24 óra Prágában – így töltöttem el egy aktív, de rohanástól mentes napot a cseh fővárosban
Károly-híd, csillagászati óra, Kafka háza, Lőportorony, John Lennon-fal, Szent Vitus-székesegyház – majd este egy kézműves sör valamelyik autentikus prágai kocsmában. Valószínűleg így nézett volna ki a programtervem, ha úgy hét-nyolc évvel ezelőtt kapok Prágában 24 órát, mára azonban sok dolog megváltozott: egyrészt, jó néhány végigrohant út után felfogtam végre, mit is jelent 24 óra, másrészt, az utazói attitűdöm és a prioritásaim is átalakultak (arról nem is beszélve, hogy absztinens vagyok). Takács Dalma beszámolója.
–
A turizmus és a kultúra rajongói lehet, hogy félrenyelnek ezt olvasva, de egy ideje magasról teszek a kötelező turistapontokra: az a tapasztalatom, hogy pár kiadós, eltévedős séta, a pékségek illata, a helyiek sétatempója, a parkok hangulata és a vendéglátósok modora sokszor többet mond egy város kultúrájáról, mint amennyit az Eiffel-torony vagy a Big Ben tudna. A stratégiáim a következő: bár végigpörgetem a javaslott látnivalókat, az utazás időtartamához mérten, hűvös kegyetlenséggel leszűkítem őket arra, ami tényleg nagyon érdekel, ezen túl pedig nem csinálok mást: csak létezem ott, ahol vagyok. Úgy, vagy legalább majdnem úgy, mint a helyiek.
Így volt ez Prágával is, ahova egy koncert miatt utaztunk ki pár nappal ezelőtt, és a szerencsés tervezésnek köszönhetően maradt egy teljes napunk a városra. Na de mégis mire elég 24 óra egy ilyen sokszínű helyen? Mit lehet ennyi idő alatt megnézni?
Az igazsághoz tartozik, hogy a párom is, én is jártunk már itt korábban, úgyhogy nem volt teljesen új a terep, és csak két egyszerű szabályt hoztunk: ahova csak lehet, gyalog megyünk, és megpróbálunk nem teljesen kipurcanni az esti koncertre. Szerencsére ebben segítségünkre volt egy cseh származású, Budapesten élő barátunk is, akinek a tippjeit most utólagos engedelmében bízva nektek is megszellőztetem.
Sétálni, sétálni és sétálni
Mit nézel meg először egy emberen? Sokan erre azt válaszolják: a szemét. Nos, amennyiben Prága ember lenne, én a tekintetét a házakban keresném. Az építészetében egy hosszú, viszontagságos, ugyanakkor romantikus és bohém élet nyomai rajzolódnak ki:
ha a város testet öltene, bizonyára egy folyton szivarozó, időskorában is karcsú, karcos hangú nő lenne, aki mindentudóan mosolyog, és akinél mindig bömböl a jazz.
Egy nő, akinek a történetében érdemes elveszni: a szecessziós, gótikus, barokk és reneszánsz épületek, a gyönyörűen pingált freskók a szépérzékünket, a macskaköves utak a talpunkat edzik, és szinte nincs olyan utca, ahova befordulva ne zúgnék bele egy-egy házba. Egy rózsaszín-kék a furcsa színkombináció miatt. Egy sárga, az aranyozott korona és hattyúdísz miatt. A ház, aminek tetejéről egy új szobor, Sigmund Freud lóg le (állítólag több bejelentést kapott már miatta a helyi rendőrség). Egy magas, de nagyon keskeny, zöld épület ornamentikával, aminek a teraszán fiatal pár kávézik. Egy bézs télikerttel, szecessziós ablakokkal. Na meg az a magas fehér, a sötétre mázolt toronnyal, aminek az ablakán bármikor kilógathatná a haját egy királylány.
A házak mesélnek, a város egykori művészóriásai pedig illusztrálják a történeteket – mialatt köztük andalgok, szembejön az Alfons Mucha-kiállítás, és bár korábban nem állt túl közel a szívemhez a fickó, itt annyira megkedveltem, hogy végül egy posztert is hazahoztam a cigikampányhoz festett múzsájáról. Merthogy a cseh művész jóval több volt, mint holmi grafikus: reklámplakátokhoz, filmekhez, színházi darabokhoz készített illusztrációkat és festményeket, valamint bélyegeket is, és olyan arcokkal lógott, mint Paul Gauguin vagy Sarah Bernhardt, akinek többek között a sikerét is köszönheti. És bár az ő korában mindez még nem sokat jelentett, mai szemmel nézve kifejezetten feministának tekinthetők felszabadult, vidám, erőteljes, érzéki nőalakjai – egyszerűen jó köztük sétálni, elkapni a tekintetüket, megkeresni köztük azt, akivel szívesen barátkoznék.
Gyomor se maradjon üresen
Ami a gasztronómiát illeti, ezen a téren szintén szentségtörést követtünk el turisztikai szempontból – ugyanis mindent ettünk ezúttal is, csak épp a cseheknél jellemző knédlit és oldalast nem. A következő ajánló azoknak szól tehát, akik rajonganak a húsért, ugyanakkor nem ragaszkodnak a cseh konyhához: mi a Big Smokers nevű éttermet, a barbeque koronázatlan királyát választottuk. És ez minden szempontból jó találatnak bizonyult: letisztult, egyszerű dizájnú hely, kívülről simán elmennél mellette, a turistamagazinok hírből sem ismerik, a helyi közönség viszont rajong érte. Ahogy ők fogalmaznak, „dél-amerikai ízvilág találkozik helyi alapanyaggal”, és bár elsőre furcsa lehet, ahogy egy papírtálcára pleccsentik a különböző húscafatokat, az íz egyértelműen elárulja: ez itt nagybetűs minőség. Olyannyira, hogy legszívesebben a vacsoránkat és a másnapi reggelit is itt intéztük volna, ha nem lenne kissé zavarba ejtő hurka-kolbásszal nyitni a napot. (És noha egy vegán szerintem már az ajtóból kifordul a menüt látva, jó hír, hogy az étlap szerint számukra is van miből választani.)
