Titkok, tévhitek, testvériség – mit jelent ma szabadkőművesnek lenni?

–

Elsőként érdemes leszögezni: a szabadkőművességnek is több irányzata létezik, eltérő szabályokkal és szervezeti felépítéssel. Előzményeik a középkori kőműves- (kőfaragó-) céhekhez nyúlnak vissza, amit a mai szimbolikájukban – például a derékszögű vonalzóban és körzőben – is felfedezhetünk.

A szabadkőművesség két legjelentősebb ága az angolszász (reguláris) és a kontinentális (irreguláris, más néven latin vagy liberális) irányzat. Az előbbi jóval elterjedtebb, megköveteli a vallásosságot, és kizárólag férfiak lehetnek a tagjai. Egyik legfontosabb szervezete az Egyesült Nagypáholy (UGLE). Az utóbbi – például a Grand Orient de France (GODF – Franciaországi Nagyoriens), amelynek párizsi székházában a múzeum is működik – nem ír elő istenhitet, befogad nőket is, és nagyobb hangsúlyt fektet a társadalmi kérdésekre és a fejlődésre. Emellett léteznek spirituálisabb és zártabb irányzatok is.

Egy templom, amely soha nem készül el

A GODF központja, amelyet a rend 1853-ban vásárolt meg, a Montmartre lábánál, a hangulatos rue Cadet utcában található, pékségek, kávéházak, könyvesboltok és hentesüzletek szomszédságában. Múzeum 1889 óta működik benne.

Az utca zajából belépve, a biztonsági ellenőrzést követően egy nagy, világos aulába érkezünk, ahonnan három lépcsőfokon juthatunk le a múzeum félhomályban derengő, ablaktalan termeibe. A plafont apró LED-fények világítják meg, mintha csak a csillagos égbolt borulna ránk. Így, elszakadva a külvilágtól, jobban elmélyülhetünk a kiállított tárgyak szemlélésében, a szimbólumokkal átszőtt világban. Ezt beszélgetőtársam is megerősítette:

„Ezek a kis fények a szabadkőműves templomok mennyezetét idézik. A szabadkőműves szimbolikusan Salamon építés alatt álló templomán dolgozik – egy templomon, amely soha nem készül el. Jelképes feladata a kő megmunkálása. Az eredeti maçon, a kőfaragó, magasabb szintű tudással rendelkezett: képes volt úgy megmunkálni a követ, hogy az tökéletesen illeszkedjen az építménybe, értette a geometriát és a mértéket.

A mai szabadkőműves jelképesen a saját kövét faragja, hogy beilleszkedhessen az építménybe – vagyis saját magát tökéletesíti, hogy megtalálja a helyét a társadalomban, és egy szép, harmonikus, stabil társadalmi szerkezetet hozzon létre. Ez a szimbolizmus és párhuzamjáték áthatja a szabadkőművességet, a templomokat, és ezt szerettük volna a múzeumban is visszaadni.”

A gyűjtemény tízezer darabjának mintegy tizede látható itt; a kiállított tárgyakat időnként cserélik. Hivatalos francia múzeumként a kollekció heti hat napon át látogatható a nagyközönség számára, akár tematikus tárlatvezetések keretében is. Gyakran érkeznek középiskolás csoportok, ami különösen fontos, hiszen ez a korosztály gyakran kevés ismerettel rendelkezik a szabadkőművesség valódi mibenlétéről és történelmi jelentőségéről. Így lehetőségük nyílik arra, hogy kibogozzák a valós elemeket abból a katyvaszból, ami esetleg a közösségi médiából jutott el hozzájuk.

A múzeumot évente 15–20 ezren látogatják – beavatottak és „profánok” (értsd: nem szabadkőművesek) vegyesen –, közülük minden ötödik látogató külföldről érkezik. Sokan jönnek Dél-Amerikából (elsősorban Brazíliából), Belgiumból és az Egyesült Államokból. 

