„Egész életében attól szenvedett, hogy nem kívánt gyerek volt” – 109 éve született Bohumil Hrabal

–

Házasságon kívül…

Amikor 1914. március 28-án megszületett Brnóban (Brünnben), anyja nem tudta magához venni, ezért a nagyszülők nevelték hároméves koráig. Vélhetően rengeteg bántás érhette őt emiatt már a családja körében is, hisz az első világháború kitörése környékén egy árva kisgyerek csak nyűg volt mindenki nyakán. Ráadásul soha nem tudta meg, ki volt az apja. Anyja csak azután hozta el a nagyszülőktől, miután férjhez ment František (Francin) Hrabalhoz, akinek a nevét is viseli az író. 1920-ban a Prágához közeli Nymburkba költöztek, mert nevelőapja a sörgyárban kapott munkát, és már gyerekkorában rászoktatta a kis Bohumilt a sörivásra, ami az egész életét végigkísérte.

A Sörgyári capriccio című zseniális Menzel-film tette világhírűvé azokat az élményeket, amelyeket ekkoriban szerzett, és megörökített későbbi történeteiben.

„A máj el van gyötörve, de azok a gyönyörű vesék!”

Szállóigévé lett mondatai közül ez az egyik, amin ugyan muszáj mosolyognunk, mégis szívszaggató, benne van az egész élete.

Humorral és sörrel tudta csak túlélni azt, hogy fölöslegesnek érezte magát.

A humort hazulról hozta, tízéves volt, amikor hozzájuk költözött nagybátyja, az apró termetű Josef, aki később Pepin bácsiként tűnt fel a műveiben. Ő szállította és harsogta a világba hihetetlen történeteit, amelyek megragadták a kis Bohumil fantáziáját, és aki tulajdonképpen szerzőtársaként is szerepelhetett volna a könyvei borítóin. Az igazi apafigurát ő jelentette számára.

Rosszul tanult, de csínyei miatt igen népszerű volt a közösségben. Az érettségit is alig tudta abszolválni, később mégis beiratkozott a jogi egyetemre, de sokkal jobban érdekelték a művészetek, mint a jog. Filozófiát, irodalmat, képzőművészetet tanult, koncertekre járt, és tanulmányozta a szürrealistákat. Egy helyi lapban már 1937-ben megjelent az első verse, amelyben a városi esőről elmélkedett kissé szürrealista stílusban. Jogi tanulmányait a második világháború miatt meg kellett szakítania 1939-ben, úgy élt hát, ahogy tudott. A vasútnál végzett mindenféle munkát az írnokoskodástól a pályamunkásig és a forgalmistáig. Ebből az időszakból is született később több olyan mű is, ami a mai napig megállja a helyét.

A Szigorúan ellenőrzött vonatok című alkotását ismét Menzel filmesítette meg, és még Oscar-díjat is nyert érte.

Nagy nehezen elvégezte az egyetemet tehát a háború után 1946-ban, de soha életében nem dolgozott tanult szakmájában. Másfél évtizedig váltogatta a különböző rosszabbnál rosszabb munkahelyeket: biztosítási ügynök volt, később meg kereskedelmi utazó. Nem találta a helyét, és nehezen viselte a röghöz kötöttséget. Kohóban is dolgozott, és egy szeméttelepen bálázta a begyűjtött hulladékokat, aztán pedig színházi díszletezőként helyezkedett el.

„Azért írok, mert nincs gyerekem”

1956-ban, a negyvenes évei elején találkozott végre egy olyan nővel, aki mellett megállapodott. Összeházasodtak, és egy komfort nélküli, udvari lakásban éldegéltek elég szerényen, de boldogan. Nem születhetett gyerekük, mert Eliska még csak 18 éves volt, amikor 1945-ben megerőszakolták az orosz katonák, ennek következményeit pedig egész életében viselnie kellett.

A szegénység nem szegte kedvüket, sokat mulatoztak, ettek, söröztek és filozofáltak ebben a lepukkant házban más művészekkel együtt.

