„Volt kiadó, ami azért dobta vissza a kéziratot, mert cigány a főhős”

–

Lehetnek-e az embernek a saját közösségével kapcsolatos sztereotipikus gondolatai? Máshogy alakulna-e a közösség sorsa, ha több bizalmat szavaznának a romáknak a sajátjaik? Vannak-e nagybetűs szakmák és azokhoz rendelt emberek? Hol vannak az emberhez méltó körülmények? Az esély, hogy jobbak lehessünk? – ezernyi kérdés visszhangzik a fejemben, amikor a Botos testvérek könyvét olvasom.

Olyan filozofikus gondolatokat ébreszt, hogy egy pillanatra elfelejtem, a vezérszál a boksz és egy kisebbségi fiatal kitörése, mert úgy pirít rá kivétel nélkül mindenkire, mintha legalábbis arra hivatott lenne. Mintha a kijózanításra vállalkozott volna. A filozofikus gondolatmenet aztán folytatódik, amikor az írókkal személyesen találkozom. Beismerik, titkolták volna a kilétüket, mégis itt vannak, pedig a sajátjaik és a többségiek is fogalmaztak meg kritikákat az alkotásuk kapcsán.

Bereczki Szilvia/WMN: „Mit akarsz te, fiam. Ha nem tűnt volna fel, cigány vagy. A te fajtád számára három lehetőség létezik, börtön, egyszerű szakma, ha pedig szerencsés vagy, a zene javíthat az életeden, persze ha csak férfi vagy” – írjátok. A könyv nagyon durván mutatja be a budapesti romák helyzetét, a magyarországi valóságot. Csöppet sem kíméletes jelenetekkel ébresztetek az olvasóban bűntudatot azért a nagyfokú igazságtalanságért, amit a kisebbségnek el kell szenvednie. Mennyire szól ez a történet a ti életetekről? 

Botos István: Legfeljebb az érzések szintjén szól rólunk a könyv, mi már szerencsésnek mondhatjuk magunkat. Átlagos körülmények között nevelkedtünk, az anyánk családja muzsikus volt, az apánké kicsit vegyesebb: az üknagyapánk például vándorcigányként élt, és itt telepedett le a szerelem miatt. Végül a cirkuszban erőemberként dolgozott.

Tehát a mi vérünkben már az a meggyőződés is ott csörgedezik, hogy minden lehetséges. De tény, hogy Budapest VII. és VIII. kerületeiben nőttünk fel. Ez azért sokatmondó lehet, hiszen ma is a város problémásabb kerületeiként tartják számon mindkettőt. Bár nekünk már nem kellett annyi nehézséggel szembenéznünk, mint a szüleinknek vagy a nagyszüleinknek, azért még így is megtaláltak bennünket a rasszista megjegyzések.

Volt, hogy a tanárom és a diáktársaim együtt nevettek rajtam, amikor kijelentettem, minden álmom íróvá válni. Nagyratörő álom volt ez ahhoz képest, hogy mik lehetnek ma a vágyaink. A »lehetnek« itt egy nagyon fontos kifejezés, mert a társadalom hajlamos megmondani, hogy miről álmodozhatunk és mivé válhatunk,

és ha valami, akkor az írói hivatás biztosan nem szerepel a nekünk szánt szakmák között. Muzsikusok, építőmunkások vagy bűnözők lehetünk. Ha meg netán sportolni kezdenénk, akkor is csak a bokszban jeleskedhetünk, azt tartják, ez a legjobb kitörési lehetőség számunkra – ezért is vezetjük végig ezt a szálat a könyvben.

Botos Claudia: Vagy anyák. Ha a nő nem szül és nem válik jó feleséggé, a közösség úgy tekint rá, mintha baj lenne vele. De nem csak a többségi társadalom sulykolja belénk, már a család is érezteti, hogy megvan a helyünk. Ebből a szempontból mi tényleg szerencsésebbek vagyunk, mert az apukánk például már mert nagyot álmodni, ha úgy tetszik, kitörni. Azokból a szerepekből legalábbis, amiket a családja és a társadalom ráerőltetett. Noha minden vágya az volt, nem lett cukrász belőle, mert már otthon meggyőzték arról, hogy „a cigány kezéből senki nem enne”, mégsem érte be kevéssel, a javaslatok ellenére sem lett kőműves vagy kétkezi munkás.

