Elmegyógyintézetben halt éhen Rodin múzsája, Camille Claudel

–

Egy különös kislány

A 19. század végén a nők írogathattak, festegethettek – tehát hobbi szinten végezhettek művészeti tevékenységet. Ám az, hogy egy nő hivatásából élő író vagy festő legyen, függetlenül a tehetségétől, kevéssé volt elfogadott. A szobrászatot pedig kifejezetten „férfiszakmának” tartották.

Az 1864-ben született Camille Claudel formaérzéke már gyerekkorában megmutatkozott. Villeneuve-sur-Fère-ben, ebben az alig pár száz lelket számláló észak-franciaországi kis faluban élt hatéves koráig, viszonylagos jómódban, egy háromgyerekes családban. Öccsével, Paullal sokat kóboroltak a környéken, kedvenc játszóhelyük a ma már turistalátványosságnak számító természetvédelmi terület, „La Hottée du Diable”, azaz az „ördög kosara” volt. Ebben a kis völgyben számtalan homokkőképződmény áll, amelyekből a szél, az eső és a hó „faragott” szobrokat, némelyik több méter magas.

A környékbeli legenda szerint a falu plébánosa egykor egyezséget kötött az ördöggel, hogy segítsen neki a templom építéséhez használt kövek beszerzésében. Az ördög segített is, ám a kövekért lelket kért.

A kutatók úgy vélik, Camille Claudel későbbi szobrain visszaköszönnek ezek a homokkő természeti formák.

Amíg más tízéves kislány hímzett, csipkét horgolt, esetleg „festegetett”, addig Camille agyagot gyúrt és emberalakokat formázott. Az anyja rossz szemmel nézte ezt a tevékenységet, már akkor egyfajta különcségnek, női eltévelyedésnek tartotta.

A családfő jóval elfogadóbb volt. Ám ő se nagyon tudott mit kezdeni lánya „férfias ambícióival”, ezért egy híres szobrász ismerősét, Alfred Boucher-t kérte meg, hogy nézze meg a lánya szobrait, és ítélje meg a képességeit.

Párizs, Párizs

Ez a találkozás megváltoztatta Camille Claudel életét. Boucher ugyanis első látásra felfedezte a lány tehetségét, és azt javasolta a szülőknek, hogy a lány költözzön Párizsba, és tanuljon szobrászatot. Ez a javaslat minden szempontból forradalmi volt. A 19. század második felében önálló művészeti tevékenységből a nők csak színészként vagy énekesként tudtak megélni, ami a polgári erkölcs szerint nagyjából egyenlő volt a prostituálódással. Ráadásul az, hogy egy fiatal lány egyedül utazzon Párizsba, ott tanuljon, azaz egyedül járjon férfitársaságba, megint csak teljesen elképzelhetetlennek tűnt. Nem beszélve arról, hogy ha Camille szobrászatot tanul, akkor hogyan lesz belőle jó anya és jó feleség, hiszen az ehhez szükséges kompetenciákat akkoriban odahaza az édesanyjuktól sajátították el a lányok.

Végül is 1881-ben Párizsba költözött az egész család, de nem Camille miatt, hanem azért, hogy Paul egyetemre járhasson. De ekkor már Camille-t sem lehetett megállítani. Beiratkozott az Académie Colarossi-ba, régi pártfogója, Boucher szobrászkurzusára, az egyetlen olyan helyre, ahová nőket is felvettek.

Ám Boucher hamarosan hosszabb olaszországi ösztöndíjat nyert, így a legtehetségesebb tanítványait átadta Auguste Rodinnek.

Asszisztens, múzsa, szerető

Rodin 1880-ban kapta meg első állami megrendelését – ezt követően pedig sorra érkeztek a további megbízások. Keresett művésszé vált, így egyre inkább szüksége lett segédekre, munkatársakra. 1884-ben csatlakozott ehhez az elit körhöz Claudel is. Rodin a segédeit a kisebb részletek, illetve szoborkompozíciók esetén a mellékalakok megmintázásával bízta meg. Mivel nem készültek feljegyzések, ma már nehéz megállapítani, hogy Camille Claudel mely részleteit készítette el a mester munkáinak, de a kutatók arra következtetnek, hogy főleg az alakok kezének és lábának kidolgozását bízta rá Rodin.

