–

Hová tűnt az örömsport?

Amikor megtudtam, hogy a gyerekeim focira akarnak járni, nem ugrottam ki a bőrömből. Persze örültem, hogy csapatsportba kezdenek, annak pláne, hogy az ovifoci a Bozsik-program részeként ingyenesen elérhető. De mégis csak arra tudtam gondolni, hogy az eddig is feszített hétvégékbe most majd valahogy még a meccseket is be kell majd szuszakolni. Próbáltam azzal motiválni magam, hogy a kisebb településekre való meccsutak alatt legalább bejárjuk a megyét, és minőségi időt tölthetünk együtt. (A tételmondat első fele megbukni látszik, mert az ovibajnokságot a srácok egy tőlünk hat kilométerre lévő stadionban, ráadásul a szezonban csak néhány alkalommal játsszák. Az utóbbi stimmt, mert tényleg jókat dumálunk az utak és délelőttök alatt.)

Félreértés ne essék, a sporttal semmi bajom, sőt! Örülök, hogy az egyik jógázik, a másik úszik, akad, aki táncol, és focista is kerül ki a fészekaljból. Még csak attól sem ver le a víz, hogy ahogy nőnek, úgy drágulnak a hobbik, mert tudom, hogy ez bizonyos szempontból normálisnak tekinthető. Az is jó, hogy minél idősebbek lesznek, annál több dologra kíváncsiak, és bátran próbálják ki magukat egyre több szabadidős tevékenységben. De

azt utálom, hogy a sport itthon valamiért automatikusan kompetitív műfaj. Mintha nem lehetne valaki egyszerre ügyetlen és elhivatott.

Mintha muszáj lenne győztesekre és vesztesekre, jobbakra és rosszabbakra szegmentálni a résztvevőket ahelyett, hogy egyszerűen csak élveznék a játékot. 

Attól sem vagyok túlzottan oda, hogy az amúgy minden igyekezetem ellenére továbbra is kissé szétszórt, sokgyerekes énemtől a gyerekek sportja még több szervezettséget igényel. Időben haza kéne vinni például a meccscipőt, mert ha bezár az ovi, akkor nem marad más, csak a sportáruház előtt szobrozni nyitásnál, hogy a torna kezdete előtt fél órával gyorsan vegyek egy másikat, kétszer. (Mentségemre szóljon, hogy nem mi voltunk az egyetlenek!) Gondolom, egy ilyen felvezető után nem nehéz kitalálni, hogy ugyan nem lettem fanatikus sportanyu, az első esős, szeles-nyúlós mérkőzésen addig szurkoltam, míg a hangom is elment. 

A gyerekkori sportolás előnyei

A San Diego-i Egyetem beszámolója szerint a fiatalkori sport nemcsak a testsúlyra és a testtartásra van kedvező hatással, hanem a jövőbeni betegségek megelőzésében is fontos szerepet játszik. A sportolás eredményeképpen ugyanis csökken a szívbetegségek, a rák, a sztrók és a cukorbetegség majdani kialakulásának kockázata, kisebb a kábítószerrel való visszaélés valószínűségének aránya, javul a szem-kéz koordináció, a funkcionális mozgáskészség és az állóképesség is. 

A gyerek- és ifjúkorban végzett sporttevékenység kedvező hatást gyakorol a mentális egészségre is, hiszen a rendszeresen edző gyerekek stressz-szintje alacsonyabb, kisebb a szorongás és a depressziós tünetek jelenlétének aránya, ugyanakkor a gyerekek rendszerint javuló kognitív teljesítményről, magasabb önértékelésről, nagyobb kreativitásról számolnak be. A sport mindezek mellett elősegíti a jobb alvást és a minőségibb pihenést is.

A rendszeres sport szignifikánsan eltérő eredményeket indukál az iskolai érdemjegyekben is. Azok a gyerekek, akik gyakran edzenek, átlagosan két tizeddel jobb jegyeket kapnak – derül ki egy kutatásból. 