A kiállítás rendezésében tudatosan játszanak a fény-árnyék hatással: a nagy teremben több sorban magasodó vitrinekben helyezték el a tárgyakat, az üvegen keresztül pedig átsejlik a következő sor is. A világítás még ráerősít erre a néha zavarba ejtő élményre – néha úgy éreztem, mintha Alice Tükörországába csöppentem volna. Ezzel párhuzamosan viszont nagyon konkrét ismereteket, történelmi tényeket és magyarázatokat kapunk a látható tárgyak mellett.

Az elrendezés kronologikus: végigvezet a szabadkőművesség előzményeitől a hőskorokon és vészkorszakokon át egészen napjainkig. Ugyanakkor tematikus szigeteken keresztül érthetően magyaráz el alapfogalmakat és jelenségeket.

A tárlaton néhány egészen különleges darab is látható: Voltaire és Jérôme Bonaparte (Napóleon öccse) köténye, La Fayette márki rituális kardja, valamint egy ritkaságszámba menő fajansz étkészlet, amelyet szabadkőműves szimbólumok díszítenek. Kiemelkedő darab a francia köztársaságot megtestesítő, fríg sapkás női mellszobor – Marianne –, akit 1848-ban fekete bőrűként ábrázoltak. Ez arra emlékeztet, hogy a szintén beavatott Victor Schoelcher előterjesztésére ekkor törölték el Franciaországban a rabszolgaságot.

Na de mi is ez az egész pontosan?

A jelenlegi nagymester, Nicolas Penin meghatározása szerint a GODF „olyan beavatásos rend, amely egyszerre hordoz filozófiai, filantróp és progresszív dimenziókat. Filozófiai értelemben a reneszánsz humanizmusának és a felvilágosodás racionalizmusának örököse. Emberbarát jellegét a szolidaritás gyakorlása és minden ember méltóságának tisztelete fejezi ki. Haladó pedig abban az értelemben, hogy tanítása fokozatosan, lépcsőzetesen történik.”

A szervezet szorosan kötődik a francia köztársaság jelmondatához: „Szabadság, egyenlőség, testvériség.” 1905-ben a szabadköműveseknek jelentős szerepük volt a szekularizációban, vagyis az egyház és az állam szétválasztásában – például az oktatás területén. Alapérték számukra a lelkiismereti szabadság is: mindenki magánügye, hogy hisz-e valamilyen transzcendens lényben, és ha igen, melyikben.

Kíváncsi voltam, hogyan valósul meg mindez a gyakorlatban. Lucie Masse szerint:

„A francia szabadkőművesség elsősorban a tagjai személyes fejlődésére összpontosít, és abban bízik, hogy ha a tagok fejlődnek, az hatással lesz a társadalomra is. Úgy vélem, ha több tízezer ember dolgozik önmagán, fejleszti az odafigyelés képességét, az együttérzést, a másság megértését, akkor ennek a belső munkának a hatását kisugározzák a környezetükre.”

„Én látom magamon a változást, amióta szabadkőműves vagyok. Ha ma egy, az enyémtől eltérő véleménnyel vagy ízléssel találkozom, egészen más szemmel nézem, mint korábban. Megpróbálom megérteni. Ez nem azt jelenti, hogy testvériesen kell bánni azzal, aki intoleráns, de igyekszem megérteni, hogy miért lett ilyen, és miben tud ez engem gazdagítani – nem feltétlenül megváltoztatni az álláspontomat, de árnyalni, finomítani.”

A beavatási és szimbolikus témákon kívül a szabadkőművesek többsége társadalmi és szociális kérdésekkel is foglalkozik. A páholyok számára minden évben hat kérdést fogalmaznak meg, és minden páholynak legalább kettőre szintézist, választ kell adnia.

