A bántalmazót szidni kontraproduktív – hogyan segítsünk az abuzív kapcsolatban élő szerettünknek?

–

Takács Dalma /WMN: Bár ma már egyre több helyen esik szó a bántalmazó kapcsolatok dinamikájáról, azt gondolom, még mindig sok tévhit kering velük kapcsolatban. Mielőtt belevágnánk a sűrűjébe, összefoglalod pár szóban, te hogy jellemeznéd ezeket a viszonyokat?

Szák Zsófia: A bántalmazó kapcsolatban az egyik fél – jellemzően a férfi – alárendelt helyzetben tartja a társát, szisztematikusan kialakítva egy kiszolgáltatott, függő viszonyt, amihez előbb-utóbb társas izoláció és nagyfokú szégyenérzet is társul. A bántalmazásnak több formája van, a verbálistól kezdve a gaslightingon át a fizikaiig, és mindegyik ugyanakkora károkat, traumát okozhat, viszont a környezet számára a bántalmazásnak sokszor csak egy szelete látható, vagy kézzelfogható.

A szakirodalom alapvetően három, folyamatosan ismétlődő fő ciklusra bontja ezeket a kapcsolatokat. Az első a mézeshetek, amikor úgy tűnik, hogy minden rendben van – a bántalmazó akár ajándékokat hoz, nagyon szerelmesnek tűnik, kedves és előzékeny. Ezt követi általában a feszültség felgyülemlésének időszaka, amikor a kedves gesztusok elhalványulnak, az áldozat pedig egyre gyakrabban érzi azt, hogy tojáshéjakon kell lépkednie. Végezetül pedig jön az erőszakkitörés – ami jelenthet fizikai erőszakot is, de nem csak azt – amit gyakran bocsánatkérés, majd ismét mézeshetek követnek.

Jellemzően ez a három fázis ismétlődik, majd a kapcsolat előrehaladtával a szakaszok rövidülnek, és a pozitív időszakok sokszor teljesen kikopnak. A feszültség és a bántalmazás nem múlik el, nem lesz jobb egészen addig, amíg a kapcsolat fennáll.

T. D./WMN: Mi zajlik a bántalmazó fejében? Mennyire tudatos ennek a spirálnak a kialakítása?

Sz. Zs.: Érdemes elolvasni a Mi jár a bántalmazó fejében? c. könyvet, ami pont erről szól. A bántalmazás aktusa döntés következménye, a bántalmazó képes átlátni a tettei következményét, és felméri, hogy mely viselkedésével lesz képes manipulációra, megtartásra vagy épp megfélemlítésre. 

Az általánosan kijelenthető, hogy ezeknek a személyeknek úgynevezett jogosultságtudata van, ami nem leválasztható az egyébként patriarchális berendezkedésről sem, és ennek értékrendbeli kérdés áll a hátterében.

Sokuknál az, hogy a nő kevesebbet ér, és ha ellenszegül, akkor büntetést érdemel, ugyanolyan alapvető világnézetbeli dolog, mint mondjuk nálad az, hogy nincs semmi problémád a homoszexualitással.

A bántalmazó azt gondolja, hogy a kapcsolatban neki sokkal több minden jár, mint a párjának. Nem érzi magával egyenrangúnak a nőt, és hatalma van felette, amivel vissza is él.

Annak a mértéke lehet már egyénfüggő, hogy miről gondolja azt a bántalmazó, hogy megteheti. Van, aki azt gondolja, hogy simán le lehet kurvázni egy nőt, de megütni azért nem szabad. Van, aki megüti, de mondjuk nem fojtogatná perceken át a párját, mert azt már sokkal súlyosabbnak érzi, és sajnos van, aki viszont fojtogat is.

T. D./WMN: Korábban volt egy interjúnk a témában Bíró Bence Péterrel, akivel a bántalmazó és toxikus kapcsolatok közötti különbségről beszélgettünk. Akkor felmerült az is, hogy sok bántalmazó kapcsolat nem fekete-fehér, hanem váltakoznak benne a szerepek, és kölcsönös a bántás. Érdekelne, te mit gondolsz erről, milyen példákat látsz rá magad körül.

Sz. Zs.: A bántalmazó kapcsolatokban nincsen kölcsönösség, és igenis fekete-fehérek olyan szempontból, hogy az egyik félnek hatalma van a másik felett, és vissza is él ezzel a hatalmával, így ezek a szerepek nem váltakoznak.

