A Metallica egykori basszusgitárosa a turnébusz alatt lelte halálát

–

„A zenekarra gyakorolt hatása felbecsülhetetlen, arról nem is beszélve, hogy olyan pályára állította a bandát, amelyet bejárva egy évtizeddel később a Metallica lett a világ legnépszerűbb heavy metal zenekara” – így méltatta a pontosan harmincnyolc éve elhunyt Burtont Joel Mclver a To Live Is To Die – Cliff Burton élete, halála és a Metallica hőskora című könyv szerzője.

A legendás metálzenekar egykori zenei agytrösztjének tartott Burton 1962. február 10-én született az Egyesült Államok Kalifornia államában található Castro Valley-ben. A zenét az apja szerettette meg vele. Eleinte zongorázni tanult, majd tizenhárom éves korában áttért a basszusgitárra, miután a bátyja meghalt – elhatározta, hogy az emlékére a legjobb basszusgitáros lesz a világon. Naponta öt-hat órát gyakorolt, hogy az álmát valóra váltsa.

A szülei eleinte úgy gondolták, nincs tehetsége a hangszerhez, de Burton hamar bizonyította, hogy nagy jövő előtt állhat basszusgitárosként: nem kellett sok idő hozzá, hogy a saját tanárát is túlszárnyalja. Első zenekara az EZ Street volt, amely egy topless bárról kapta a nevét. A második bandája, az Agents of Misfortune egy helyi tehetségkutatón is megmutatta magát, de csak a következő zenekarára, a Trauma névre keresztelt együttesre lehetett mondani, hogy komolyan jegyezték a metal színtéren.

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Cliff Burton Fanpage (@cliffburtonofficial__) által megosztott bejegyzés

„Eldobtuk az agyunkat”

Ebben a bandában látta őt először játszani 1982-ben az egy évvel korábban alakult Metallica énekes-gitárosa, James Hetfield és dobosa, Lars Ulrich egy Los Angeles-i koncerten. A két zenésztársat lenyűgözte Burton egyedi játéka: először azt hitték, hogy egy remek gitárost látnak a színpadon, mert Burton – szokatlan módon – hathúros gitárokhoz használt effektekkel torzította a hangszerét, és sokat szólózott is az alapvetően kísérőszerepet betöltő basszusgitárral.

„Amikor először hallottuk Cliffet játszani, eldobtuk az agyunkat” – emlékezett vissza később Ulrich. Hetfielddel együtt azonnal elhatározták: mindent megtesznek, hogy Burton a Metallica tagja legyen – az akkori basszusgitárosukkal, Ron McGovney-val amúgy sem voltak megelégedve. Burton viszont nem akarta elhagyni lakhelyét, San Franciscót a Los Angelesben élő Metallica-tagok kedvéért.

„Mondtam nekik, ha engem akarnak, nekik kell San Franciscóba jönniük, mert én nem akarok Los Angelesben élni. Ezt felelték: »Oké, így lesz, amúgy is már gondolkodtunk egy ideje azon, hogy el kéne költöznünk«” – mesélte egy interjúban Burton.

(A Metallica tagjai többször is hangsúlyozták, hogy Los Angelesben kitaszítottnak érezték magukat, és úgy gondolták, San Franciscóban nyitottabbak lesznek a zenéjükre.)

A zenekar hamar „felavatta” az új basszusgitárosát: Burton december végén már a Metallicával próbált. Elődje, McGovney addigra kilépett a zenekarból: a fülébe jutott, hogy a többiek kiszemeltek valakit a helyére, és azt is éreztették vele, hogy nem szívlelik a társaságát – például úgy, hogy az akkori szólógitáros, Dave Mustaine sört öntött a basszusgitárja hangszedőjébe. McGovney egyébként nem maradt adós a válasszal: azonnal kidobta a zenekart az akkori próbaterméből – ami a szülei tulajdonában volt. McGovney viharos távozása egyáltalán nem viselte meg Hetfieldéket, hiszen addigra már elígérkezett hozzájuk a hangszere zsenijének tartott Burton.

A különc zseni

Az új basszusgitáros hamar egy hullámhosszra került a régi Metallica-tagokkal, leginkább Hetfieldet kedvelte meg. „Ugyanazokat a zenei stílusokat és zenekarokat szerettük, és a világnézetünk is hasonló volt” – mesélte egyszer az énekes-gitáros frontember.  Hetfield visszaemlékezéseiből az is kiderül, hogy Burton igazi különcnek számított:

„Ő egy LSD-ző, vad, trapéznadrágos, hippi kinézetű srác volt. […] Mindennap szarrá szívattuk a gatyája miatt, de ez őt nem érdekelte. »Ezt hordom, basszátok meg!« – mondta mindig.”

