Önkéntes orvosként Afrikában: az átoklevétel ugyanolyan fontos, mint a HIV-teszt, ha bizalmat építünk

Esuföld Kamerun észak-nyugati térségében lévő földrész, ahol a tikári törzs leszármazottai élnek, leginkább gazdálkodókként. A nagyjából 30 ezres törzsi királyságban élők felerészben keresztények, de majdnem ugyanakkora arányban muszlim vallásúak, a nép eredeti vallása az akkulturáció, vagyis a magasabb szintű társadalomhoz való hasonulás nyomása alatt áll. Azok a vallási gyakorlatok, amelyek ténylegesen lehetővé tették az emberek számára, hogy napról napra és egyik évszakról a másikra kövessék a közösség hagyományos értékeit, mára veszélybe kerültek.

Ennek ellenére az animista ősvallás elemei a mai napig elevenen élnek, és meghatározzák a közösség gondolkodását önmagukról, a világról, és nem utolsó sorban saját egészségükről is.

A HIV-fertőzés stigma, de az óvszer is

Ebbe a különleges világba érkezett 2013-ban dr. Turóczi Ildikó, aki 25 éven át családorvosként dolgozott, ám egyre inkább azt tapasztalta, az orvoslást háttérbe szorítja a rengeteg adminisztratív teendő, a bürokrácia. Hogyan tovább? – kérdezte magától, és a döntésre nem kellett sokáig várni: szembejött az önkéntesség lehetősége, és Ildikóban felébredt a kíváncsiság, vajon milyen lehet ez az oldala a medicinának.

Egy halom gyógyszerrel és egy EKG-készülékkel indult világgá, de fogalma sem volt, mi vár rá. Vízumgondjai is adódtak, de a kameruni fogadó fél megnyugtatta, nem lesz semmi baj, a reptéren megoldódik minden.

„Úgy indultam el, hogy szinte semmit sem tudtam a helyről. A netes kereső fűtetős házikókat dobott ki, »ez biztos csak tévedés«, gondoltam, de amikor kiderült, hogy egy törzshöz megyek, rögtön eszembe jutott, mégiscsak lehet valami ezekben a házakban. Soha nem felejtem el az első képet, amit megláttam.

Sok órányi utazás után az út két oldalán imbolygó árnyak haladtak egy nagy csomaggal a sötétben. Begyűjtötték a termést, és mentek haza a holdvilágnál. Amikor pedig megpillantottam a sárkunyhókat, biztos voltam benne, ez nekem nem fog működni, én itt nem fogok tudni élni”

– meséli.

Szerencsére nem így lett. Érkezéskor a törzsi királynál kellett bejelentkeznie, és kiderült, hogy a testvérének van egy téglaépítésű háza, ahol lakni tud az elkövetkező két hónapban. Ez az idő arra volt elég, hogy megismerje a helyet, jobban elmerüljön a trópusi betegségek, például a malária, valamint a parazitás megbetegedések tanulmányozásában.

Munkája eredetileg az AIDS-megelőzés lett volna, de a projekt több okból is sikertelen volt. Egyrészt Afrika ezen területén a poligámia ősi gyakorlata még ma is él, ezért a helyiek számára az egy partner elve gyakorlatilag nem követhető, emellett talán nem is túl hiteles valami olyasmit várni el egy idegen közösségben, ami érthető okok miatt a sajátunkban sem működik. Másrészt a többség nem volt tisztában azzal, mi okozza a fertőzést.

„Az iskolában, ahol feltettük a kérdést, összesen 20 százalék volt képben, hogy ez egy vírus által okozott betegség, a többiek rossz szellem hatásának, varázslatnak, mérgezett narancsnak tulajdonították a fertőzést.

Akkor jöttünk rá, hogy itt az alapoktól kell kezdeni. Az óvszer használata ellen három fontos érvük szólt: a házasságkötéskor vállalt tíz gyerek nemzése, a katolikus egyház ellenzése a hűséges párkapcsolat javára és a közösségi stigma. De maga a HIV-fertőzés és az AIDS is stigmát jelentett, a beteget a közössége mellőzte, kerülte, gyakorlatilag egyedül maradt a bajával” – magyarázza Ildikó.

Hozzáteszi: ahhoz, hogy megértse a helyiek ellenállását, meg kellett ismernie a szokásaikat, hitvilágukat, kultúrájukat, majd kidolgozni, hogyan közelítse meg a témát. Hogy mennyire félre lehet lőni, ha ez a fajta nyitottság hiányzik, arra jó példa az egyik segélyszervezet felvilágosító prospektusa az AIDS-ről.