Szerintem érdemes megnézni azt az összehasonlítást, amit Szil Péter ír, aki különbséget tesz az agresszív és erőszakos kapcsolat között: agresszívnak nevezi azt, amiben a felek kölcsönös függésben állnak egymással, kölcsönösen bántják egymást, és mindkét oldalról megjelennek indulatkezelési, konfliktuskezelési, kommunikációs problémák. Ebben is lehet sérülni, és lehet destruktív, de más, mint az erőszak.

Ezzel szemben az erőszakos/bántalmazó kapcsolat nem a fentieken alapszik. A szakirodalmi definíciók szerint is és tapasztalatom szerint is,

az egyik fél jóval nagyobb hatalommal rendelkezik, mint a másik, nem egyenrangú felek a szereplők, nincsenek kiegyenlítve a hatalmi viszonyok, így a megfélemlítés, kényszerítés egyirányú. A bántalmazó kontrollt gyakorol a bántalmazott felett.

Persze itt is megtörténhet, hogy egy ponton az áldozat is valamilyen módon megpróbál védekezni, visszaszólni, indulatossá válik, de erre általában még durvább megtorlás a válasz – így a bántalmazott inkább alárendelődik, és arra törekszik, hogy ne csináljon semmi olyat, amivel kihúzhatja a gyufát. Egy ilyen kísérletet a bántalmazó pedig nagyon ügyesen forgat majd vissza a bántalmazott ellen azt állítva – akár szakembereknek is –, hogy ő az áldozat, de legalábbis kölcsönös a bántás. A bántalmazott bűntudatára, felelősség- és szégyenérzetére alapozva szerez előnyt ezekből a helyzetekből is.

T. D./WMN: Arról sok szó esett már a WMN-en, hogy honnan ismerhetjük fel, ha bántalmazó kapcsolatba kerülünk, de ma azért ülünk itt, hogy ránézzünk arra is, mi a helyzet, ha egy szerettünk kerül ilyen helyzetbe. Bár ideális esetben bízhatunk benne, hogy ezt elmondaná nekünk, de sok példát láthattunk már rá, hogy a félelem, a szégyenérzet visszatart ettől nőket. Mik azok az árulkodó jelek, amik hatására gyanút foghatunk?

Sz. Zs.: Az sokat elárul, hogy milyen dinamikát veszünk észre a két félen – főként a hozzátartozónkon –, ha egy légtérben vagyunk. Például tételezzük fel, hogy a feltételezett bántalmazó elkezdi cukkolni a társát, vagy poénos megjegyzéseket tesz. Hogy reagál rá a másik fél? Kiegyenlített a helyzet kettőjük között? Ha az egyik fél a párjával megalázó módon viccel, vagy annak kifejezett kérése ellenére is folytat egy ilyen viccelődést, az már nem biztos, hogy egyenlő erőviszonyokra vall. Ha rászól, kontrollálja, helyette hoz döntést, helyette válaszol, leminősítően beszél róla vagy hozzá, az mind lehet gyanús.   

De sokszor nehéz apró jelekből olvasni, a bántalmazók pedig sokszor megnyerő társasági emberek.

Szintén beszédes az, hogy ha a szerettünk a párjától külön tölt időt, milyen köztük a kommunikáció. Szabadon mozoghat, jól érezheti magát, beszélgethet velünk, vagy folyamatos ellenőrzés alatt áll? Ha pár óra leforgása alatt többször is telefonálnia, üzennie kell vagy számot kell adnia arról, hol van és mit csinál, magyarázkodnia kell, abból gyanítható, hogy kontroll alatt van tartva.

Ezek mellett a bántalmazott fél gyakran elkezd eltávolodni a barátaitól, szeretteitől a társa hatására. Az természetes dolog, hogy egy kapcsolat elején a szerelmesek sok időt akarnak együtt tölteni és a többi kapcsolat háttérbe szorul, de ha ez hosszú távon fennáll, vagy kiderül, hogy a háttérben próbálja a szerettei ellen fordítani a párját, rosszakat mond rólunk, nem akarja, hogy találkozzunk, az szintén beszédes jel lehet.

T. D./WMN: Tapasztalatból is tudom, hogy egy ilyen helyzetben – főleg, ha igazolódik a gyanú – nagyon erős harag lobban fel, legszívesebben odamennénk és egyből beavatkoznánk a helyzetbe. Ez azonban kontraproduktív is lehet. Hogy érdemes barátként közelíteni ilyenkor?

Sz. Zs.: Szerintem a két kulcsfontosságú dolog a türelem és a nyitottság. Egyrészt, mert egyáltalán nem mindegy, hogy a bántalmazott fél épp milyen fázisban van a kapcsolatában – egyáltalán, felismerte-e már a problémát, ki akar-e lépni, vagy még küzdene érte –, másrészt, mert a hirtelen, meggondolatlan lépések balul is elsülhetnek.