A magyar szülők egyébként sportos gyerekekre vágynak, 96 százalékuk szeretné, hogy a gyerekük aktívan sportoljon – tudjuk meg Az Üzlet cikkéből, mely az Intersport reprezentatív kutatását szemlézi. Az írás rámutat, hogy hazánkban csupán a gyerekek 35 százaléka tagja valamely sportegyesületnek. Viszonyításképpen: Németországban ez az arány 57 százalék felett van. Az is kiderül: bár a szülők fontosnak tartják, hogy gyerekük örömét lelje a sportban és rendszeresen űzze valamely válfaját, addig ők maguk nem járnak elöl jó példával: kevesebb mint 41 százalékuk sportol rendszeresen. Meglepő lehet ugyanakkor, hogy a munkáltatók mintegy 32 százaléka ingyenes sportolási lehetőségek biztosításával igyekszik csökkenteni a dolgozói kiégés kockázatát, illetve elősegíteni a munkavállalói elégedettség kialakulását.

Akinek a sport a családi élet része is

Zoltán és Orsolya fiai többféle sportot is űznek. Dzsúdóznak, thai boxolnak, és az is gyakran előfordul, hogy a család apraja-nagyja kerékpárra pattan. A szülők egyetértenek abban, hogy ezek a közös bringázások a párkapcsolatuknak és a családi kötődésnek is jót tesznek.

„17 évvel ezelőtt egy edzőteremben ismerkedtünk meg, a sport mindig is része volt az életünknek. Amikor gyerekeink születtek, nem volt kérdés, hogy nekik is meg kell keresnünk a megfelelő mozgásformát” – mondja Zoltán. „Amikor a nagyobbik hároméves lett, dzsúdózni vittem, de az akkor még túl korainak bizonyult. Így hát vártunk. Három évvel később a fiunk már lelkesen illeszkedett be a csapatba. A kisebbiknek könnyű dolga volt: csak követnie kellett a bátyját a már kitaposott úton.”

Mostanra a fiúk heti háromszor lépnek tatamira, ez pedig a szülők szerint nemcsak testnek és léleknek, hanem az apa-fia kapcsolatnak is jót tesz, hiszen a család férfitagjai ugyanabba a sportklubba járnak. Zoltán maga is thai boxol, a fiai csapatának segédedzőjeként pedig önkéntes munkát is végez. Az édesanya a logisztikai feladatok elvégzésével járul hozzá a fiúk szenvedélyéhez.

„A mai világban már elengedhetetlen, hogy egy gyerek, ha kell, meg tudja védeni magát” – hangsúlyozza Orsolya. Számára azonban mégsem ez volt a legfontosabb érv a sportolás mellett.

„Az iskolai mindennapok feszültségekkel teli környezetben tartják a gyerekeket. Az állandó stresszel és hiányállapotokkal való megküzdés azonban sokszor még egy felnőttnek is nehéz. Én pedig azt szerettem volna, ha a gyerekeimnek van eszközkészlete, mentális ereje, magabiztossága a mindennapokkal való szembenézésre. Nem kell hogy harcoljanak, nem kell beleállniuk felesleges vitákba, de szeretném, hogy ha kell, meg tudnák őrizni a hidegvérüket, és megvédhetnék a biztonságukat.”

Az édesapa számára a küzdősportok az önvédelmi szempontok miatt fontosak. Mint mondja, ez az igény elsősorban saját iskolai élményeiben gyökerezik, ő ugyanis gyerekként sokszor került a célkeresztbe.

„Rengeteget vertek az általános és középiskolában. Sokat és sokszor bántottak, így számomra nem volt kérdés, hogy a gyerekeimnek tudniuk kell, hogyan lehetnek biztonságban.

A sokéves munka a nagyobbik fiamnál már a reflexek szintjén is meglátszik: ha kell, bármilyen helyzetben meg tudja óvni magát. Ehhez a legtöbbször verekedni sem kell, bőven elég, ha a többiek tudják, hogy a gyerek mire képes. Így az én fiaimba a kortársak már nem állnak bele” – meséli az apuka.

