„Elvették tőlem az esélyt, hogy születhessen egy lányom" – Interjú egy kényszersterilizált roma asszonnyal

–

D. Tóth Kriszta: Hogyan emlékszik vissza a 25 évvel ezelőtt történtekre?

Elena Gorolová: A történetem 1990-ben kezdődött, amikor a második gyerekemmel voltam terhes. Szülés közben komplikációk léptek föl, így császármetszést kellett alkalmazni. A vajúdás kellős közepén jártam, óriási fájdalmak közepette, a szülőszobán mindenki föl-le rohangált. Egyszer csak az orrom alá toltak két papírt, hogy írjam alá, gyorsan, gyorsan. Az egyiken a születendő gyerekem neve volt, arra emlékszem. A másikra meg csak ráböktek, hogy ott a vonal, oda írjam a nevemet, és siessek, mert nem tudnak különben megműteni, és erre a papírra szükség van, ha esetleg meghalnék. Egyáltalán nem tudtam elolvasni, hogy mi volt rajta, nem láttam a fájdalomtól.

DTK: Egyáltalán semmire sem emlékszik abból, ami a papíron volt?

EG: Semmire, teljesen homályos volt az egész – az írás a papíron meg a helyzet is. Aztán elvégezték a császármetszést. És egyúttal sterilizáltak, elvágták a petevezetékemet.

DTK: Mi volt az első gondolata, amikor elmondták, hogy akarata ellenére sterilizálták?

EG: Amikor megkérdeztem a sebész főorvost, hogy mi történt velem, kimérten azt felelte, nem lehet több gyerekem. Akkor kitört belőlem a zokogás.

DTK: Amikor kislány volt, hogyan tervezte az életét, mekkora családot szeretett volna?

EG: Egész kicsi korom óta vágytam arra, hogy legyen egy lányom. Két fiam született, akiknek természetesen nagyon örültem. A férjem mindig is nagy családot szeretett volna. Ő gyermekotthonban nőtt föl. Árvaként arról álmodozott, hogy majd sok gyerek veszi körül, és egy szerető család.

DTK: Azóta eltelt 25 év. És ezt a történetet nyilván már számos alkalommal elmesélte már. De még mindig úgy beszél róla, mintha egy friss élményről lenne szó...

EG: 21 éves voltam, amikor sterilizáltak. De az élmény még mindig olyan, mint egy lüktető seb. A történtek után senki sem segített feldolgozni, nem adtak tanácsokat. Pedig a szülés előtt jártam tanácsadásra, odafigyeltem magamra és a lehetséges problémákra. De senki sem mondta, hogy ez lehet a vége egy szülésnek. Most 46 éves vagyok, de a mai napig rettenetesen fáj. Hihetetlen közeli, szeretetteljes kapcsolatom volt az anyámmal, egy életre meghatározott engem. Imádom a fiaimat, de sosem fogom megbocsátani, amiért elvették tőlem az esélyt, hogy születhessen egy lányom.

DTK: Hogyan reagált a férje a történtekre?

EG: Amikor megtudta, mi történt velem, ordított. Kikérte magának, hogy nem tájékoztattak tisztességesen, mielőtt a műtétet elvégezték. Elmondhatatlanul szomorú volt, hogy nem lehet több gyereke. Nem szégyellte ugyan, de a közösség részéről, ahol éltünk, éreztük a várakozást, hogy nagycsaládunk legyen. Aztán én elhatároztam: harcolni fogok azért, hogy ez ne történhessen meg mással, és ő mellém állt ebben a harcban. Tudja, a roma családok meglehetősen konzervatívak az ilyen kérdésekben, egyáltalán nem szokványos, hogy a feleség utazik, konferenciákon vesz részt, ráadásul egyedül. De a férjem támogatja az aktivista munkámat. Soha nem volt egyetlen rossz szava sem emiatt.

DTK: Mennyire volt tudatában akkor, hogy önt azért sterilizálták a beleegyezése ellenére, mert roma?

EG: Ott és akkor nem tudtam azonnal, hogy ezért történt. Erre csak akkor jöttem rá, amikor elkezdtem utánanézni a dolognak. És kiderült számomra: annak idején a társadalom érdekeire hivatkozva rendszeresen előfordult, hogy a cigány nőket szüléskor kényszersterilizálták, így nem lehetett több gyerekük.

DTK: Az 1990-es években ez a cseh kórházakban valóban bevett gyakorlat volt. Egy 1972-es rendelet tette lehetővé. Ezt a rendeletet 1993-ban eltörölték, de még a kétezres évek közepéről is nyilvánosságra kerültek esetek. Mi a helyzet ma?

EG: Szerencsére ma már nincs ilyen. Azt hiszem, ez annak is köszönhető, hogy az olyan nők, mint én, felemeltük a szavunkat. És mellénk álltak civil szervezetek, mint a mai konferenciát szervező Európai Roma Jogi Központ. Egyszerűen nem hagytuk, hogy ez a gyakorlat életben maradjon. Nagyon örülök, hogy annak idején vettem a bátorságot, és nyilvánosan beszéltem a történtekről. Nem is gondoltam volna, hogy milyen sok nő érintett.

DTK: Honnan vette ezt a bátorságot? Hiszen a kényszersterilizált asszonyok gyakran szégyellik magukat, a történteket, félnek a megbélyegzéstől, és inkább csöndben maradnak.

EG: Egyrészt nem éreztem félelmet, mert az igazság mellettem állt. Másrészt, úgy gondoltam: egyszerűen nem tehetem meg, hogy csöndben maradjak, mert ennek a gyakorlatnak, ami bűncselekmény, véget kellett vetni. Néhány héttel később elmentem a helyi hatóságokhoz, panaszt tettem, és próbáltam kideríteni, hogy miért történt az egész. Tudja, mit kaptam? Nulla információt, viszont kihajítottak.

DTK: Bocsánatot kért öntől azóta valaki a történtek miatt?

EG: 2009-ben a cseh miniszterelnök a cseh kormány nevében bocsánatot kért. Igaz, azt nem ismerték el hivatalosan, hogy a kényszersterilizáció bevett gyakorlat volt, amelyet a jogszabályok lehetővé tettek... Azok, akik elkövették a dolgot, sosem kértek bocsánatot.

DTK: Ha ma már nem folytatódik ez a gyakorlat, és a legtöbb múltbéli eset nyilvánosságra került, miért érzi fontosnak, hogy tovább harcoljon?

EG: Először is azért, mert ez egy olyan bűncselekmény-sorozat, amit nem szabad elfelejtenünk. Másodszor, ezeknek a nőknek kártérítés jár, most ezért küzdünk. Harmadszor pedig: szociális munkásként dolgozom. Nagyon sok olyan történetről tudok, hogy a roma nőket a mai napig is diszkriminálják a kórházakban, szegregálják őket szülés közben. Üvöltöznek, rosszul, lekezelően bánnak velük. Van, ahol külön szülőszobába, külön kórterembe teszik őket... Úgy érzem, ennek a harcnak még messze nincs vége.

DTK: Ez az elkötelezett szerepvállalás mennyire vált az ön személyes terápiájává?

EG: Érzelmileg mindenképp segített. Rengeteg jó emberrel találkoztam, nőkkel, akik segítettek, erőt adtak ahhoz, hogy megértsem és feldolgozzam azt, ami velem történt.

fotó: Molnár Zsolt