–

Hivalkodó kötet – ez már első ránézésre sem kérdéses –, ugyanúgy magára vonzza az ember tekintetét a Libriben (!), mint Lakatos Márk – bárhol. A szerző a címlapon teljes dragben, elgondolkodó tekintettel pózol, a Mimi feliratot mintha rúzzsal húzták volna egy tükörre, a lapok széle piros – ennél már csak akkor tetszene jobban, ha kemény fedeles lenne. De nem az, ahogy Márk sem: fontosabb a hajlékonyság, a rugalmasság mindkettőjük számára, és így legalább kisebb kár keletkezik a tárgyban, ha a macska lelökné az asztalról. Vagy ha eltaposná egy elefántcsorda. Vagy ha valaki meg akarná rongálni, mert túl sok indulatot vált ki belőle a tartalma.

Hm, máris sikerült antropomorfizálnom egy könyvet, látjátok? És azt hiszem, ezt máshogy nem is nagyon lehet, ugyanis az, hogy tetszeni fog-e a Mimi, 98 százalékban attól függ, hogy meg tudod-e kedvelni a főszereplőjét (és/vagyis Lakatos Márkot), hogy többet nyom-e majd a latban az érzékenysége, humora, intellektusa, mint a rossz döntései vagy a helyenként irritáló viselkedése. És bár én is nehezen lavíroztam időnként a kettő között, végső soron megkedveltem, és nem az utóbbi szempontok ellenére, hanem pont azok miatt.

Mert Mimi nem csupán tisztában van a saját gyengeségeivel, hanem bátran zászlajára is tűzi őket, bízva benne: a humor, az autentikusság, a sebezhetőség és a hibák vállalása toleránsabbá, őszintébbé és nyitottabbá teheti a társadalmat.

Apropó, társadalom – mármint az a része, amelyik kézbe veszi ezt a könyvet, mert sajnos tartok tőle, hogy itt megint az „annak prédikálsz, aki már meg van térítve” elve érvényesül, ahogy egy korábbi interjúban Gryllus Dorkával is feszegettük, épp egy Lakatos Márkkal közös darabjuk kapcsán. Sajnos kevés esélyt látok rá, hogy a Mimi pont azokat éri el, akik a főszereplő apjához hasonlóan „nem isznak buzik után pohárból, mert no offenz, de hát, ugye tudjuk…”, vagy ha mégis pont ők vennék kézbe, nem biztos, hogy ettől lesznek toleránsabbak. De bocs, megint előreszaladtam.

Rút kiskacsából páva

Szóval kivel, kikkel találkozik az, aki kézbe veszi a Mimit? Először is ott van Miksa, a szégyenlős, hiperérzékeny kamasz, aki halmozottan hátrányos helyzetből indul kortársaihoz képest: az hagyján, hogy elhízott, és tehetségtelen a sporthoz, de még a csajozásban sem ér el nagy eredményeket (mondjuk, nem mintha próbálkozna, igazából már négyévesen is menyasszonynak öltözött farsangkor). Az elismerést maximum intellektusával és különc ruháival képes kivívni: valószínűleg ezeknek köszönheti legjobb barátja, Nimród figyelmét is, aki – bár egy toxic maszkulin macsó, és nagyjából két mondat után megutáltam – az első szexuális élményeket azért megadja neki. Ettől még Miksa magányos és meg nem értett tinédzser, és csak titkos vágyálmaiban kalandozik olyan társaságba, ahol igazán otthon érezhetné magát: femme fatale, férfifaló démonok közé.

Aztán ott van Mimi, Miksa szöges ellentéte. Madrid szégyentelen drag queenje, aki Almodóvar sleppjével bulizik, merevedése lesz, ha egy szép ruhát érint a testéhez, 20 centis platformcsizmában szökell gazella módjára, és egy kicsit mindig viszket az orra az előző napi speedtől. Mimi két végén égeti a gyertyát, de cseppet sem bánja: idegrendszere „érzékeny szeizmográfként veszi a külvilág jeleit, amiben állandó veszélyt, értelmet és visszaigazolást keres”, közben a hedonizmus és önfelvállalás egy olyan fokán hentereg, amiről a megelőző 19 évben csak álmodozni volt lehetősége.

Bár sejthető, hogy komplexebb karakter, mint amit a felszínen mutat, itt nem az intellektualizálásé a főszerep. Ha bizonytalan, csak affektálva elkiáltja magát: Mimi vagyok, Mimi La Bomba – hiszen a figyelem minden sebére orvosság.

Aztán van egy harmadik karakterünk is, Miksa Orsós, az ismert stílustanácsadó és médiaszemélyiség, aki, bár negyvenes éveire stabil egzisztenciával, értékrenddel, kapcsolati hálóval bír, egy kicsit még mindig magában őrzi a gyerek Miksát és a fiatal felnőtt Mimi La Bombát. Most, a történet idején épp Rómába látogat egy spanyol üzletember fétispartijára, ahol felkérést kap egy menő dominikai klub művészeti vezető posztjára. És bár a következő 370 oldal akár erről is szólhatna,

Lakatos Márk története csak apropó egy meglehetősen érzékeny és komplex személyiség megértéséhez, fejlődési útjának végigkíséréséhez.

Annak feltárásához, hogyan lett Miksából Mimi, Mimiből pedig menő divatdiktátor, akinek haja, testsúlya, baráti köre talán változott, szorongásai és dilemmái viszont nem.

De ne kerülgessük tovább a forró kását – ha a könyv borítójáról nem lenne teljesen nyilvánvaló, akkor elég két oldalt olvasni a kötetből, hogy egyértelművé váljon: Mimi és Miksa nem más, mint Lakatos Márk. Meg persze némi fikció – de hogy pontosan melyik elem tartozik a valósághoz, és melyik a meséhez? Nos, ha Márkot vagy Mimit kérdeznénk, ő valószínűleg hahotázna egy nagyot, leviaszozott szemöldöke alól kikacsintana a műszempilláival, majd szexi pózból közölné: döntsd el, ribanc.

