Ahogy az lenni szokott a nagy amplitúdójú érzelmi kapcsolatokban, ez a második nekifutás sem indult felhőtlenül. Az eredeti szállásunktól majdnem sírógörcsöt kaptam – konkrétan arra is alkalmatlan lett volna, hogy egy hosszú nap végén álomra hajtsuk a fejünket. Következett az újratervezés, egy borsos háromszoros ár, de végre tényleg megérkeztünk, és innentől semmi nem taglózhatott le.

A kötelező látnivalók persze kihagyhatatlanok, ahogy a méterben mért sörök és a knédli is. Ha megbocsátjátok, pontosan ennyi rész szólna a kulináris élvezetekről, mert nagy bánatomra a cseh nem egy olasz konyha – viszont semmit nem tapasztaltunk az undok felszolgálókból, mindenhol kedves mosollyal vártak. Illik elzarándokolni a történelmi és kulturális emlékhelyekre, andalogni egyet a Károly hídon, szelfizni a Lennon-falnál. Itt aztán lehet sokat sétálni, mert a legtöbb látnivaló egy kupacban helyezkedik el, ám mivel Európa egyik legprofibb tömegközlekedési hálózatát találjuk itt, a villamosra felszállni is erősen indokolt.

Túlzsúfolt programtábla helyett érdemes teret és időt hagyni a spontán felfedezéseknek

Prága dúskál ugyanis a zöld parkokban, a szokatlan, kissé szürrealista szobrokban és installációkban meg a lélegzetelállító homlokzatokban. Úgy a legkönnyebb rájuk akadni, hogy az ember sokat néz fölfelé abban bízva, hogy valami nem mindennapi akad a látóterébe. Kicsit olyan föld felett lebegős-álmodozós is ez a testtartás, ami szintén nagyon jól illik a város hangulatához. Érdemes tehát nyitott szemmel és szívvel járni, mert lépten-nyomon izgalmas dolgokba botolhatunk.

A hotelként funkcionáló Mozaik Ház közvetlen szomszédságában egész gyűjtemény tárul elénk. Egy esernyős női és férfialak csüng alá vagy vár arra rendületlenül, hogy egy nagyobb széllökés elrepítse őket egy messzi tájra. „Enyhe bizonytalanság” – ezt a nevet adta nekik készítőjük, Michal Trpák. Alattuk, illetve a már említett hotel teraszán illuminált gombák szöknek a magasba és keresik a boldogságot, ahogy fantázianevükből kiderül. Mindkét alkotás a művész depresszív korszakának egy-egy mementója, de inkább mókásak, semmint nyomasztók. Elsőre nem tűnt fel, hogy egy óriáslégy is csak arra vár a szemben lévő házfalon, hogy lecsaphasson az emberiségre.

A cseh művészeti iskolákban biztosan kötelező tananyag, hogy a gravitációnak ellenszegüljenek a diákok. Legalábbis ez a leglogikusabb magyarázat arra, miért van ilyen sokféle lógatott szobor Prágában. Máris egy újabb a Vencel tér környéki Lucerna passzázsban: a város védőszentjét rendkívül szokatlan pózban ábrázolja a művész. Szent Vencel államalapító immár döglött lovának hasát üli meg diadalmas pózban. Egy darabig az eredeti szoborral szemben foglalt helyet a téren, ami sokaknál kiverte a biztosítékot. Az alkotást egyébként a polgárpukkasztó műremekeiről híres David Černý neve fémjelzi, akinek szerencsére nem ez az egyetlen alkotása.

A cikk a hirdetés után folytatódik!

Művészete élővé teszi a várost

Fogalmam sem volt előzetesen, ki az a David Černý, de az utolsó napunkon a sajtófotó-kiállításon ujjongva újságoltam a barátomnak, hogy a legjobb fotóknak járó díjat is ez az ember tervezte – mintha szempillantás alatt kedves ismerősömmé vált volna. Az jutott róla eszembe, kicsit olyan ő Prágának, mint Budapestnek Kolodko Mihály. Ha másban nem hasonlítanak is, de alkotásaik együtt lélegeznek a várossal, hozzátesznek, mesélnek róla, nélkülük szegényebbek lennének a terek és mi, bámészkodók is. Habár Černý egy interjúban azt mondta, egyik szobra sem a város tulajdona.