De Claudel nemcsak asszisztense, hanem múzsája is volt a nála húsz évvel idősebb szobrásznak. Rodin többször is megmintázta az arcmását, és feltűnik mása A pokol kapujának alakjai között is.

Szerelem szövődött köztük. Rodin rajongott a nála húsz évvel fiatalabb tanítványáért:

„Unalmas létezésem az öröm tüze öntötte el. Köszönöm, mert neked köszönhetem ezt: a mennyországnak azt a részét, amely megérkezett az életembe” – írta egy levélben Camille-nak.

Kapcsolatuk viharos volt. Camille egyszer egy „szerződést” íratott alá Rodinnel, amelyben a szobrász ígéretet tett arra, hogy nem vesz fel más női tanítványt, Camille-t megvédi a művészkörökben, és feleségül veszi. Rodin azonban sosem váltotta be ígéreteit, viszont lakást bérelt, amolyan szerelmi fészekül kettőjüknek. 

Nem Rodint utánozta

1882-1898 között Camille sokat tanult Rodin segédjeként, de egyértelműen nem elégedett meg ennyivel, önálló művész akart lenni. Már 1882-ben saját műtermet bérelt, amit három angol szobrászművésznővel osztott meg: Jessie Lipscombbal, Emily Fawcett-tel és Amy Singerrel. Ebben az időszakban alakult ki saját stílusa – bár sokan kritizálták, mondván, hogy csak Rodint utánozza. Viszont több saját szobrát is kiállították „A Szalonban”, a Salon des Artistes Français-ban, amely hatalmas elismerésnek számított. Elsősorban portréit és mellszobrait díjazták, amelyek közül jó néhányat meg is vásároltak. Az 1890-es évek elejére egyre keresettebb művész lett, 1895-ben megkapta első nagyszabású szobrászati megbízásait is.

Később Claudel meg volt győződve arról, hogy Rodin féltékeny volt rá, sőt, mi több, ellopta az ő ötleteit. Ám nemcsak a szakmai problémák álltak közéjük. Rodinnek ugyanis volt egy másik szeretője is, Rose Beuret, akivel ekkor már húsz éve tartott a viszonya, és született tőle egy fia is. Ám amikor 1892-ben Camille Claudel teherbe esett, Rodin nem vállalta az apaságot, hanem pénzt adott neki az abortuszra.

Claudel egyre kétségbeejtőbbnek találta a helyzetét. Erről így írt öccsének:

„Mindent odaadtam ennek a híres embernek az ünneplésére, és nekem semmim sem maradt!”

1898-ban Claudel szakított Rodinnel, és elkezdte építeni saját karrierjét. Többek között megalkotta egyik fő művét, az Érett kort, amely az emberi élet elmúlását szimbolizálja, de egyes szakértők szerint a Rodinnel való sajátos viszonyt mutatja be.

Hiába kapott komoly állami megbízásokat, ezeket nem egyszer visszavonták, ami mögött Claudel Rodin bosszúját gyanította. Annyira meggyűlölte egykori szerelmét, hogy az öccsének írt leveleiben görénynek nevezte.

A kutatók azonban úgy vélik, hogy Rodin, ha „diszkréten” is, de továbbra támogatta Claudelt: időnként kifizette a műterme bérleti díját, illetve támogatókat próbált szerezni a nő projektjeihez.

Magasság és mélység

A századforduló első éveiben találkozott Camille Claudel Eugène Blot műkereskedővel, aki nemcsak a kiállításai megrendezésében, a szobrai eladásában segített, hanem szobraiból gipsz-, illetve bronzöntvényeket is csináltatott, amelyeket könnyebben el lehetett adni. Camille állandó kiállítója lett a Szalonnak, ami a francia, sőt az európai képzőművészet egyik legrangosabb kiállítóhelyének számított.