Meglepő, esetleg túl obszcén számodra ez a reakció? Nos, ha Márk vagy Mimi világában szeretnél kalandozni, jobb, ha felkötöd a gatyád. Egyrészt, mert a harsányság, a túlzás és a megbotránkoztatás a drag fontos eszköze, másrészt, mert a hedonizmus diktálta buli-, divat- és dragkultúrában senki sem lépked tojáshéjon. Itt pironkodásnak, eufemizálásnak, cenzúrának helye nincs: Márk a legnagyobb természetességgel meséli el, hogy kell show előtt puncit csinálni a leragasztott farokból, és azt is, milyen egy vad éjszaka után napokat szorongani azon, hogy AIDS-es lettél-e. Merthogy mindkettő a valóságunk része, ha tetszik, ha nem.

Több egy utcán lebonyolított légyottnál

Persze ezek alapján a Mimi még nyugodtan lehetne egy botrányokkal tűzdelt limonádékötet is, amit majd nyáron, egy kellemes koktél mellett elolvasol, aztán örökre elfelejted. És ha ilyen sorsot szánsz neki, az sem gond, teljesíti a küldetést: tökéletesen megtestesíti azt a szentháromságot, amit az újságíró szakmában a kattintásvadász cikkeknél egymás között csak vér–könny–gecinek hívunk, és garantálja az olvasók szórakoztatását (vagy épp kiakadását, de az voltaképp majdnem ugyanaz). Lássuk be: nehéz elfelejteni a jelenetet, amikor Miksa az utca közepén orálisan elégít ki egy férfi prostit, és közben látomása támad arról, hogy Michelangelo, Caravaggio és Pasolini karöltve sétál feléjük, nézi az akciót, és közben maszturbál.

Ha viszont egy kicsit is nyitottabb szemmel olvasod a könyvet, meg-megállsz a párbeszédeknél – különösen Miksa és Elza barátságánál –, és leásol abba a mélységbe, ahova már nem hallatszik el a bulik dübörgése, a travesztik viháncolása, a magas sarkúk kopogása, fontos gondolatokat találhatsz. Tagadhatatlan, hogy a Mimi edukációs szereppel is bír – de cseppet sem szájbarágós, cseppet sem megmondóemberes módon.

Párbeszédekbe, politikai vitákba, szerelmi románcokba és baráti csevejekbe rejt olyan fontos, aktuális társadalmi és politikai kérdéseket, amik mellett egyszerűen nem mehetünk el szó nélkül.

És van, hogy ezekről konkrét véleményt formál – mint amikor felszólal az áldozathibáztatás és a patriarchátus nőket fenyegető magatartása ellen egy kerekasztal-beszélgetésben –, és van, hogy csak a cselekményszállal irányítja bizonyos kérdésekre a figyelmünket: mint amikor épp az a homofób NER-es főtanácsos csábítja őt az ágyába, aki korábban a leghangosabban szólalt fel az LMBTQ-közösség ellen. 

Márk a kötetében gyakorlatilag végigveszi korunk legfontosabb és legnagyobb vitát kiváltó társadalmi ügyeit: amellett, hogy Mimi története gyakorlatilag példabeszéd identitáskeresésről, önfelvállalásról és önazonosságról, mentális egészségről és családi mintákról, szóba kerülnek olyan fontos témák is, mint a marginális közösségek helyzete, a testképzavar, a tudatos (és nem tudatos) szerhasználat, a szexedukáció (hiánya), az egyedülálló szülők dilemmái, a szexizmus, az endometriózis, meg persze a bizonyos fej, amitől bűzlik a hal: az aktuális politikai rendszer álszent és elnyomó berendezkedése.

Szabadnak lenni, bármi áron

A kötet egyik legfőbb erénye talán az, hogy Lakatos Márk a szórakoztató irodalom szintjére hozza a sokszor túlintellektualizált, elidegenített társadalmi diskurzust, és úgy ad értékes és fontos gondolkodnivalót, hogy közben egy pillanatra sem lankad az amúgy szaftos sztorikra szomjazó olvasó figyelme.

És már ebből is sejthető, hogy bár a regényben sok a csillám, a buli, az önfeledtség, mégsem lesz hurráoptimista, nem fedi el a bőrhibákat. Vállalja a fájdalmas dolgokat is: a sebezhetőséget, a bénázásokat, és az olyan, még az LMBTQ-közösségen belül is megosztónak számító kérdéseket, mint amilyen Lakatos Márk megítélése. Ugyanis könyvbeli és valós karakterét egyaránt gyakran éri a vád, hogy harsányságával és extravaganciájával csak még tovább mélyíti a homofób társadalom és az LMBTQ-közösség közti szakadékot, és árnyékot vet beilleszkedni próbáló, normatívabb megjelenésű sorstársaira is.

Saltburn: pompás káosz, amit nem értünk, nem ismerünk, de amire nagyon vágyunk

Kult – 2024. január 8. – NyL

Noha a dilemmát megpengeti a kötet, végül nem oldja fel, és talán nem is kell: Lakatos Márk tisztában van vele, hogy sokakból ellenérzést vált ki, ám ez közel sem zaklatja fel annyira, hogy csupán megfelelési vágyból besimuljon, és eldobja autentikusságát. És ez így van jól – hiszen, ha megtenné, épp arról mondana le, ami a legjobban élteti, és amit leginkább szeretne átadni követőinek is: a szabadságot.

Kiemelt képünk a szerző tulajdonában van 

Takács Dalma