Fontos látni, hogy aki bántalmazó kapcsolatban van, annak hónapok, akár évek óta el vannak nyomva az érzései, gondolatai, megélései, és nem dönthet arról, mit csinál, mond.

Barátként nagyon frusztráló találkozni ezzel a tehetetlenségérzéssel és gyakori, hogy a hozzátartozók megéléséhez képest sokkal lassabban történnek az áldozat lelkében a dolgok, de döntést senki helyett nem hozhatunk.

Akkor tudunk jól ott lenni, ha nem konfrontáljuk, nem olvassuk rá, hogy ez egy bántalmazó kapcsolat, amiből rögtön ki kell lépnie, hanem hagyjuk, hogy megossza velünk a megéléseit. Segíthetjük abban is, hogy megélje az érzéseit, akármit is gondoljunk azokról.

Ez azért is fontos, mert ha valaki már eleve alá-fölérendeltségi szereposztást élt meg a párkapcsolatában, és ezek után még mi is ki akarjuk venni a kezéből a döntés lehetőségét, akkor ugyanaz lesz velünk az élménye, mint otthon.

T. D./WMN: Na de akkor mi az, amit mégiscsak mondhatunk, ha nem szeretnénk karbatett kézzel nézni a történéseket?

Sz. Zs.: A nyitott kérdéseknek és az erkölcsi állásfoglalásoknak abszolút helye van, de érdemes rá figyelni, hogy ne a bántalmazót minősítsük, hanem a viselkedéséről mondjunk véleményt. Ez nyilván nem mindig egyszerű, de ha elkezdjük szidni a szerettünk párját, könnyen lehet, hogy ellenállást vagy titkolózást váltunk ki – pláne, ha erős érzelmi kötelék áll fenn a kapcsolatban és a barátunk még nem képes szembenézni a bántalmazás tényével. Ilyenkor megeshet, hogy egy ponton inkább a párja védelmére kel, vagy adott esetben úgy dönt, hogy máskor nem avat be bennünket.

Ez azért is lehet, mert a bántalmazottak gyakran szégyent élnek meg a helyzetükkel kapcsolatos tehetetlenségük vagy a bántalmazójuk felé megélt kötődésük miatt. Az is lehet, hogy magára vállalja a felelősséget – mondván, hogy megérdemelte a bántást –, hisz ezt a narratívát hozza a kapcsolatból, és ezzel próbálja majd védeni, ha támadva érzi a párját. Ilyenkor mindenképp érdemes kifejezni felé, hogy ilyen nincs, senki sem érdemli meg, hogy bántsák.

Emellett a bántalmazás következtében töredezetté válhat, elveszhet a helyzetről és a belső megélésekről alkotott kép.

Konfrontáció helyett abban segítsük, hogy képes lehessen önreflexióra, önhitelesítésre, az ambivalencia megélésére, hisz ezek azok az énfunkciók, amik a leginkább sérülnek ilyenkor. Fontos tudnunk azt is, hogy aki bántalmazást él át, az a stresszreakciók valamelyikében lehet – akár hosszú távon is –, ahol sem a döntéshozás, sem a fent említett énfunkciók nem úgy működnek, mint nyugalmi állapotban. 

Nyilván nehéz az ilyesmit hallani hozzátartozóként és egyáltalán nem célravezető, ha elrejtjük, ami bennünk van, de nem mindegy, hogyan fogalmazzuk meg azt. Fontos, hogy őszinték legyünk, és elmondjuk neki, hogyan érzünk iránta, hogy mellette vagyunk, aggódunk, de a bántalmazó szidása kontraproduktív.

Emellett sokszor nem is feltétlenül a szavak, hanem inkább a közösen töltött idő segít. Az, hogy jelen vagyunk, hogy érzi, hogy számíthat ránk, hogy mutatunk egy alternatív univerzumot. Egy olyat, amiben a kapcsolat egyenrangú, az együtt töltött idő pedig nem feszült vagy fájdalmas.  

Persze ez nem mindig könnyű, hiszen a bántalmazó kapcsolatok ismérve az izoláció is, és könnyen lehet, hogy a szerettünk eltűnik, lemond találkozókat, sokszori próbálkozásra érjük csak el. Ez egyáltalán nem könnyű hozzátartozóként, de itt megint csak a türelmet tudom említeni: próbáljuk meg ne személyes sértésnek venni a dolgot és biztosítani őt arról, hogy amikor készen áll a találkozásra, akkor elérhetők leszünk, és ha most a bántalmazóját „választja”, akkor is fordulhat hozzánk.