Házasságuk hetedik évében feladta addigi munkáit, és a felesége tartotta el addig, amíg megírta majd' ötvenévesen első könyvét. A Gyöngyök a mélyben nem várt sikert hozott neki íróként, és ezek után már csak az írásnak élt egészen 1968-ig. Akkor a Prágai tavasz leverése után ismét nehezebb idők jöttek, mert a művei csak szamizdatban jelenhettek meg, illetve külföldön. Az Őfelsége pincére voltam című könyve sem cseh nyelven jelent meg először, ezt csak az író halála után vitte filmre Menzel. (Róla és erről a történetről ITT írtam korábban.)

Puha diktatúra

A hetvenes években már enyhült a korábbi szigor, és újra megjelenhettek a könyvei. A Pepin bácsitól hallott történetek három külön kötetben trilógiává duzzadtak, és akkora népszerűséget hoztak az írónak mind Európában, mind pedig a tengeren túl, Amerikában, hogy szinte alig maradt ideje írni és kocsmázni.

Kedvenc sörözőjében, az Arany Tigrisben valóságos látványosságnak számított, rengetegen utaztak Prágába csak azért, hogy láthassák, hogyan sörözget Hrabal.

Időközben elköltöztek egy roppant komfortosnak számító panellakásba, amit szívből utált. Sokkal szívesebben töltötte az idejét Kerskóban, a Prágától nem messze lévő kicsi házukban, ahol a macskái hozták el neki a megnyugvást.

Senkivel nem finomkodott

Bárkit elküldött a büdös francba, ha úgy érezte, tolakodik, vagy hülyeségeket kérdez tőle interjú címén. Nem érdekelte a rang, sem pedig a hírnév. Nem is értette, mi ez az óriási felhajtás körülötte. Ő csak írni akart, kocsmázni, és békében üldögélni a feleségével, aki 1987-ben meghalt. Ezután ha lehet, még mogorvább lett lett a külvilággal.

Ki nem állhatta az újságírókat, pedig különösen a cseh rendszerváltás után kinyílt a világ, és a legnagyobb hírügynökségek sztárriporterei esengtek a kegyeiért, hogy adjon nekik interjút. Azt nem állíthatnánk, hogy közönyös lett volna a világ dolgai iránt, csak a számára fölöslegesnek vélt dolgokat utálta, de nagyon. Az 1993-ban kapott igen rangos Jaroslav Seifert-díjért járó jelentős pénzjutalom felét például a boszniai menekülteknek utalta, ezzel is kifejezve, mennyire megérintette őt a sorsuk. Maga is menekült volt tulajdonképpen. Egész életében menekült valami elől, bár maga sem tudta, mi az.

Egy elszánt magyar újságírónak, a Szabad Föld munkatársának, Varga Attilának mégis adott interjút:

„Te kitartó barom vagy, adok neked interjút!” – mondta neki, miután már párszor elzavarta.

Amikor azt kérdezte Varga Attila, hány nyelvre fordították le a műveit, ezt válaszolta: 

„Azt hiszem, úgy száz nyelvre, de engem ez már nem érdekel, és nem sajnos, hanem hála istennek. Nem tartom magam híresnek, úgymond egy vagyok a sok közül. Amikor legutoljára Magyarországon voltam, egy szombati napon eladtuk az egész könyvrakományomat. És akkor a Hungária kávéházban, ahonnan a tévéközvetítés folyt, nem azt mondták be, hogy cseh író vagyok, hanem azt, hogy magyar nemzeti művész. Talán azért, mert huszonötezer könyvet adtunk el egyetlen szombat délelőtt.

[…] Egy másik kérdésre pedig ezt felelte:

„Végül csak annyit mondanék, amit Hašek mondott, mégpedig hogy a pincéreknek és az újságíróknak megvan az a tehetségük, hogy még a barmok is megőrülnek tőlük.

Ti engem már annyira megőrjítettetek, hogy most már tényleg menjetek a francba. Ez persze csak a prágai irónia, s egyáltalán nem azt jelenti, hogy rosszban válnánk el, ez már a hašeki-kafkai irónia.”