Zoltán és Orsolya fiai ugyanakkor nem vesznek részt a sportokra gyakran jellemző kompetitív őrületekben, legfeljebb a klub által szervezett szezonális, házon belüli versenyeken indulnak. Ez a felállás a család minden tagjának megfelel, hiszen a fiúk imádják az edzéseket, a szülők pedig nem akarnak többet, mint hogy a gyerekek egészségben és békében fejlődjenek. Zoltán azt is elárulja, sokba kerül a gyerekek hobbija, de így is biztosak abban, hogy a megfelelő közösséget választották.

A sport az öngondoskodásról is szól

Szabolcs és Nóra gyerekei vízilabdáznak, illetve úsznak. Ez a családnak heti négy-öt edzést jelent gyerekenként, és általában egy hétvégi meccsnap is becsúszik a naptárba. Vagyis a família életét alapjaiban változtatta meg a versenysport. Nóra azt mondja, a fiúknak elsősorban azért van szüksége a rendszeres sportra, hogy már egészen kicsi korban megtanulják: az öngondoskodás, az egészségtudatos életmód a mindennapok része.

„Gyerekkoromban mi egy lepattant tornateremben húzódzkodtunk a bordásfalon vagy koszlott-szöges padok között futottunk egy elhanyagolt kertben. A sport muszájfeladat volt nekünk is meg a tanároknak is” – mondja Nóra. „Épp ezért tartottam fontosnak, hogy a srácaink mielőbb belefogjanak valamiféle testmozgásba. Így került a képbe először kvázi kötelezőként az úszás, majd a vízilabda.”

Az édesapa szerint az sem elhanyagolható szempont, hogy

a csapatsportok szellemiségének hála, a gyerekek megtanulnak küzdeni egymásért, kitartóvá és nyugodtabbá válnak,

„Fontosnak tartom, hogy a gyerekek megtanuljanak kiállni magukért, legyenek céljaik és figyeljenek másokra” – meséli Szabolcs.

 „A heti négy edzés, a hétvégi versenyek, a hazai és külföldi edzőtárborok ablakot nyitnak nekik a világra, és lehetővé teszik, hogy kedvező feltételek mellett, megtartó, bajtársias közegben fedezzék fel a világot. Fegyelmet és következetességet tanulnak, fejlődnek, megismerik a küzdelem és a siker ízét.”

A szülők azt mondják, bár jó ideje a sport határozza meg az életüket, nem érzik úgy, hogy túl nagy árat fizetnek a gyerekek sikereiért, mert számos örömet és élményt meg élnek együtt. Nekik a hétvégi utazások és a többi szülővel közösen töltött idő is öröm, mert ahogy a gyerekeik, úgy ők maguk is új barátokra találtak. 

„Nem mondom, hogy mindig örülök, ha korán kell kelni, vagy este kell elmenni valahova a gyerekekért, de azt gondolom, hogy mi szülőként ezt vállaltuk, amikor engedtük, hogy a fiúk versenyezni kezdjenek” – vallja be Nóra. 

„Az élsportnak ráadásul csak az előnyeit látjuk, hiszen az edzések, illetve a mozgás miatt a gyerekeink összeszedettek, koncentráltak, erős feladatfókusszal rendelkeznek, megtanulták beosztani az idejüket, és képesek priorizálni az egyes tevékenységeik között. Magabiztosak, vannak barátaik, és bár ők is imádják a kütyüket, a szabadidejüket nem pötyögéssel, hanem a medencében töltik. Emellett az sem elhanyagolható szempont, hogy a vízilabda életre is nevel, hiszen a gyerekek korán felismerik a stratégiai gondolkodás, a tervezés, a megbízhatóság és a csapat valódi jelentőségét.”