Nem volt könnyű gyerekkora, ha más családba született volna, sokkal többre vihette volna, de még így sem választott átlagos szakmát: a barna bőrével kitűnik a rendvédelmisek közül. Le se tagadhatná a származását, mégsem elégedett meg a neki szánt szerepekkel, tudta, hogy azoknál jóval több. Előbb tűzoltó lett, utána rendvédelmis. Az ő története és az ereje például visszaköszön a könyvünkből.

B. Sz./WMN: A többségi vagy a kisebbségi emberekhez akartatok szólni? Mert mindvégig úgy írtok, hogy közben egy kicsit mindenkire rápirítotok. Ezt hogyan fogadják az olvasók?

B. C.: A könyvünk májusban jelent meg, ahhoz képest, hogy milyen érzékeny témát dolgoz fel, összességében jól fogadták az olvasók. Eredetileg sorozatban gondolkodtunk, apukánk ismerőse támogatást tudott kérni az ötletünkre, de ezt egy féléves huzavona követte. Aztán végül más kapta meg a támogatást, nem mi. De annyira hozzánk nőtt a történet, hogy a kudarc ellenére eldöntöttük, nem eresztjük, írunk egy könyvet belőle.

Jó testvérek vagyunk, gyerekkorunk óta sok időt töltünk együtt, ami akkoriban játék volt, például a közös filmezés, a közös történetírás, az mára közös szenvedélyünk lett. Mindig is felnéztünk a testvérpár alkotókra, és már egészen kicsi korunktól kezdve arról álmodoztunk, hogy egyszer mi is olyanok leszünk, mint például Christopher Nolan és a testvére.

Mi egyébként próbáltunk titokzatosak maradni, egy ideig azon is gondolkodtunk, hogy álnéven adjuk ki a könyvet. Eddig még nem is mentünk el személyes interjúra, ez az első. Volt bennünk egy kis félelem. Mert úgy voltunk vele, hogy csak írunk egy izgalmas történetet, és kész, de elég hamar szembesülnünk kellett azzal, hogy mindenki számára másmilyen üzenetet közvetít, és sokan rajtunk vezetik le a feszültségeiket.

B. I.: A cigányok nem igazán örülnek ennek a könyvnek. A rokonságunkból senki sem vette meg, mert egyfelől nem értették, hogy mi értelme könyvet írni, másfelől meg azt, hogy miért írunk így a sajátjainkról. Erre egyszerű a válaszunk: egy kicsit saját magunkról is írunk.

Sokan arra számítottak, hogy az Összetörve egy olyan főhőst mutat be, aki a világot és a fehér embereket hibáztatja a kudarcokkal teli életéért. De ebben a könyvben a saját közösség lehúzó ereje is legalább annyira hangsúlyos, mint a többségiek viszonyulása, emiatt sokan úgy gondolják, hogy előítéletesek voltunk a sajátjainkkal szemben.

Amit mi egyébként nem így érzékelünk, mert látjuk, halljuk, hogy minden a családból indul el. Hogy gyakran a szárnyaink nyesegetése már az első pár évünkben elkezdődik otthon, hogy eleve meghatározott helyről kell indulnunk. És ha már megvan az irány, amire később a többség is ráerősít, nyilván nem merünk egy sokkal elrugaszkodottabbat választani. Elfogadjuk.

B. Sz./WMN: Ezt a könyvben úgy fogalmazzátok meg, hogy „a világ folyton dönteni akar helyettünk, mire vagyunk képesek, mit érdemlünk, melyik útra lépjünk”. Tehát szembe kellett néznetek jó néhány akadállyal, amíg idáig jutottatok.

B. I.: Kreatívval főként. Nem titok, hogy ezt a könyvet magánkiadásban adtuk ki.

Ugyanis a megkeresett kiadók között volt, ami azért dobta vissza a kéziratot, mert cigány a főhős, és „cigányról senki nem akar olvasni”.

Az volt a feltételezés, hogy nem tudnának azonosulni vele, ezért nem is vennék meg a könyvet. De kaptunk olyan kritikát is, hogy Ernő, a maffiavezér, nem beszélhet ilyen választékosan, nem lehet ennyire agyafúrt, mert iskolázatlan. Mintha törvényszerű lenne, hogy ha a lehetőségeink korlátozottak, akkor egyébként buták is vagyunk. És persze kaptunk olyan megjegyzést is, hogy a könyvünk erőszakos, sztereotip. 