„Nem vagyunk szakértők ezekben a témákban. Viszont így kénytelenek vagyunk közösen gondolkodni – például a toleranciáról, a bevándorlásról, a fenntartható fejlődésről. Nem az a cél, hogy egyetértsünk egymással, hanem a megvitatás, hogy ne gondoljuk: csak egyetlen megoldás létezik. A cél a vitakultúra, a közösségteremtés, és a szabadkőművesség szabályai kötelezővé teszik a figyelmes meghallgatást. Így mindenki meghallgatja a másikat, és a végén kollektív szintézis születik, amit mindenki elfogad. Konszenzus jön létre.”

A szintéziseket aztán a nagypáholyok összegyűjtik, és különféle témákban javaslatokat fogalmaznak meg.

Világuralomra törnek?

Egy makacs hiedelem szerint a szabadkőművesség egy olyan titkos társaság, amely a háttérből (világ)uralomra tör. Lucie Masse így magyarázta ennek okát:

„A 19. században a francia politikusok között többen is szabadkőművesek voltak. Egyesülési jog híján még nem alakultak meg a pártok, így a páholyok jelentették azokat a fórumokat, ahol közéleti kérdéseket is megvitattak. De nem a páholy befolyásolta a politikusokat, hanem fordítva: a politikusok léptek be a páholyba. Ez volt a nyugodt viták helyszíne, ahol politikai ellenfelek is tisztelettel meghallgatták egymást. Az 1848-as átmeneti kormány szinte minden tagja beavatott volt. A szabadkőművesek progresszívek voltak: nyitott, kevésbé egyházi befolyás alatt álló iskolát akartak, harcoltak az egyesülési jogért, a sajtószabadságért, a vallásszabadságért – és a nem hívők jogaiért is.”

Ma a francia szabadkőművességnek már semmilyen politikai hatalma nincs. Ugyanakkor, ha egy nagymester megkeres egy minisztériumot, valaki meg fogja hallgatni – ez azonban nem jelenti azt, hogy befolyásolná a döntéshozatalt. Egy nagyobb, ám hétköznapi egyesület vagyunk. Persze a légből kapott fantazmagóriák ellen nehéz küzdeni, hiába tartunk előadásokat, nyílt napokat. Óriási gyűlölethullám van a közösségi médiában is, és néhány szabadkőműves – köztük a mi kis múzeumunk – próbál harcolni ez ellen, és helyreállítani a valóságot.

Titkok tudói? Szekta?

Egy másik tévhit a szabadkőművességet szektaként értelmezi. Az erre adott legfrappánsabb válaszuk mindössze ennyi: egy szektába könnyű belépni, de nehéz kilépni. Egy szabadkőműves páholyba viszont aránylag nehéz – vagy legalábbis időigényes – bekerülni, kilépni viszont bármikor és egyszerűen lehet.

A szabadkőműveseket gyakran titkos társaságnak is tartják. Csakhogy egy titkos társaságnak nincsenek nyilvános rendezvényei, honlapja, közhasznú múzeuma, nem publikál könyveket vagy kiadványokat, és nem jelenik meg nyíltan a közösségi médiában.

Igaz ugyanakkor, hogy a szabadkőműves szervezetek diszkréten működnek, főként Európában. Ennek történelmi okai is vannak: egyes korszakokban üldözték őket, a második világháborúban pedig sokan az életükkel fizettek a tagságukért. Amerikában ezzel szemben jóval nagyobb publicitással működnek a páholyok: az általuk támogatott intézményeknél és eseményeken jól látható a részvételük, sokan a névjegykártyájukon vagy sapkájukon is feltüntetik hovatartozásukat. A kontinentális irányzat e tekintetben visszafogottabb.

Ami pedig a titkokat illeti: valóban van két dolog, amiről egy szabadkőműves soha nem beszél. Az első: soha nem fedi fel más személy beavatottságát (a sajátjáéval belátása szerint rendelkezhet, a tisztségviselőké nyilvános). A második maga a beavatás folyamata – ez pedig azért titok, mert meg kell élni ahhoz, hogy beszélni lehessen róla.

