Őszintén értékeltem, sőt, egy picit még irigyeltem is a főnéni lelkesedését, amivel a közös futókihívásunkba belevágott. Mert nehogy már elhiggyétek neki, amit írt, hogy húzódozott meg szenvedett ám! Elmondom, hogy nézett ki ez a valóságban, amikor egy kedd délután összeért a kettőnk edzése.

A meredek domboldalon való gyorsgyaloglás, illetve az egy órás közös tréning után, megjelent Szántó Nelli edző oldalán egy kipirult arcú, csillogó tekintetű – bár valóban kissé izzadt – fruska.

Őszintén szólva, először meg sem ismertem, hogy ez a virgonc, felfrissült spiné ugyanaz a személy lenne, aki a heti meetingeken szigorú tekintettel, a temérdek feladattól mindig kissé hajszoltan pörgeti végig a témákat és feladatokat, hiába ismerem a Krisztát bő két éve.

Most meg itt áll olyan fejjel, mint egy kislány, akit a szülei épp az imént habzsidőzsiztettek meg Disneylandben, és azt szajkózza, hogy „asztamindenit, ez tényleg de jólesett”.

Ezzel szemben én meglehetősen szkeptikusan érkeztem meg Nellihez. Sztoikus kétségeimnek számos oka volt. Először is, nem igazán hittem a személyi edző műfajában. Részben azért, mert kiirthatatlanul belém ivódott a gimnazista dackorszak, a „nekem aztán senki ne mondja meg, hogy mit csináljak” tempó. Immár bő tíz éve iszkolok egyedül, elvoltam eddig így is, jó lesz a hobbi örömfutás, mint bevált módszer a következő harmincban is. Azon felül bő két évig jártam edzőterembe is (futópadozni, mi mást), ahol temérdek alkalmam volt megcsodálni a helyi erőket... Nem igazán tette vonzóvá a személyi edzés műfaját sem a gigavalagú Kati, aki álmatagon rádőlt a kuncsaft kardiógépének karfájára, és vígan végigtrécselte a közös... khm időtöltést. Mert hát a pletykák békaseggealatti pulzusszámú kitárgyalását a legnagyobb jóindulattal sem lehetett volna sportolásnak nevezni. Gyúrós Sanyi sem hozta közelebb hozzám a dolgot, aki engem mindig azokra a Ken-babákra emlékeztetett, akiknek a húgommal lekaptuk a fejét, így a nagy testük mellé ott maradt egy aprócska golyó a nyakuk tetején. Gyúrós Sanyi is kimaxolta a testépítést, az arányai ennek következtében messze tolódtak da Vinci Vitruvius-tanulmányától.

A másik összetevő, amiben szintén nem hittem, az a hightech-futócipő. Az én koca-kocogós szintemen aztán tényleg tök mindegy, mi van a virgácsomon, felesleges úri muri egy tudományosan kidolgozott surranóban ficánkolnom.

Na, innen szép nyerni, néztem magamban gúnyosan Szántó Nellire. Ha ez a spiné képes nekem bármi izgalmasat, újat, motiválót mutatni, akkor megeszem a kalapom.

Első alkalommal nem is történt semmi átütő erejű... talán azt leszámítva, hogy a következő találkozónkig az állapotfelmérés alapján összeállított nekem egy spéci edzéstervet. Nem volt benne több, mint amit addig csináltam, de sikerült jóval változatosabbá tennie az egészet. (Ezekről mindenképp írok majd, mert akármennyire ágáltam ellene, sajnos be kellett látnom, hogy sokkal, de sokkal élvezetesebb és hatékonyabb lett így.)

A második közös edzésünkön pedig fogta magát, és felzargatott a hegyre.

Ugye, te is azt gondolnád, hogy abban aztán tényleg, az égadta világon semmi szórakoztató vagy örömteli nincs, ha az embernek egy 50 fokos lejtőn kell felfelé kocogni? Ennél nagyobbat nem is tévedhetnél!

Nem kellett gyorsan futni (szerencsére, mert ha ragaszkodik a szédületes tempóhoz, valószínűleg már csak az egyikünk ért volna haza a végén...), így viszont volt alkalmam odafigyelni az olyan apró részletekre, mint a helyes levegővétel, a laza felsőtest, a térdek emelése, vagy az, hogy a talpammal egészen pontosan hol is érjek talajt.

„És akkor most bevetjük magunkat az erdőbe!” – kiáltott fel Nelli az egyik rekettyés után, majd lazán előrekocogott egy szűk, sötét és meredek ösvényen. Egy pillanatig hezitáltam, de aztán rájöttem, a májam, a vesém és a tüdőm már túlságosan elhasznált ahhoz, hogy egy magára valamit is adó szervkereskedő érdemben foglalkozni akarjon velem. Úgyhogy utánacaplattam.

Így szökkentünk árkon-bokron (mármint a buborékfenekű Nelli szökkent, az én testmozgásom inkább egy nagyon beteg, nagyon öreg és nagyon sérült őzéhez hasonlított) egészen fel a tetőre, hogy aztán ott olyan látvány fogadjon, ami abszolút kárpótolt volna a fáradalmakért – ha fáradságnak élem meg az iménti 40 percet. Ám a változatos terep, a nyár végi erdő látványa, és a szórakoztató társaság, egészen fantasztikus élménnyé varázsolta az edzést. Arról nem is beszélve, hogy grátisz ajándékként ez a panoráma fogadott:

(Nelli elmesélte, hogy az egyik kuncsaftját is úgy csábította ide fel, higgye csak el nyugodtan, olyan látványban lesz része, amit sohasem felejt el. Így is lett. A hajnali órákban ugyanis sikerült felriasztaniuk egy itt szexelő párocskát, hogy aztán vihogva nézzék, hogyan tűnik el két iszkoló pőre fenék a bozótosban. Mondom, valóban felejthetetlen a panoráma!)

Mire a csúcsról visszakocogtunk az öltözőkhöz, a pulzusom is visszaállt normális állapotába, a tüdőmet is sikerült visszagyűrnöm a térdemtől a helyére, és az arcszínem is rendeződött céklavörösből malacsegg színűvé.

Így sajnos be kellett látnom, hogy nemcsak a penge Saucony cipőm jobb klasszisokkal azoknál a csukáknál, amiket eddig hordtam, de lehet, hogy ezt az egész személyi edzős berzenkedésemet is érdemes lenne újragondolnom.

Lenyújtás a végén - mert állítólag azt is kell!

Úgyhogy most megyek, és letöltök egy klassz kis receptet a kalapomra... 

Fiala Borcsa