„Amikor megkérdezték, mit kellene még beleírni, hogy az emberek felfigyeljenek az információra, a helybeli kollégám azt válaszolta, semmit, mivel nem tudják elolvasni.”

Minél fiatalabb vagy, annál kevesebbet érsz a közösségben

Ildikó az első utazás után rögtön tudta, hogy vissza fog térni. Következő, féléves ott tartózkodása alatt remek lehetőség nyílt egy egészségellátó intézmény elindítására, ahol a betegeket fogadhatják. Az egészségügyi szolgáltatásokhoz való hozzáférés komoly gondot jelent az őslakosok számára, hiszen az ellátás pénzbe kerül, a gyógyszerek magas költségeit pedig ezek a csoportok nem tudják megfizetni. Az emberek nagyon nehezen adnak ki pénzt a kezükből, ami érthető, mert a lehetőségeik rendkívül szűkek. És ez még akkor is így van, ha a gyerekükről van szó. Ildikó egy esetben egy három év körüli, csontra-bőrre fogyott fiúcskát próbált ellátni, akinek testét sebek, fertőzések borították. Édesanyja azzal utasította el a féregűző tablettát, hogy fölösleges, mert a fia úgyis meg fog halni.

„Ez az eset kegyetlenül érintett, tehetetlennek éreztem magam. De amikor megkérdeztem, miért, az anya válasza racionális volt. »Van még három, akit etetni, taníttatni kell, ez kidobott pénz.«

Vannak gyerekek, akik heteken-hónapokon keresztül csak fufut (kukoricalisztből készült puliszka – a szerző) esznek, és még azt is kiporciózzák nekik. Ebben a helyzetben nem lehet azzal jönni, hogy vegyen gyógyszert. Ha kérdőre vonod, hogy teheti meg ezt a gyerekével, azzal csak elmélyíted a keserűséget. Az AIDS-program is itt fulladt kudarcba: habár ingyenesek a gyógyszerek, a kezelés folytatásához szükséges tesztvizsgálatok, a kiegészítő kezelések pénzbe kerülnek, a legtöbben ezért abbahagyják a kezelést” – világítja meg a doktornő.

Emiatt az élet értéke is egészen más, mint nálunk. Aki az átlagosnál hosszabb és teljes életet élt, megházasodott, gyereket nemzett, a közösségének és több titkos társaságnak is tagja, ráadásul még férfi is volt, annak nagy és díszes temetés jár. Itt annál értékesebb vagy, minél többet tettél a közösségért. Ám minél fiatalabb az elhalálozott, annál biztosabb, hogy csak beteszik a földbe, és a nevére sem emlékeznek többé.

„Volt egy támogatottam, egy AIDS-es kisfiú, akit többször is kiszedtünk a tüdőgyulladásból. A nagynénije vállalta volna, hogy vigyáz a gyerekre, mi pedig azt, hogy kifizetjük a kezelésével járó költségeket. Csakhogy mielőtt a városba került volna, meghalt, és amikor visszatértem, a sírhelyét már nem találták meg az udvarban, ahova néhány hónappal előtte temették.

Rövid, rossz szellemek uralta élete volt, nem járt neki díszes temetés, sem megemlékezés – így gondolkodott erről a törzs.”

A családi relációk is egészen szokatlanok lehetnek a nyugati ember számára, aki ma már leginkább nukleáris családokban él. A gyerekek biológiai anyja ugyanis gyakran nem tud részt venni a nevelésben, vagy azért, mert a szülés során vagy valamilyen betegségben meghal, vagy nincs anyagi lehetősége rá. Ilyenkor a poligám házasságban a helyére lép egy másik anya, vagy egy módosabb rokon vállalja a támogatását. Ettől a pillanattól kezdve a gyerek ezt a nőt is az anyjának fogja szólítani. Ilyen értelemben az anya az, aki gondoskodik a gyerekről.

Ildikónak is lett jó néhány gyereke, bár eleinte eléggé hadakozott ellene, próbálta mondani, hogy a támogatás sokuktól érkezik, neki csak közvetítő szerepe van. „De azon túl, hogy »yes Mom« nem igazán léptünk. Aztán idővel belenyugodtam, ha Mom, akkor Mom.”

Nem ismerik a krónikus betegségeket

Ildikó elfogadással és kíváncsisággal állt a törzs – általunk csak alternatívnak hívott – gyógyászatához is. Az Esuban élő emberek a gyógyfüves orvoslásban kiválóak, és nagyon fegyelmezetten is művelik, hiszen regisztrálják a betegeket, akiket visszahívnak ellenőrzése, és ha a probléma továbbra is fennál, átirányítják a nyugati értelemben vett orvoshoz. Ehhez a fajta orvosláshoz hatalmas őserdő és nemzedékekről nemzedékekre átörökített tudás áll a rendelkezésükre. A másik orvoslási módot a szellemdoktorok űzik, köztük sok a sarlatán. Ők az ősök szellemeit hívják meg, hogy segítsenek a gyógyításban, elűzzék az ártó erőket. Ildikó szerint fontos volt a velük való együttműködés, a bizalom kiépítése.