T. D./WMN: Még visszatérnék egy kérdés erejéig a korábbi témánkhoz, hogy hozzátartozóként ösztönösen megjelenik a késztetés, hogy valamilyen módon fellépjünk a bántalmazó ellen. Fizikai abúzus esetén akár feljelentéssel is. Van olyan dolog, ami egyértelműen tiltólistás?

Sz. Zs.: Minden, ami a szerettünk fizikai és mentális biztonságát veszélyeztetheti. Tudom, ez ellentmondásosnak tűnhet, hisz épp a veszély ellen akarunk fellépni, de fontos ilyenkor látni, hogy a meggondolatlan döntésekkel még nagyobb bajba sodorhatjuk őt.

Szerintem elengedhetetlen, hogy bármire is készülünk, az a bántalmazott tudtával és jóváhagyásával történjen. Nem feledkezhetünk meg ugyanis a tényről, hogy ő ismeri a legjobban a bántalmazóját, ő tudja, hogy mire képes. 

És ha mondjuk nem áll még rá készen, hogy kimenekítsük a helyzetből, de mi ennek ellenére odamegyünk és balhézni kezdünk a párjával, akkor könnyen lehet, hogy az akciónkat még keményebb megtorlás követi majd a kapcsolaton belül.

Nem vitatom, ez nagyon nehéz helyzet hozzátartozóként is, éppen ezért nagyon fontos, hogy odafigyeljünk a saját szükségleteinkre, és mi is kérjünk külső segítséget, ha elbizonytalanodunk, nem tudjuk, mivel segíthetünk, mivel árthatunk, vagy csak nem tudunk mit kezdeni az ezzel kapcsolatos érzéseinkkel.

T. D./WMN: Igen, pláne, ha belekalkuláljuk azt is, amit korábban említettél egyszer, hogy a statisztikák szerint a legtöbb bántalmazott átlagosan négyszer megy vissza a kapcsolatba, mire sikerül végleg kilépnie. Szóval, ha már megnyugodnánk, hogy végre biztonságban van a szerettünk, akkor sem lehet igazán hátradőlni… Külső szemlélőként nehéz megérteni ezeket a helyzeteket. Mi segíthet ilyenkor?

Sz. Zs.: Fontos megérteni, hogy a bántalmazott nem ugyanabba a helyzetbe megy vissza ilyenkor, mint amiből eljött. Így működik a korábban már említett manipulációs spirál: az esetek nagy részében a bántalmazás után ismét jön a mézeshetek időszaka, ami tele van ígérgetéssel és bocsánatkéréssel, ráadásul nem hagyható ki az a tény sem, hogy ezek a viszonyok gyakran kiszolgáltatott élethelyzetre épülnek, amikben gazdasági vagy érzelmi függés áll fenn. És a szeretet és a kötődés erejét sem szabad bagatellizálni – a szakítás mindenképpen nehéz, függetlenül attól, hogy történt-e abúzus a kapcsolaton belül. 

Emellett a visszahódítás is manipulációra épül, a kapcsolatból való kilépést az is nehezíti, hogy a bántalmazott felelősséget érez a bántalmazó iránt, sajnálja és elhiszi, hogy ami történt, az az ő hibája. De az is gyakran előfordul, hogy például a közös gyerek válik a manipuláció eszközévé.

Nekünk, hozzátartozóként ilyenkor az a legfőbb feladatunk – bármilyen nehéz is legyen –, hogy ezt nem a szerettünk gyengeségének könyveljük el és nem ítélkezünk felette. Már csak azért sem, mert ezekben a helyzetekben nagyon erősen jelen van a szégyen az áldozatokban, és ezt még tovább erősíti, ha tőlünk is kritikát kap.

A legtöbb, amit tehetünk, hogy továbbra is kifejezzük az aggodalmunkat, ugyanakkor biztosítjuk róla, hogy bármi történjen, mellette állunk, számíthat ránk. Ez azért is fontos, mert ha eljön az a pont, amikor tényleg ki tud lépni, akkor nagyon nagy szüksége lesz a megtartó jelenlétre, amit biztosítani tudunk. Márpedig nagyon fontos, hogy merjen majd hozzánk fordulni.

Emellett, ha segíteni szeretnénk, akkor nagyon fontos hozzátartozóként, hogy minél alaposabban informálódjunk a témában, gyűjtsünk információkat mind a praktikus, mind a lelki segítség terén, mert sok tévhit kering ezt övezően. Ebbe egyaránt beletartozik az, hogy megértjük a bántalmazó kapcsolat dinamikáját és felkészülünk az esetleges veszélyforrásokra, illetve az, hogy akár praktikus dolgokat is átlássunk, amivel tudjuk segíteni a szerettünket, ha eljön a kapcsolatból való kilépés ideje.

