt.

Kardiológus orvos nevelőapja a temetésre indulva azt mondta fiának, Frenreisz Károlynak: „Egy ilyen élet után egy ilyen halál dukál.”

„Mindenkire haragudtam, magunkra is. Biztos, hogy több szeretetet kellett volna kapjon tőlünk és mindenkitől” – mesélte Frenreisz Kadarkainak.

Akit bővebben is érdekel, ITT olvasható Latinovits utolsó napjairól egy hitelesnek tűnő beszámoló.

Talán Huszárik Zoltán gondolata a legpontosabb Latinovits halálával kapcsolatban, amelyet 1981-ben fogalmazott meg:

„Kardot rántott, és kis híján kard által vérzett el. Ezért nem hiszek az öngyilkosságában sem. A forradalom nem futamodik meg, a forradalmár ütközetben esik el. Nekiment a vonatnak, mint a hatalomnak, mert azt képzelte, a mozdony fog kisiklani, nem ő.”

Csak annyi biztos, hogy 1976. június 4-én gázolta halálra Latinovitsot egy vonat Balatonszemesen. 

1984 óta működik a településen a Latinovits Zoltán Emlékmúzeum, érdemes megnézni, ha arra jártok, és Melocco Miklós róla készült szobrát se hagyjátok ki. Budaörsön a Latinovits Színház is az ő nevét viseli. Kiváló előadásaik vannak, méltók a színész nevéhez.

2002-ben kisbolygót neveztek el róla, ami a 132874 Latinovits nevet viseli, keressétek meg, ha csillagvizsgálóba keveredtek egyszer.

De szerintem akkor is látjátok, ha csak simán felnéztek az égre. Latinovits Zoltán immár negyvennyolc éve költözött a felhők fölé, és ikercsillaga, Ruttkai Éva is csatlakozott hozzá tíz évvel később, közös fényük pedig örökké ragyogni fog ránk.

Both Gabi