Edzőtermi szorongás: ijesztő gépek, kisportolt emberek, árgus tekintetek – Mi segíthet?

–

Oda a januári lelkesedés

A sors fintora: Novák Katalin olyannyira mozgásra buzdított mindenkit, hogy a végén őt mozdították el pozíciójából, így már csupán politikai hagyatékként gondolhatunk egészséges életmódra hívó beszédére. De hagyjuk is a politikát meg az ízetlen tréfálkozást, és fókuszáljunk arra: mi történt január óta azzal a havi kondibérlettel? Mit mesélne a méregdrága futócipő, ha szóra nyithatná száját? 

Statisztikailag kimutatható, hogy a „többet fogok sportolni” kezdetű januári fogadalmak szavatossága nagyon is véges. A fitneszapplikációk letöltésén és használatán át egészen az edzőtermek látogatottságáig, minden szám arról árulkodik, hogy az emberek hamar elvesztik a motivációt, ami egy mozgásdús életforma kialakítását illeti. Hogy egészen pontosan mikor?

A Foursquare megvizsgálta Amerikában, melyik az a nap, amikor az edzőtermek látogatottsága visszaesik, a gyorséttermeké viszont emelkedni kezd. Még nevet is kapott a jeles nap: „Fall of the Wagon Day”, azaz tükörfordításban, „leesni a kocsiról nap”.

A dátum, amikor elkezdjük konzekvensen a lakóhelyünkhöz legközelebb eső hamburgerezőt választani a fitneszterem helyett – általában február második hétvégéje.

Logikus, ekkor jár le nagyjából a januári havi bérlet, amit a karácsonyi és újévi dajdajozások kipihenése után – lelkiismeret-furdalástól gyötörve – megvásároltunk. 

Hogy ne mindig az amerikaiakkal példálózzunk, kíváncsiságból megnéztem a Google Trends hazai adatait is, amely egy adott kifejezés népszerűségét méri annak alapján, mennyien kerestek rá egy bizonyos időszakban. Nos, az „edzőterem” szót megadva jól látszik, hogy a januári tetőpont után dinamikus hanyatlás következik, amely valóban valahol február első felében érhető tetten.  

Lehet egy rakás akaratgyenge kanapéhuszárként (az angolban krumpliként) tekinteni a februári teremelhagyókra, mégis empátiára buzdítanék mindenkit. A január az év leghosszabb (legalábbis annak érzékelt) hónapja, a kontinentális éghajlatnak köszönhetően pedig még elviselhetetlenül hideg és sötét is. Az ünnepek és a hosszabb szabadság utáni eufória pedig gyorsan elillan, egyszóval a legcudarabb időszak ez bármi újba is belefogni. Főleg abban az esetben, ha nem egy aprócska új szokás bevezetéséről van szó, hanem sokaknál komplex életmódváltásról, amit megannyi korábbi kudarc és a jelenben is fennálló szorongás övez. 

A mindent átható „kondiszorongás”

Ha a mozgást – jelen téma kibontásakor – a konditerembe való járásra korlátozzuk, azon túl, hogy megszületett a döntés: edzőterembe fogok járni, kinézni a neten a tett helyszínét, majd online megvenni a havi bérletet egy pár sportcipő és leggings kíséretében, az még az út legkönnyebb részéhez tartozik. Belépni az edzés fizikai terébe pedig a legnehezebb, hiszen ez magában rejt egy sor potenciálisan szorongató helyzetet. Igen, még azok számára is, akikre alapvetően nem jellemző a szorongás. 

Az angol „gymtimidation” kifejezés egy találékony szóösszegyúrás (értitek…) eredménye, és azt a helyzetet írja le, amikor félelem fog el minket a fitnesztermektől.

Igenis nehéz feladat, hogy amennyiben a januári melankólia még nem volna elég, egy csapat kisportolt vadidegen előtt mérettessük meg mozgástól elszokott testünket.

Method Man ereje segítsen meg!

Ebben az idegen térben szerencsés esetben egy mosolygós ember fogad a recepciónál, aki letétbe akarja helyezni a lakáskulcsom, megtudni a becses nevemet, beolvasni egy QR-kódot a mobiltelefonomról, és a kezembe nyomni egy bilétát. Minden öltözőszekrény más, ennek van kódja, amannak én találom ki, az egyik csipog, a másik kattog, netán zölden villog, ha szabad, vagy ha jól becsuktam. 