Fontos látni, hogy a szakítás körüli időszak a legveszélyesebb – ilyenkor a legnagyobb az esély arra, hogy a bántalmazás eszkalálódik.

Érdemes konkrét tervvel készülni, például arra vonatkozóan, hogy mi kell egy különköltözéshez, ahhoz, hogy a szerettünk függetlenül folytathassa az életét – például hol vannak az iratai, fontos tárgyai –, és közben arra is, hogy mikor lehet a legnagyobb szükség arra, hogy fizikailag is jelen legyünk mellette. 

T. D./WMN: Többször is említed, hogy nem hozhatunk a szerettünk helyett döntést, el kell fogadnunk, ha visszamegy a bántalmazójához. De úgy sejtem, itt azért egyáltalán nem mindegy, milyen léptékű a bántalmazás – hogy „csak” csúnyán beszélnek a barátunkkal, vagy konkrét fizikai veszélynek van kitéve. Az utóbbiba azért nehezebb visszaengedni bárkit is.

Sz. Zs.: Nehezebb, de sajnos tényleg nem hozhatunk döntést senki helyett. Azt hiszem, a legtöbb, amit tehetünk, amit eddig is mondtam, hogy transzparensen kifejezzük felé, ami bennünk van – akár azt is, hogy aggódunk a testi épségéért, és azt is, hogy számíthat ránk. Akkor is, ha a bántalmazó azzal hitegeti, hogy soha többé nem fogja bántani.  

T. D./WMN: Egyébként van ilyen? Hogy tényleg jó belátásra tér az abuzív fél, megjavul, és nem történik több bántalmazás?

Sz. Zs.: Nincs. Sarkos megfogalmazás, de lehet olvasni róla, hogy

a kifejezetten bántalmazókkal dolgozó programoknak sincs túl nagy hatékonysága. A bántalmazói pozíció tulajdonképpen előnyös helyzet, nincs benne szenvedésnyomás, van viszont jogosultságtudat, amiről beszélgettünk korábban. 

T. D./WMN: Hiszel abban, hogy aki egy kapcsolatában bántalmazó, az a többiben is az lesz?

Sz. Zs.: Azt láthatjuk, hogy a bántalmazók nehezen működnek egyenrangú kapcsolatokban. Általában csak akkor lépnek ki a szerepükből, ha egy még nagyobb hatalommal találkoznak – például egy főnökkel, akitől az állásuk függ –, ezért szokás mondani, hogy a bántalmazót csak az övénél nagyobb erő tartja vissza. De ha párkapcsolati tekintetben nézzük, akkor ez nem hiszem, hogy megtörténik.

T. D./WMN: Említetted korábban, hogy a hozzátartozóknak is megterhelő lehet ez az időszak. Mit javasolnál annak, aki egy szerette miatt aggódik, és ezért fordul hozzád?

Sz. Zs.: Nagyon nehéz elfogadni hozzátartozóként, hogy rengeteg dolog nem rajtunk múlik.

Arról dönthetünk, hogyan vagyunk jelen az áldozat mellett, de arról nem, hogy ő milyen döntést hoz a saját életéről.

Ennek a felelősségét nem vehetjük át, bármennyire is szeretnénk – és ez bénító lehet. Éppen ezért nagyon fontosnak tartom, hogy aki hozzátartozóként érintett ebben, gondolja végig a saját határait, kérjen segítséget, találjon lehetőséget a pihenésre vagy épp a ventilálásra, ha szükséges, mert ez egy nagyon megterhelő szerep.

Más-más módokon lehetünk ebben a szerepben – szülőként, gyerekként, barátként, testvérként stb. –, de ami mindenképpen közös ezekben, hogy tenni akarunk valamit és tehetetlenséggel találkozunk. Ebben a szerepben lenni jelentős érzelmi megterheléssel és nagymértékű frusztrációval járhat, előfordul, hogy nemcsak a bántalmazó, hanem a bántalmazott fél felé is indulatot érezhetünk a tehetetlenségünk miatt. Ha ebből az indulatunkból cselekszünk, az szintén kontraproduktív lehet, tehát valahogy meg kell tanulnunk elviselni ezt és megbirkózni vele. Szerintem senki se maradjon egyedül ilyen helyzettel, ha megteheti, akkor ossza meg a nehézségeit és kérjen segítséget. 

Takács Dalma