Már az első kiállításán 1905-ben tizenegy művét mutatták be. Ennek az évnek a decemberében, épp egy bemutatón jelentkezett az egyik első dühkitörése, amelyet aztán számos roham követett. 1906-ban egy ilyen roham során több saját művét megsemmisítette.

A Rodinnel szembeni paranoiája egyre inkább elhatalmasodott rajta, már nemcsak attól félt, hogy Rodin gátolja a művészi kiteljesedését, hanem attól is, hogy megmérgezi. Állapotán sokat rontott, hogy szeretett öccse 1905-ben Kínába költözött mint diplomata.

A 20. század első évtizedében Camille Claudel folyamatosan dolgozott, de mentális állapota egyre romlott. Dühkitöréseit továbbra is gyakorta a saját szobrain vezette le. Erről így írt egy levélben:

„…olyan dühös voltam, hogy fogtam az összes viaszmodellemet, és a tűzbe dobtam őket, elég nagy lánggal égtek, én meg a lábamat melegítettem a fényükben, ezt szoktam tenni, ha valami kellemetlen dolog történik velem, fogom a kalapácsomat, és összetörök néhány fickót [...].

A nagy szobor majdnem ugyanarra a sorsra jutott, mint a kicsi [...] És nem sokkal később még több halálos ítélet hajtatott végre, a műtermem közepén egy halom törmelék halmozódott fel, mint egy valóságos emberáldozat.”

1913. március 3-án meghalt Camille Claudel apja. A férfi mindig védte a lányát, akit a haláláról nem is értesítettek, és akit nem sokkal később az anyja kérésére a Val-de-Marne elmegyógyintézetbe zártak. 48 éves volt.

Harminc éven át élt a zárt osztályon – és ezt értsük szó szerint! Ugyanis az anyja megtiltotta az ápolóknak, hogy bárki meglátogathassa a lányát, vagy levelet küldhessen neki. Ez alól egyedül az öccse, Paul volt kivétel, aki azonban diplomataként nemigen tudott ezzel a lehetőséggel élni.

A világtól teljesen elzárva Camille Claudel magányosan töltötte napjait. Nem készített több szobrot, de úgy tűnt, stabilizálódott az állapota. Az orvosok többször értesítették a családot, hogy Camille már nem szorul kezelésre, nem veszélyes sem magára, sem másokra, és nyugodtan hazavihetnék. Ám ez nem történt meg. 

Camille 1943 októberében halt meg a zártosztályon. A halál oka az alultápláltság volt. Hogy önmagát éheztette halálra, vagy a háborús években nem jutott neki elég étel az életben maradáshoz, nem tudjuk. Az azonban bizonyos, hogy a halálhíréről értesítették a családot, ám senki sem reagált. Így Claudel testét egy névtelen tömegsírban temették el.

Későn jött siker

Claudel tehetségét már életében is sokan elismerték, de amikor 1934-ben munkáit beválogatták a Salon des Femmes Artistes Modernes, a Modern női művészek című kiállításra, Camille már az elmegyógyintézetben tengette életét.

Halála után, 1949-ben az öccsének is eszébe jutott, hogy kezdeni kellene valamit a hagyatékkal. 1914-ben, amikor a Rodin Múzeum megnyitotta kapuit, Paul Claudel határozottan nemet mondott arra, hogy nővérének legyen egy külön kiállítása a Rodin Múzeumban, de 1949-ben mégis maga kezdeményezte, hogy rendezzenek egy retrospektív kiállítást Camille Claudel életművéből. A kiállítás katalógusába megható előszót írt, Nővérem, Camille címmel.

Camille Claudel valódi rehabilitálása a 20. század második felében kezdődött el. Összegyűjtötték fennmaradt alkotásait, 2017-ben pedig egy saját múzeumot is berendeztek neki Nogent-sur-Seine-ben, ahol jelenleg több mint 70 műve látható. Ha a műkincspiacon felbukkan egy-egy plasztikája, azt eurómilliókért veszik meg. Életéről musical és több film is készült, karakterét olyan színésznők alakították, mint Isabelle Adjani vagy Juliette Binoche.

Miklya Luzsányi Mónika