Idegesen rángatom a szekrényt. Biztos bezáródott? Míg itt cibálom a kallantyút, addig sem kell kimenni az „arénába”. Mit gondoltam, amikor ennyire feszes cicanadrágot vettem fel? A lelkembe is belátni ebben a szerelésben. Talán bölcs döntés Method Man egyik számát segítségül hívni, elvégre csatába indulok.

A Da Rockwilder már bömböl a fülemben, miközben végigslattyogok – érzésem szerint meztelenül – a folyosón, amit mindenféle súlyos gépek szegélyeznek, no meg súlyos emberek proteinportól dagadó izmokkal.

Kívül magamra erőszakolt higgadtság, belül páni félelem: csak találjak el a kardiogépekhez, és többé nem eresztem őket! Nini, egy futógép, mindegyik egy kicsit más, de ott a nagy zöld indítógomb, ami minden kétséget eloszlat bennem. Fokozatos sebesség és dőlésszögnövelés a stratégiám. Közben egyszer-egyszer oldalra tekintek, milyen masinák vannak még: ellipszis, lépcsőző, taposó és biciklik. Ez nem lehet nehéz. Lépcsőzni például szoktam. Felmászom rá, és nyomban meg is nyugszom kicsit: jó helyem lesz itt, másfél óra könnyen elillan majd. A súlyokat pedig meghagyom a nagyoknak.

A személyi edző is kezdte valahol

Oláh Bettina személyi edző különféle korú, nemű és célokkal érkező embereket kísér végig a hobbimozgás rögös útjain. Amikor arról kérdezem, neki mi a tapasztalata, viszonya az edzőteremmel összefüggő szorongást illetően, mosolyogva idézi fel saját első szárnypróbálgatásait a „gymben”.

„Amikor elkezdtem edzeni, én is abszolút kezdő voltam, szinte soha nem jártam személyi edzőhöz, így mindent magamtól tanultam, és épp ezért nagyon sokszor, nagyon sokáig fennállt ez a szorongás. Nyilván ez attól is függ, mennyire vagy hajlamos a szorongásra úgy egyébként az élet bármely területén.

De én is nagyon sokszor féltem attól, hogy ki fognak nevetni az emberek, megnéznek, mert esetleg rosszul csinálok valamit. Gyakran úgy mentem le a terembe, hogy »edzeni akarok«, de fogalmam sem volt, hogy mire, tehát teljes volt a céltalanság az elején, ami nyilván abból is fakadt, mert nem tudtam, hogy kell használni a gépeket. 

Szintén még mindennek az elején, egyszer lementem egy másik edzőterembe, mint ahol akkoriban edzettem, és ugyanúgy, ugyanazt az edzést akartam megcsinálni, mint amit addigra kialakítottam magamnak. Azt felejtettem el csupán, hogy minden terem kicsit más, más gépek vannak. Persze sok az egyezés, de vannak különbségek. Ki akartam próbálni egy vállból nyomó gépet, ami valójában tricepszgép volt, tehát teljesen ellentétesen használtam a gépet, és csodálkoztam, hogy nem sikerül. Odajött hozzám egy srác, és megmutatta a helyes géphasználatot” – idézi fel nevetve az incidenst Oláh Bettina.

A nők jobban szoronganak

Az edzőtermi jelenlét hasonló, mint az autóvezetés, hiszen ott is nehéz helyzetben vannak a nők. Egy olyan területen kell helytállniuk, amely hagyományosan a férfiak által jól végzett aktusok sorába illeszthető, legalábbis az össztársadalmi megítélés szerint. 

Egy amerikai kutatás azt volt hivatott felderíteni, hogy az emberek milyen gyakran érzik azt: az edzőteremben ilyen vagy olyan szempontok szerint, de megítéltetnek.

A válaszadók több mint fele, arról számolt be, hogy azért kerüli az edzőtermet, mert szorong, és fél a népítélettől. Érdekes adalék, hogy ezen válaszadók 65 százaléka nő volt.

Hipotézisem szerint az edzőterem hagyományosan is inkább férfitér, mint női, hasonlóan az autópályához. Egy sor olyan nemi sztereotípia köthető hozzá, ami itt csodásan manifesztálódik: erős, kezdeményezőkész, bátor férfiak, akik elbírják a súlyos terheket. Ellentétben a nőkkel, akik gyöngék, bátortalanok, ennélfogva pedig gyámolításra szorulnak. 