B. C.: Sejthettük volna. A Mónika-show-ból megtanulta a társadalom, hogy ha valaki vidéki és még cigány is, akkor nem beszél szépen, nem lehet okos, csak agresszív. És az is árulkodó, hogy a hazai filmekben és sorozatokban a cigányoknak szinte mindig ugyanaz a szerep jut: vagy bohócok vagy mélyre zuhant függők, esetleg bűnözők. Ha egy tehetségkutatóban zsűriként mégis jelen vannak – ami a ránk mért szerepekhez képest kiváltság –, akkor is bohócként kell viselkedniük, ők kapják azt a feladatot, hogy megnevettessék a népet.

Komolyabb szerepet nem igazán osztanak a mi fajtánknak. 

És ehhez talán az is hozzájárul, hogy nagyon sok ismert ember – olykor épp emiatt – egyszerűen nem meri felvállalni a származását. A kisebbség táborát erősíti, tudjuk róla, hogy cigány, mégis elhallgatja vagy letagadja. És ez rendkívül káros üzenet a fiataloknak: ha nem vagyunk büszkék magunkra, hogy várjuk el, hogy a gyerekek nagyobbat álmodjanak, mint mi vagy a szüleink? Ha többen vállalnák, akkor a cigány származás előbb-utóbb megszűnne szégyennek vagy címkének lenni. De az sem jó, ha a rappereink meg a szexista hagyományokkal hozakodnak elő: megéneklik, hogy nekik mi mindent szabad, közben címlapon nyilatkozzák, hogy milyen szigorú elvek szerint nevelik majd a lányaikat. A fiaiknak nem, de a lányaiknak határokat szabnak.

B. Sz./WMN: Tudom, hogy nem tudtok az összes roma ember nevében beszélni, de arra talán mégis van rálátásotok, hogy mennyire jellemző a közösségben, hogy a kisgyerekek már egész korán, a családban szembesülnek az őket érő korlátokkal. Azzal, hogy sokan nem hisznek bennük, nem tartják elég jónak őket.

B. C.: Nem tapasztalok összetartást a közösségben. Amiről a könyvünk szól, az a színtiszta valóság még akkor is, ha egyébként nem a mi élettörténetünket mutatja be. Tényleg gyakori, hogy a muzsikus családok gyerekei minden jóból részesülnek, jó iskolába járhatnak, jó cuccokban mutatkozhatnak, ők maguk is muzsikus karrierre törnek,

míg a munkásréteg gyerekeinek még a szemük is másként csillog. Ők már javarészt azt hallják, hogy nem rúghatnak labdába, és amikor a saját kisebbségük gazdagabb rétege is lenézi őket, meghatározza a helyüket, akkor mit várunk a többségiektől? 

Mi úgy látjuk, hogy két oldalról nehezedik a cigányságra az elnyomás. Elnyomnak mások, de közben saját magunkat is lefele toljuk. Hogy egy példát említsek: miért történhet meg, hogy a kárpátaljai fehér bőrű menekült családok támogatásban részesülnek, míg a szegényebb és történetesen sötétebb bőrű menekülteknek dolgozniuk kell, és dolgoznak is feketén, főként az építőtelepen? Nem lenne helyük más szakmákban? Nem érdemelnének támogatást csak azért, mint mások: mert ők is emberek? 

B. Sz./WMN: Ha már az álmokról és a gyerekkortól tanult kisebbrendűség-érzetről, elnyomásról beszélünk: a ti álmaitokhoz hogyan viszonyultak a családtagjaitok? Hát a közösségetek, kisebbségiek és többségiek egyaránt?

B. C.: Ha barna bőrrel születsz, már otthon megtanulod, hogy cigány vagy. És már az óvodában meghallod, hogy nem is csak az, hanem „büdös cigány” is vagy. De ha oviban nem hangzik is el, az iskolában mindenképp. És nyilván megkérdezed otthon, hogy miért mondják ezt a többiek, és ha történetesen „mérgezőbb” családban nevelkedsz, akkor erre még a szeretteid is ráerősítenek. Azt mondják, ne álmodj túl sokat, később azt, hogy cigányként az ember csak akkor sikeres, ha zenész, egyébként marad neki a kétkezi munka. Apukánkat például még ebben a meggyőződésben nevelték, és talán ennek köszönhető, hogy mi már nem ezt kaptuk tőle gyerekkorunkban. Bár azért szerette volna, hogy az öcsém hivatásos katona legyen.