Az édesapa azt is kiemeli, hogy a közhiedelemmel ellentétben, az élsport nem feltétlenül költséges hobbi.

„Vannak olyan sportok, amelyek kevésbé támogatottak vagy népszerűek, így előfordul, hogy a szülőknek tényleg mélyen a zsebükbe kell nyúlni. Ez a vízilabdára nem igaz: mi a fiaink edzésére összesen 36 ezer forintot fizetünk ki havonta. Ezért heti négy-öt edzést, meccsélményeket, felszereléseket, edzőcuccokat, szakértelemmel bíró edzőket kapunk – és a belföldi versenyekre mindig csapatbusz szállítja a fiúkat” – számol be tapasztalatairól Szabolcs.

Mint mondja, a hazai edzőtáborok esetében többnyire a teljes bekerülési költség töredékét fizetik a szülők, a külföldi utaknál azonban egy kicsit többet kell adni a közösbe. Véleménye szerint azonban arányaiban nem kerül sokba nekik a fiúk sportszenvedélye, a végeredmény pedig minden pénzt megér. 

„Korábban a kisebbik fiunk rendszeresen panaszkodott fejfájásra. Aggódó szülőként persze a létező összes vizsgálatra elcipeltük, de nem találtak semmit. A sport azonban minden megváltoztatott” – meséli az édesapa. 

„Nemcsak a fejfájása szűnt meg, hanem a tanulmányi eredményei, koncentrációs képessége is jelentősen javult. Mindannyian más emberek lettünk. Nekünk már ez az utunk.”

A versenysport árnyoldala

Evelin lánya légtornászként szerette volna kipróbálni magát, az édesanyja azonban nincs éppen oda azért, amivel mindez jár. Mint mondja, hamar kiderült, a lányka nemcsak lelkes, hanem tehetséges is, emellett természetes számukra, hogy támogatják az érdeklődését. Ugyanakkor szerinte kár volna eltagadni azt a tényt, hogy a versenysport számos erkölcsi dilemma, logisztikai nehézséggel jár, és akár komoly anyagi terhek elé is állíthatja a családot.

Mint mondja, a levegősportok, különösen ha versenyzik a gyerek, nagy kiadásokkal járnak, hiszen a sport havidíja 30–40 ezer forint gyerekenként, egy kész fellépőruha díja pedig tízezer forinttól indul. A személyre szabott változatok áránál azonban a határ a csillagos ég. Emellett versenyeként és eszközönként átlagosan 15–20 ezer forint a nevezési díj, ez az összeg azonban mindössze egy néhány perces bemutatkozási lehetőséget biztosít, vendégjegyet nem. Így a szülőknek, családtagoknak akkor is ki kell nyitniuk a pénztárcájukat, ha élőben akarnak szurkolni a csemetének.

„A sportág egyes versenyein jellemzően három–ötezer forint a belépő. Persze ez se kevés, pláne ha nemcsak az egyikünk akarja látni a gyereket, hanem az egész család.

Az egyik versenyen azonban még nekünk is leesett az állunk, ugyanis a húszezres nevezés mellé a tízezer forintos fejenkénti belépőt igencsak izmosnak találtuk.

Különösen annak fényében, hogy a helyszínre érve kiderült: míg a terem egyik felében bájos kislányok mutatják be a programjukat, addig a másikban testépítők feszítik az izmaikat. Sehogy sem bírtuk megérteni, mégis mi a csuda történik” – mondja az édesanya. „Persze panaszt tettünk, de ennek nem lett semmilyen látható következménye.”

Evelin szíve szerint visszafogná a kislányát, mert úgy látja, hiába csodálatos a heti négy edzés, hiába tehetséges a lánya, és hiába vannak jó edzői, egészében véve a rengeteg korai kelés, a versenyekre való utazás, a távolban eltöltött napok, a gyakran a gyerekek életkorához nem igazodó versenykezdések vagy éppen a késő esti eredményhirdetési időpontok nem feltétlenül érik meg a befektetett energiát.