Nem volt más megoldás, csak a halál

Az író belefáradt a körülötte lévő felhajtásba, nem tudott és nem is akart smúzolni, és lassan az alkotókedvét is elveszítette. 1989-ben nyerte el barátságát Tomáš Mazal, aki élete utolsó éveiben kísérte és segítette őt ügyes-bajos dolgaiban. Bohumil Hrabal zajos magánya című könyvében ő rajzolta meg a leghitelesebb portréját. A Szlalom a Parnasszusra című különleges útikalauzában pedig Cseh- és Morvaország olyan helyeit tárta fel, amelyek fontos szerepet játszottak Hrabal életében. Még egy dokumentumfilmet is rendezett az íróról Egy nap Bohumil Hraballal címen.

Vele készített interjút Szabó G. László az Új Szóban, ebből idézek most egy részletet: 

„Három-négy nappal a halála előtt jártam nála. Akkor is, előtte is minden alkalommal búcsúzott.

»Mindent megírtam, mindent elintéztem, mindent rendben hagyok magam után, nem kívánok tovább maradni« – mondta.

Élete utolsó két évében már kereste is a módját az elmenetelének. Meg akart halni, csak nem tudta, hogyan. Ott állt a szakadék szélén, de valami még mindig visszatartotta. Hrabal úrnak komoly ízületi problémái voltak. Élete vége felé már alig tudott járni. Minden lépés nehezére esett. Azzal védekezett a nemlétezés ellen, hogy minden reggel elbuszozott Prágából Kerskóba, a hétvégi házába. Ha fájt a feje, akkor is ment, mert várták a macskái. Meg kellett etetnie őket. Ezzel az indokkal tudott kikelni az ágyból. Egyszer panaszkodott, hogy szédül, rosszul érzi magát. Akkor maradjon otthon, mondtam, ne menjen sehova. »De ha most ágyban maradok – felelte –, akkor már soha ki nem kelek belőle«. […] 

Kereste a megoldást, hogyan lépjen ki a földi életből. És megtalálta! Ha most nem ugrok ki, akkor soha, gondolhatta. Gyors elhatározás lehetett, hiszen csak alsónadrág és trikó volt rajta.

Semmit nem vett magára, amikor kiugrott a kórház ötödik emeletéről.”
 
Szóval a mese a galambok etetéséről és a véletlen balesetről csupán a Bulovka Kórház főorvosának magyarázkodása volt, az igazság az, hogy megunta az életet, nem akart tovább küzdeni.

Hrabal hatása leírhatatlan a közép-kelet-európai irodalomra, nemigen van olyan magyar író például, akit ne bűvölt volna el az írásművészete.

Ő az a ritka kivétel, aki a nagyközönség körében is épp akkora elismerést szerzett, mint a pályatársak vagy a társművészetek (lásd Menzel filmjei) világában, és már életében kultikus figurává vált. 

A titka talán épp az, hogy nincs benne semmi titok. Ő csak azt mesélte el, amit látott és átélt. A valóság pedig még mindig lepipálja az irodalmat.

Végezetül álljon itt néhány kedvenc idézetem Hrabaltól. Sokan használják őket, és talán nem is tudják, kitől származnak:

„Két ember között a legemberibb kapcsolat a csönd.”

„Unatkozik? Vásároljon mosómedvét!”

„A betegség repülővel jön és gyalog távozik.” 

„Az embernek nem termetre kell nagynak lennie, hanem nagynak kell, hogy érezze magát.”

„Bizonyos foltok nem távolíthatók el az anyag megsértése nélkül.”

„Érdekes, hogy a fiatal költők másra sem gondolnak, csak a halálra, a sok vén marhának pedig csak a lányokon jár az esze.”

„Szeretem hátulról nézni a bekapcsolt tévét”.

Források: ITT, ITT, ITT, ITT, ITT, ITT és ITT

Kiemelt képünk forrása: Getty Images/ Ulf Andersen / Contributor

Both Gabi