Szintén a barátunk javaslatára a szemben lévő egykori gyárépületből kialakított kulturális térben, a Vnitroblockba folytattuk az utunkat:
a hely gyakorlatilag egy letisztultabb Szimpla kert indusztriális kiadása kézműves kávéval és sütivel, időszakos kiállításokkal, egy minimozival és kisebb boltokkal, szóval tökéletes választás volt a korábbi koleszterinsokk leöblítésére.
Míg a barátom kávézott, én körbenéztem, és bár nem főműsoridőben érkeztünk, egyértelműen látszott: ez az a hely, ahol a hipszter értelmiség és művészvilág találkozik. Az asztalokon baristák által díszített kávék, laptopok, jegyzetfüzetek és filozófiai kötetek sorakoztak, a falakon egy – szívemnek igencsak kedves – amatőr, mentális egészséggel kapcsolatos festészeti kiállítás, rengeteg növény és könyv a dekoráció. És noha szabin voltam, olyan jó volt a hely hangulata, hogy esküszöm, kedvet kaptam egy kis co-workinghez. (Mondjuk azt, hogy ez a hely érdemeit dicséri, vagy engem jellemez, inkább hagyjuk most.)
A Vnitroblock után aztán újra az óváros felé vettük az irányt – meg kell hagyni, a belváros pezsgése vonzóbb egy egynapos kiránduláshoz, mint a külterület – pláne, hogy már csak három óránk maradt a koncert kezdése előtt.
Ha csak egy dolgot nézel meg a mainstream látnivalók listájáról, az legyen a barokk könyvtár
Ahogy említettem, az utazások során mindig átböngészem az ajánlott látványosságok listáját, és noha kíméletlenül leszűkítem azt, egy-két dolog biztosan marad, amit szívesen megnézek. Bár ennek egy részét a (látszólag) céltalan városi andalgás megoldja magától – hiszen a délelőtt során elsétáltunk a Károly-híd felé, láttuk a Táncoló házat, az Idomi installációt és Prága főterét is – mindig akad legalább egy olyan spot, aminek fenntartom a teret. Úgy tíz évvel ezelőtt jártam már a Klementinumban, volt egy része, ami sajnos kimaradt, de nagyon érdekelt: a világ legszebbjeként emlegetett barokk könyvtár.
Ahhoz azonban, hogy ezt megnézzük, két, számomra meglehetősen diszkomfortos tényezőt kellett vállalnunk: az egyik, hogy ez csak szervezett vezetéssel lehetséges (pedig a saját tempómban szeretek haladni), a másik, hogy időpontot kellett hozzá foglalni (ez meg a spontaneitás-mániámmal ment szembe). Az 1722 óta érintetlenül(!) álló könyvtár ígérete azonban mindezt felülírta, és megadtam magam – részt vettünk délután egy 45 perces vezetett klementinumi körúton. Ezúttal egy cseppet sem bántam meg. Bár hosszan írhatnék a sétavezető karakteréről, valamint a csillagászati torony különlegességéről – megérdemelné egyébként –, végső soron mégis a könyvtár nyűgözött le leginkább.
A nagyjából 27 ezer teológiai kötetet számláló terem akár a Roxfortban is lehetne: John Hiebel elképesztő freskói és a legkorábbi csillagászati eszközök díszítik, soha nem rendezték át, és a háború alatt sem sérült meg.
Nem csoda, hogy Szent Grálként őrzik: a terembe nem szabad bemenni, épp hogy csak bekukkanthatunk, és emellett sosem kap napfényt, így őrizve a könyvek állapotát.
Végül pedig: tánc
A szállásfoglalásnál fontos szempont volt az elhelyezkedés – mivel az abszolút centrumban laktunk, szerencsére volt még időnk rá, hogy a koncert előtt hazaugorjunk, vegyünk egy zuhanyt, és felfrissülve induljunk útnak. A Sasazu nevű szórakozóhely Holesovice-ban van (egy köpésre a fenn emlegetett Big Smokerstől), és míg napközben fancy ázsiai étteremként üzemel, éjszaka koncerthelyszínné változik. Fejben kissé nehezen egyeztettem össze az amúgy elegáns láncolatot az esti posztpunk dühöngéssel, a hely több szempontból is pozitív csalódás volt: a beengedés és a ruhatár meglepő gyorsasággal ment a nagy tömeg ellenére, a pultosok és a biztonsági őrök pedig kifejezetten türelmesek voltak a legvadabb arcokkal is. Noha ez a cikk nem koncertajánló, kihagyhatatlan tény, hogy az Idles minden feleslegesen felgyülemlett energiám segített kiüvölteni, utána pedig még az utolsó trolit is elértük.
Bár jólesett volna még legalább két-három nap a cseh fővárosban (pláne, ha minden este újra elmehettem volna Idles-koncertre), az ott töltött idő pihentetőbbnek bizonyult, mint egy átlagos hétvége. Talán a város atmoszférája, talán csak a megváltozott utazói szemléletmódom – nem tudom. De az egyszer biztos, hogy Prága átvett pár terhet, amit már nem szívesen cipeltem, és feltöltött olyan készleteket, amik pedig a kis belső motort hajtják. Remélem, az emlékek és a fotók egy darabig még töltésen tartják az aksimat. Legalább a következő kiruccanásig.
A képek a szerző tulajdonában vannak.