„Gyakran előfordul, hogy a kisebb gyerekeink eltérő igényei miatt versenyhétvégéken a család kettészakad: az egyikünk a lányunkkal tart az adott heti tornára, a másikunk pedig otthon marad a kicsikkel” – meséli Evelin. „Nemritka az este tíz körüli eredményhirdetés, amin mindenkinek kötelező a részvétel – akkor is, ha öt, meg akkor is, ha tizenöt éves”

Az édesanya azt meséli, a sportélménynek köszönhetően a tanulási nehézségei ellenére a kislány megjegyzi a koreográfiát, és ügyesen csinálja végig a teljes programot, ez pedig az iskolai teljesítményét is előremozdítja. Így is gyakran előfordul azonban, hogy a kiváló teljesítmény ellenére az eredmények nem tükrözik a befektetett energiát.

„Az a legnehezebb, hogy néha a gyerek minden erőfeszítése ellenére csalódással zárul egy-egy megmérettetés. Mert bizony előfordult, hogy a lányom nagyon ügyes volt, a többiek rontottak is, mégsem lett dobogós. Hiába van ott a pontozó silabusz, ha éppen az előző pontot írja, egy profi elemről vagy bakiról könnyen lemaradhat még egy jó szándékú bíró is. Olyankor aztán a gyerek egyszerre dühös és szomorú” – vázolja fel a helyzetet Evelin.

Szétesett hétvégék

Erika lányai táncolnak, a nagy röplabdázik is. Azt mondja, egyedülálló anyaként a tervezhetetlenség az egyik legnehezebben tolerálható dolog számára.

„Szeretem előre látni a hétvégéinket, a kötelező és opcionális programokat, emellett igyekszem megtervezni a pihenésre szánható időt is. Épp ezért néha rosszul viselem, amikor az egész hétvégét a vasárnap délelőtti meccs köré szerveztük, majd pénteken kiderül, hogy a mérkőzésre mégsem szombat reggel tízkor, hanem vasárnap délután kettőkor kerül sor” – vallja be.

„Az se lelkesít túlzottan, hogy a nyári napközis edzőtábor a két lányomnak kilencvenezer forintba kerül, minden versenyen nevezési díjat kell fizetni, a fellépésekért pedig belépőt, annak ellenére, hogy a havi egyesületi tagdíj a két gyerekre harmincötezer forint. Azért se vagyok oda, hogy a nagyobb gyakran azért marad le egy-egy meccsről vagy bemutatóról, mert a lányok apukája nem szívesen kel korán hétvégén, vagy mert olyan – tömegközlekedéssel nehezen megközelíthető – helyen van a bajnokság aktuális fordulója, ahova oda-vissza hat órát kell utazni. Így aztán

hiába tehetséges a lányunk, hiába szeretné az edzője minél többet pályára vinni, mindkettejüknek korlátozottak a lehetőségei.”

Melinda egyszülős háztartásában egy tehetséges tízéves focista adja a keménymagot, neki heti legalább két edzés és havonta két-három meccs jelenti az átlagot. Bár a logisztikában olykor-olykor a gyerek édesapja is besegít, a tervezés, a költségoptimalizálás és a jelenlét elsősorban az édesanya feladata – ő pedig nincs különösebben oda azért, hogy minden szombatját a pálya szélén töltse.

„Lehetne lelkiismeret-furdalásom, amiért »csak« elviszem a versenyekre, de nem őrülök meg a lelátón minden alkalommal. Lehetne, de nincs. Mindent megteszek, amit tudok, imádom őt, büszke vagyok rá, de nem akarok mindig mindent a meccseknek alárendelni. Megteszem, amit tudok, és biztosítom, hogy a gyerekem azt tehesse, amit szeret, mert a legfontosabb, hogy mindketten békében legyünk önmagunkkal és egymással is- mondja.

Források: ITT, ITT és ITT

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Thomas Barwick

Z. Kocsis Blanka