„Nem mehetek egy ilyen helyre gyógyítani azzal az attitűddel, hogy ez hülyeség, csak a modern medicina létezik, hiszen ha egy olyan hit- és gondolatvilágba pottyansz, ahol ezek a módszerek óriási szerepet játszanak az emberek életében, akkor egyértelmű, hogy ez a mozgástered, ebben kell neked is elhelyezkedned.

Nem sértheted meg vagy tagadhatod meg azt, amiben ők hisznek” – mondja Ildikó, aki úgy tapasztalta, a szellemdoktorok a pszichoszomatikus problémák megoldásában nagy segítséget nyújtottak.

„Volt egy esetünk a kórházban, egy eszméletvesztéses nő, akinek meggyőződése volt, hogy átok sújtotta. Kiderült, hogy szomorú, tragikus események áldozata volt, ami miatt a gyerekeit is el kellett hagynia, és azóta az év egy bizonyos periódusában mindig előfordult az eszméletvesztés. Elhívtuk a szellemdokit, kántálja le az átkot róla, és a probléma megoldódott. Ebben semmi csoda nincs; itthon is találkoztam olyan pszichoszomatikus problémákkal, ahol egy jó beszélgetés elég volt ahhoz, hogy megoldódjon a baj.”

Az orvos kiemeli: bár mi innen könnyen ítélkezhetünk, hogy a fejlődő világban élők mennyire elhanyagoltak, az ő szemükben mi vagyunk igénytelenek önmagunkra. Ennek szemléltetésére Ildikó a következő történetet meséli. „Rengeteg tesztcsíkot vittem magammal, lássuk, mi a helyzet a vércukrukkal. Több százan eljöttek, és összesen kettejüknél találtunk egy kicsit magasabb értéket. Egyértelműen láttam, mi ennek az oka:

a szabadban, közösségben élnek, összevesznek, majd kibékülnek, de nem szoronganak, nincs köztük pánikbeteg, nincsenek elhízva, rengeteget gyalogolnak.

Persze a feleség jó, ha picit testesebb, mert nőknél a testsúly a jómód jele, aminek látszódnia kell a megjelenésen, ruhákon is, de főként az idomokon. Mégis ezek az emberek egészségesen étkeznek, kezeletlen gyümölcsöket, kukoricalisztet, rizst, pálmaolajat esznek, a kávét pedig csak exportálják, de nem isszák, mert azt mondják, csak ideges lesz tőle az ember. Tévhit, hogy nem tisztálkodnak, minden este lemosakodnak tetőtől talpig patakvízzel, majd glicerinolajjal bekenik magukat. Ennek köszönhetően egy ráncuk sincs, gyerekkoruk óta vigyáznak a bőrükre.”

Ildikó úgy érezte, az elfogadás nemcsak az ő, hanem a törzs részéről is kölcsönös volt. Eleinte kaszton kívülinek számított, de a második út vége felé a közösségért tett munkája értékes taggá tette a törzsben, így megkaphatta az „alaprítust” a nők titkos társaságába. A kritériumoknak megfelelt, hiszen volt férje, két gyereke egy távoli országban, és kapott egy befogadó anyát is a törzsön belül. Ildikó azt mondja, egy idő után azt vette észre magán, őt sem hagyja érintetlenül az esuban élők hitvilága, gondolkodásmódja.

„Egy ízben meg akartam látogatni a környező törzseket, de azt mondták, először egy próbautat kell végigjárnom négy férfival. Hajnali hatkor indultunk, megmásztuk a szent hegyüket, majd este hatra hullafáradtan értem haza, de a látogatásomat jóváhagyták.

Ehhez a törzsi király áldására még szükség volt, aki az udvaron leszakított egy növényt, szólt a szellemekhez, a védelmükbe ajánlott, majd mikor azok rábólintottak az utamra, megköpködte a levelet, a fejemhez érintette, és mehettem, védelem alatt álltam.