B. I.: Ezért lettem végül író és újságíró. Én sportújságíróként dolgozom, Claudia a gasztroújságírásban jeleskedik. Közben dolgozunk a második köteten, ami az Összetörve folytatásaként is értelmezhető, de önálló történetként szintén megállja a helyét. Női sorsokat fogunk bemutatni.

Csak most fognak igazán csodálkozni az olvasók azon, hogy a cigány könyvet is tud írni! 

De mi mindig is lázadók voltunk, egyikünket sem tudtak belekényszeríteni meghatározott szerepekbe. Most is élénken él bennem, amikor gyerekként a jelenlétemben azt mondta egy anyuka, hogy „ne álmodj fiam, mert az az élet megrontója, a cigány nem születik szerencsésnek”. Elgondolkodtatott, megkérdeztem otthon, hogy valóban így van-e. Nem kaptam választ. Lehet, hogy annak köszönhetem, hogy ma itt tartok, hogy mertem álmodni.

B. C.: Arról is írunk a könyvben, hogy „Isten már eldöntötte a fogantatásunk pillanatában, hogy mennyit érünk, hová tartunk”. Ezzel egyébként nem értünk egyet, mégis fontos volt beemelni, mert nem igazán létezik ateista cigány Magyarországon. Sokan olyan könnyen bólintanak rá a saját sorsukra: ha az Isten ezt vagy azt akarta, akkor nem lehet másként, ennyi volt megírva, a kevéssel is megelégszenek. Gyerekkoromtól kezdve lázadtam ez ellen: egy életem van, akkor minek élek, ha hagyom magam meghatározni? Az élet nem szólhat arról, hogy más minket besorol valahová, és mi onnantól kezdve úgy élünk, hogy annak a skatulyának megfeleljünk.

B. Sz./WMN: A könyvben azt is érintitek, hogy sokaknak annyira kisiklik az életük, hogy végül csak a börtön marad. Meg ott van a budapesti alvilág, amit így még nem láttunk bemutatva. Ti ebbe valóban beleláttatok? Tényleg ilyen, ennyire kegyetlen? Ennyire jelen van az emberkereskedelem, a prostitúció, az illegális viadal, a lopás, a verekedés, az uzsorázás, a gyilkosság ezekben a kerületekben?

B. C.: Ezt a részt, mondhatni teljesen a fantáziánkra bíztuk, sok filmet néztünk gyerekkorunkban, volt miből inspirálódni. De talán nem tévedtünk olyan nagyot, amikor kerületi urakról, emberkereskedelemről, prostitúcióról írtunk. Gyerekkorunkban a Józsefvárosi Piac tiltott hely volt számunkra, a hírekben is csupa rosszat hallhattunk róla. Itt dolgozott apukánk rendészként, ő is mesélt történeteket. A prostituáltakkal meg mi is találkoztunk hazafele menet az iskolából. Sőt, azt is tudtuk, hogy ha ismerjük a megfelelő embereket, bármit megszerezhetünk. Ezekről az egész város tudott, terjedt a közbeszédben. Mostanra annyi változott, hogy ezek az ügyek már nem zajlanak szem előtt. De semmi sem múlt el nyomtalanul. Vannak barátaink meg családtagjaink, akiknek van még bejárásuk ezekbe a közösségekbe.

Egyébként arról nagyon ritkán beszélünk, hogy a cigány közösséget, azt a sok-sok embert mind egyes cigányok tettei alapján ítéli meg a társadalom.

Mert ahogyan minden más nemzetnél, közösségnél, köztünk is vannak jó és rossz emberek, esetünkben mégis valahogy a rossz kerül előtérbe, mintha csak azt akarnák látni.

Ezért is írtunk olyan könyvet, ami ebben a világban játszódik, és mutattunk rá arra, hogy az emberek minden tettét a döntéseik és a körülményeik befolyásolják. Hogy ezen múlik az irány, ami meghatározza az életet. Azok, akik letérnek az útról, talán sosem kérdezték meg maguktól, hogy valójában mit is akarnak, követték azt, amit a társadalom vagy „a sors” szánt nekik. Ezzel a könyvvel végre azt is kimondtuk: senki nem veheti el a levegőt a másik elől.

Bereczki Szilvia