A basszusgitáros zenei elképzeléseire is nyitottak voltak a többiek. Az 1983-ban kiadott, Kill ‘Em All címet viselő debütáló albumon még csak egy dal társszerzője volt, az 1984-es Ride the Lightingon viszont már hat dalban is közreműködött – hatása például az egyik legkedveltebb Metallica-slágeren, a For Whom the Bell Tollson és az instrumentális The Call of Ktulun is tetten érhető. A kritikusok úgy gondolják, hogy a zenekar horizontja Burton belépése óta alatt jelentősen tágult, és ezt a Ride the Lighting dalai is bizonyították. Amíg Hetfieldre leginkább a klasszikus amerikai rockzenék, Ulrichra pedig a brit metal hatott, addig Burton a komolyzenében (főleg Johann Sebastian Bach műveit kedvelte) és a jazzben is járatos volt. „Ő volt a legképzettebb zenész közölünk, jelentősen bővítette a  zeneelméleti tudásunkat” – mondta egyszer Hetfield. 

„Cliff rengeteget tett hozzá a Kill 'Em All és a Ride The Lightning közötti időszakhoz, harmóniák és dallamok egész sorát ismertette meg velünk. Az a szemlélet, ahogyan Jamesszel dalokat írtunk, jelentős mértékben megváltozott a hatására, a nóták onnantól fogva gyakran az ő ötletei köré rendeződtek” – mesélte Ulrich egy interjúban.

A Ride the Lighting nemcsak a zenekar rajongóit nyűgözte le, hanem a nagyobb kiadók figyelmét is felkeltette. A Metallica végül az Elektra Recordsszal kötött szerződést, majd elkészítette a heavy metal-történelem egyik legmeghatározóbb albumát, az 1986-os Master of Puppetst – amely szintén sokat merített Burton ötleteiből, a basszusgitárosnak a címadó dal és egy újabb instrumentális zeneszám, az Orion megalkotásában is kulcsszerepe volt.

A lemez megjelenését követően senki sem kételkedett abban, hogy a Metallica rálépett a világhír felé vezető útra: a Master of Puppets aranylemez lett az Egyesült Államokban, és Európában, valamint Japánban is nagy sikert aratott. A zenekar elismertségét az is bizonyítja, hogy egy igazi rocklegenda, Ozzy Ozbourne előzenekarának kérték fel egy 1986-os tavaszi-nyári turnéhoz – amely a legnagyobb amerikai stadionokat is megtöltötte. 

A Metallica az amerikai sikerek után Európa meghódítását tűzte ki zászlajára – de azt már Burton nélkül érte el.

Szeptember 26-ának éjjelén éppen Stockholmból Koppenhágába tartott a banda, amikor Burton és a zenekar szólógitárosa, Kirk Hammett egy kártyapartival döntötték el, ki aludjon a turnébusz emeletes ágyának felső részén, amely eredetileg Hammettnek lett kijelölve. A partit Burton nyerte egy pikk ásszal, így ő aludhatott a felső ágyon. 

Dermesztő csend

A zenekar tagjai másnap, 27-én reggel 6 óra körül hangos rázkódásra ébredtek: az autóbusz megcsúszott, majd felborult. Mindenki ordított az ijedtségtől – Burtont kivéve. A basszusgitáros kirepült az ablakon a baleset közben, a busz pedig rádőlt. Hetfield így emlékezett vissza a tragikus percekre:

„Láttam, ahogy Cliff fekszik a busz alatt, láttam a kilógó lábait, és teljesen kiborultam. Emlékszem, a sofőr megpróbálta kihúzni alóla a takarót, hogy odaadja valakinek, én meg ráüvöltöttem: »Ne csináld már ezt, baszd meg!« Legszívesebben ott helyben megöltem volna. Fogalmam sem volt, mi történt, csak azt tudtam, hogy Cliff meghalt.”

A sofőr azt állította, hogy azért sodródott le a busz az útról, mert jégre csúszott. Hetfield viszont később elmondta, hogy nem látott jeget az úton, és arra gyanakodott, hogy a sofőr részeg volt, mert alkoholszagot árasztott magából. Sokan viszont úgy gondolták, az okozhatta a balesetet, hogy a buszvezető – aki ellen végül nem emeltek vádat – elaludt vezetés közben.

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Cliff Burton Fanpage (@cliffburtonofficial__) által megosztott bejegyzés

Az tehát, hogy mi történt valójában azon a szeptemberi reggelen, soha nem derült ki. Az viszont vitathatatlan, hogy az akkor elhunyt Burton kitörölhetetlen nyomott hagyott a rocktörténelemben. Barátja és zenésztársa, Hetfield a következő szavakkal emlékezett meg róla: 

„Ha a Metallicáról van szó, Cliffről nem lehet elfeledkezni. Még óriási dolgok rejtőztek benne, amik sajnálatos módon már nem születhettek meg. A Metallica hangzásának egy része az ő halálával végérvényesen elveszett. Hálás vagyok a sorsnak, amiért megadatott számomra a lehetőség, hogy egy csapatban zenélhettem vele, és tanulhattam tőle. [...] Tudom, hogy ma is ott él mindannyiunkban.”

Nádudvari Péter