„El kell fogadni azt a gondolatot, hogy néha a tudás csak akkor válik értelmessé, ha fokozatosan, egyfajta rend szerint szerezzük meg” – szögezte le Lucie Masse.

És a demokrácia válsága?

Érdekelt, mi a véleménye egy – sokszor elitistának nevezett – szervezetnek a demokrácia napjainkban tapasztalható válságáról. Elkerülhető-e szerintük, hogy a dezinformált, manipulált tömegek önként és dalolva, demokratikus keretek között forgassák autokráciába az államukat?

Nos, a szabadkőművesek sem birtokolják a bölcsek kövét. Sokat gondolkodnak erről közösen, de nincs egységes álláspont. A klasszikus válaszaik azonban továbbra is érvényesek: „a nép megfelelő informálása a médián keresztül, az oktatás fejlesztése, az iskolák támogatása.” Az oktatás kulcskérdés a szabadkőművesek számára.

És a nők?

Néhány női név rendszeresen előkerül a szabadkőművességgel kapcsolatban: Maria Deraisme (az első, 19. századi női beavatott, a vegyes nemzetközi páholy, a Le Droit Humain társalapítója), Louise Michel (forradalmár, róla ma metrómegálló is el van nevezve), vagy a táncos-ellenálló Josephine Baker. Ez a pár név azonban inkább azt domborítja ki, mennyire hiányoznak ebből a történetből a nők.

Pedig a szabadkőművesek mindig is támogatták a társadalmi és esélyegyenlőségi ügyeket: például az oktatásban, az abortusz legalizálásában, a nők és gyermekek elleni erőszak elleni fellépésben. Érdekelt, mit gondol erről egy női szabadkőműves.

Beszélgetőpartnerem szerint a nők hiányának történelmi okai vannak. Néhány nőt ugyan befogadtak a 18. század eleji páholyokba, de később már csak olyan férfi lehetett tag, aki nagykorú és szabad volt. A nők ekkor még jogilag kiskorúnak számítottak (Franciaországban csak 1944-ben kaptak választójogot). Mivel a kőműves mesterség eredetileg férfiak által végzett munka volt, ez a hozzáállás magától értetődőnek tűnt.

A 19. század végétől kezdtek megjelenni vegyes páholyok – például a Le Droit Humain –, majd később kifejezetten női rendek is, mint a Grande Loge Féminine de France.

„A Franciaországi Nagyoriens esetében a nők felvétele nagyon nehéz ügy volt. Sok éven át tartott, mire többségbe került az a vélemény, hogy szükség van rá. Az elgondolás az volt, hogy nem lehet egyik napról a másikra rákényszeríteni a páholyokra a vegyes tagságot.”

A GODF-ben 2010 óta engedélyezik a páholyoknak a nők felvételét. Ma az 52 489 tagból 6 707 nő. A mintegy 170 000 franciaországi szabadkőműves körülbelül 20 százaléka nő – Lucie Masse becslése szerint. Ez a világon a legmagasabb női arány a szabadkőművességen belül.

Az idegenkedést több férfi azzal magyarázza, hogy a nők jelenléte „izgalomba hozza”, és így nem tud megfelelően gondolkodni.

„Pedig sokan úgy vélik, éppen az lenne a férfi feladata, hogy kontrollálja az ösztöneit. Mások úgy érzik, férfiközegben könnyebb megnyílni, intimebb gondolatokat megosztani – a szabadkőművesség ugyanis időnként önfeltárást kíván. Hozzáteszem, hogy néha nők is így vannak ezzel” – magyarázta Lucie Masse. És hozzáteszi: „Én a választott koedukáció híve vagyok, nem a rákényszerítetté. A nyitottság, a rugalmasság, az alkalmazkodás híve vagyok. A szabadkőművességnek már az alapelveiben is benne kellene lennie ennek a fajta nyitottságnak.”

Kis Zsuzsa