Hogy mennyire így volt, az később derült csak ki. Vissza kellett volna érnünk délre a másik törzstől, de valami történt a motorbiciklivel, ezért csak késő este értem haza. Ezalatt érkezett egy beteg a kórházba, aki szinte azonnal elhunyt, a hozzátartozója pedig ügyet csinált abból, hogy nem volt szakszerűen ellátva – persze arról nem szólt a fáma, hogy előtte hetekig szellemdoki kezelte. Ha akkor én is ott vagyok a kórházban, és belekeveredek ebbe az ügybe, akkor évekig ott kell maradnom Kamerunban, ameddig le nem zárják a bírósági ügyet” – meséli Ildikó.

A varázslatos EKG

Ildikó utolsó útja Kamerunba 2015-ben volt. Sajnos a régióban tapasztalható politikai bizonytalanság meglehetősen veszélyessé tette a kint tartózkodást. A gazdag termőföldeket a nigériai üzletemberek kisajátították, a törzsi királyt lelőtték, és mivel az esuban élők javarészt írástudatatlanok, semmivel sem tudják bizonyítani, hogy a föld az ő tulajdonuk, könnyen kizsákmányolhatóvá válnak. Azon kevesek, akik még birtokolnak földet, folyamatos fenyegetettségben élnek, hiszen gyakori az emberrablás, a támadás. Az egészségügyi ellátás is újabb kihívásokkal néz szembe ebben a konfliktusos környezetben.

Ildikó missziós tevékenysége azonban itt nem ért véget. Előbb Szudánban töltött fél évet egy kala-azart (egy szúnyog által okozott, kezelés nélkül halálos kimenetelű betegség – a szerző) gyógyító kórházban, utána pedig egy kolera-kezelő központban dolgozott, majd Dél-Szudánban önkénteskedett két hónapot egy menekülttáborban, a Nílus deltájában.

„Tragédia volt, am itt várt. Volt minden, agyi malária, belső vérzéses láz, kala-azar, melyet egy homoklégy nevű szúnyog csípése okoz, és az esetek több mint 95%-ában halálos kimenetelű, ha nem kezelik.

De ami talán ezeknél a betegségeknél is rosszabb volt, hogy ezeknek az embereknek fogalmuk sem volt, merre menjenek, még ha ki is gyógyultak, akkor is kérdőjeles volt a további életük.

Itt értettem meg, hogy van a világnak egy kiszolgáltatott része, és van a nagyhatalom, ami mindenre ráteszi a kezét. Ezektől az emberektől a nyugat vett el mindent, amijük volt.”

Vannak rendkívül nehéz történetek, melyeket csak úgy lehet elviselni, ha az ember nem enged teret az érzéseinek, különben összeroppanna. De Ildikóban leginkább a szép élmények maradtak meg, például amikor Dél-Szudánban az esős évszak közepén sárba rekedt az autójuk, de a helyiek ezt nem tragédiaként kezelték, hanem lehetőségként a teázására.

„A kollegám azt mondta, megvárjuk, amíg megjön az első teve, visszaüzenünk a táborba, hogy küldjenek egy traktort, ami kihúz, és amíg ez megtörténik, addig teázunk. És így is lett: a hosszú műszak után a sártenger közepében üvegpohárból teáztunk, és egy jót beszélgettünk. Másik kedves emlék, ami most eszembe jut, amikor Kamerunban körbedobolták az EKG-t.

Kihirdettük, hogy akinek szívproblémája van, jelentkezzen, mert megcsináljuk neki az EKG-t ingyen. Utólag már biztos voltam benne, hogy a szív alatt nem az anatómiai szervre gondoltak, hanem a jókedvre, derűre, örömre, hiszen rengetegen jelentkeztek, és közben azért doboltak, hogy akin rajta van a gép, az boldog legyen”

– meséli mosolyogva, és hozzáteszi: aki ilyen helyre megy, jobban teszi, ha nem akarja saját tudását ráerőltetni a közösségre, még ha ezt jó szándékkal is teszi. A varázslat, a transzállapotok, az átoklevétel ugyanúgy fontos eszközök a hagyományos gyógyítók kezében, mint az EKG vagy HIV-teszt a nyugati orvosok praxisában. Bár segíthet a modern orvos tudása is és a gyógyszer, amit biztosítani tud, a legfontosabb mégis a bizalmi viszony kialakítása, valamint a modern és a hagyományos orvoslás közötti út átjárhatóvá tétele.

„Hiszem, hogy csak akkor hasznos és létjogosult az afrikai önkéntességünk, ha legalább annyit elfogadunk, mint amennyit adunk is. Ha hajlandók vagyunk visszatanulni az emberközpontú medicinát, amiben nincsenek stigmák, rokkantak, a társadalom perifériájára szorultak, nincs szociális segély és könyöradomány, de van nyitottság, elfogadás és bizalom” – fogalmaz dr. Turóczi Ildikó.

Bánosi Eszter