Ez nem csupán külső előítéletként lehet jelen, de belső, internalizált módon is. Nemcsak úgy, hogy félek betenni a lábamat a 100 kiló feletti testépítő férfiak világába, hanem akár úgy is, hogy félek a saját testemet építeni, formázni, nehogy túlságosan „elférfiasodjak”: 

„A női vendégeim gyakran mondják, hogy nem akarnak fekvőtámaszozni, vagy egyéb, szerintük izomépítő feladatot végezni, mert nem akarnak férfiasak lenni idővel. Ó, ha ez ilyen egyszerű lenne! Ilyenkor azt szoktam mondani, hogy pár fekvőtámasztól, meg egy kis súlyzózástól egyetlen nő sem lesz férfias, csupán kidolgozottabb, tónusosabb lesz az eleve adott női test” – jegyzi meg Oláh Bettina. 

Mi csillapíthatja az edzőtermi szorongást?

Konkrét fórumok jöttek létre az interneten, amelyek arra keresik a választ, hogyan lehet hatékonyan túljutni az edzőtermi szorongáson, elsőként azonban ismét Oláh Bettinához fordultam: 

„Megoldásként azt javaslom, hogy mindig legyen egy terv. Még ha nem is tudunk saját magunk számára összeállítani egy edzéstervet, tudjuk, hogy ma a láb jön vagy a váll, esetleg kardio. Azonban ha teljes a bizonytalanság, érdemes felfogadni egy személyi edzőt, akár csak pár órára, hogy mutassa meg a helyes géphasználatot, és írjon egy edzéstervet. Nem kell évekig járni, ha valaki hobbiszinten szeretne csak edzeni. 

Ha pedig valaki nem akar személyi edzőhöz járni, merjen segítséget kérni a terem dolgozóitól és az edzőtársaktól. Én a mai napig odamegyek a többiekhez, ha beszorul valami a gépen, nem találok rajta fogást, állítót. A legtöbb ember általában örül, ha segíthet. Kínosabb, és potenciálisan sérülésveszélyes, ha a kérdezés helyett rosszul használja valaki a gépet. 

Az egészséges test mellett azonban nagyon fontos a mentális egészségmegőrzés is.

Gyakori, hogy az edzőtermi szorongás mögött valamilyen előző, mozgáshoz köthető trauma húzódik meg. Csúfolták, bántották az illetőt korábban – érdemes ebben is tudatosnak lenni” – hangsúlyozza a személyi edző. 

A fokozatosság elve

És akkor jöjjenek az online tér népi bölcsességei. A Reddit és a Quora közönsége együttesen azt javasolja a fenti tanácsokon túl, hogy fokozatosan hódítsuk meg az edzőterem territóriumát, a legismerősebb részektől a legidegenebbek felé haladva, terveinknek és céljainknak megfelelően természetesen. 

Eszembe jut, amikor friss jogosítvánnyal próbáltam meghódítani az utakat, és mondanom sem kell, bármelyik sofőrtársam tekintetét magamon éreztem egy piros lámpánál, máris azt hittem, nem működik az indexem, vagy kiégett az egyik izzóm, azt akarják velem tudatni. Minden egyes dudaszót magamra vettem, biztos én váltottam „rosszul” sávot, vagy csak úgy en bloc útban vagyok. Éppen ezért először csak kis távokra merészkedtem, bőven elég egy ötperces távolság alatt megélni a fent említett nyilvános megaláztatások sorát. 

Szó sincs azonban nyilvános megaláztatásról, hiszen ugyanannyi jogom volt a többi autós között közlekedni, mint bárki másnak. Mégis biztonsággal töltött el az érzés, hogy a rövid távnak köszönhetően megpróbáltatásaim a végéhez közelednek. 

Valami hasonló térhódítás zajlik egy edzőteremben is, éppen ezért érdemes lehet eleinte az ismerősebbe kapaszkodni, ami esetemben mindig is a kardiogépek voltak, majd fokozatosan egyre távolodni.

Később jöhetnek a YouTube-videón látott súlyzós manőverek, majd a végső ütközet: a gépek világa.

Segítsetek!

Rendkívül nehéz úgy életmódváltásba fogni, hogy félünk: félünk mások ítéletétől, a nevetségessé válástól, a nyilvános kudarcoktól, és a mindent átható kitettség, sebezhetőség érzésétől. Ezért nem csoda, hogy a nagy januári benzinfröccs csupán február második hétvégéjéig képes elvinni bennünket. 

Ezért tapasztaltabb edzőtársaim, kérlek benneteket, legyetek figyelmesek az elveszett tekintetű újoncokkal: ha nincs is kinn rajtuk a T betű, elnézően tekintsetek bukdácsolásaikra, és amennyiben lehet, segítsétek őket célállomásuk sikeres elérésében. 

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Oleg Breslavtsev

Wilson Luca