Visszakanyarodva az előző vonalra: hozzá köthető a magasban himbálódzó, fél kézzel kapaszkodó, másik kezét lazán zsebre vágó Sigmund Freud alakja is. Többek szerint ez egy kétértelmű válasz arra a fel nem tett kérdésre, hogy az értelmiség milyen szerepet tölt majd be az új évezredben (azaz most – a szobor 1997-es). Már angol neve is áthallásos (Man Hanging Out), hiszen a hanging out a kifelé lógatás mellett akár a szórakozásra is utalhat. Ha csak az orrunk elé nézünk vagy a telefonunkat bújjuk, lehetetlen megtalálni.

Nem úgy a csúszó-mászó óriásbébi-szobrokat a Kampa-szigeten, közvetlenül a Kampa múzeum mellett. Mintha a bejárat őrzője lenne a három gigantikus méretű, pucér baba, amiknek további különlegessége, hogy az arcuk helyén vonalkód van.

A kortárs művész „babaprojektjének” egyik része ez a trió – a többi azért készült, hogy az eredendően ronda Zizkov tévétornyot egy kicsit felpimpelje. Az egyébként is futurisztikus jellegű építmény így biztosan különlegesebb lett, hála a minden irányba mászkáló, már messziről is látható babáknak. Annyira szürreális és meghökkentő az alkotás, hogy aki látta élőben, szerintem örökre elraktározza magában.

Az átváltozás mestere

Az összes hely sajnos nem fért bele az időnkbe, de rákeresve az alkotó nevére még egy sor pikáns és vicces dolgot kidob az internet, többek között azt is, mennyi különféle jelzővel illetik, és hogy ezek közül mennyire nem tud eggyel sem azonosulni. A város híres szülöttéről, Franz Kafkáról készült szintén kicsit futurisztikus szobrot sok útikönyv is ajánlja. A minden órában tizenöt percet forgó Kafka-fej igazi káprázat, stílszerűen a „Metamorfózis” nevet kapta.

Habár nagyon hajaz a progresszív Černý munkásságára, a zsidó városrészben található másik Kafka-szobor, az üres öltönyt meglovagoló írózseni Jaroslav Róna műve.

Sokszínűség formákban, színekben, anyagokban

Ha úgy adódik, elég csak végignézni a Moldva-parton, az egymás mellett váltakozó pasztellszínű épületekben alapból van valami megnyugtató frissesség (és szerintem egy csipetnyi Wes Anderson-báj is). Mellettük a Táncoló Házzal pedig a formabontás is megmutatkozik. Színes, mozaikos ülőalkalmatosságot találhatunk több parkban, és random letörött vízköpőket is, amelyek talán már az utolsó cseppeket is kiadták magukból. Nagyon sok réteg lapul itt a felszín alatt, és még amit elsőre szemétnek gondolnánk is, esztétikusan kiegészíti a környezetét.

Annyira csodás Prágában, hogy ilyen jól megférnek egymás mellett a zöldövezetek és a betontenger, a vízibiciklik és a villamosok, a különböző színek és formák, a régi és az új. Hála a sok kontrasztnak, amelyek fura módon összhangban állnak és harmóniát sugároznak, az egész hely élettelivé válik.

Akkor éreztem magam igazán bennfentesnek, hogy én is igazán a város részévé váltam – ami egyébként nem volt különösebb cél –, amikor már az előző napok felfedezései után jó negyven kilométerrel a lábunkban felkapaszkodtunk a város fölé, és leültünk kártyázni repohárban kapott sörrel a kezünkben az óriás metronómot körbeölelő parkban egy fa alá. Hallgattuk a helyi underground közösség gördeszkáinak zakatolását, közben pedig egyre azon gondolkodtam, mit jelképezhet ez a hatalmas szerkezet. Először az ugrott be, hogy biztosan a város lüktetését adja, de az nem lehet, sokkal lassabb ütemet diktál. Inkább talán arra int, hogy ebben a gazdag történelemmel átitatott közegben lassuljunk le egy kicsit, a fák sűrűjében szippantsunk mélyeket, és adjunk hálát azért, hogy láthatjuk Prágának ezt a kivételes arcát is.

Deli Csenge

A képek a szerző tulajdonában vannak