„Az ötvenes évek elején születtem, ami a spanyolok számára nehéz, a filmkészítés és a divat szempontjából azonban igen gazdag időszak volt” – így kezdené a kötetét Pedro Almodóvar, amennyiben önéletrajzot írna. Azonban azt nem akar írni, így ez a két sor csak a kötet legvégére kerülhet, amolyan gondolatkísérletként. Jól jellemzi ez a filmrendezőt, meg úgy en bloc, az egész könyvet: libikókajáték, találós kérdés szinte minden történet (az író ragaszkodik a „történet” kifejezéshez, a műfajokban ugyanis nem hisz), amikben naturalizmusával közel hoz, fikcióival pedig távol tol saját személyétől. Ha kettőt előre lép, utána hármat vissza, hogy aztán egy bevállalósabb napon ismét hármat haladjon előre. És talán részben pont ez a vállalt bizonytalanság, a fekete humorral történő feloldás, valamint a tökéletlenség és a hibák vállalása teszi olyan nagyon szerethetővé és emberközelivé Az utolsó álmot.

Almodóvar már a kötet elején kijelenti: nem akar önéletrajzot írni, azt sem akarja, hogy más írja meg helyette, és anno még a naplóírásba is beletört a bicskája. Helyette viszont írt novellákat, valóságosat és meseszerűt, befejezettet és befejezetlent, jót és kevésbé jót, amiket aztán „töredezett, hiányos, némiképp rejtjeles önéletírásokként” tüntet fel. Bár a könyvben szereplő tizenkét sztori közül négy vállaltan realisztikus naplóbejegyzés (ezeket alá is írta), a többi nyolc esetében sem marad kétség afelől, hogy a filmrendező bizonyos tapasztalatai és dilemmái szimbolikába fordított változatát olvashatjuk. Elvégre, erről szól a művészet, vagy mi. 

önéletrajz queer filmrendező Pedro Almodóvar Az utolsó álom
Pedro Almodóvar – Forrás: Getty Images / Laurent KOFFEL / Contributor

12 történet, 60 év

Egyszer egy rendszeresen publikáló barátom azt mondta, kétféle író van. Az egyik hétről hétre előveszi a szövegeit, és mindig javítgatja, csiszolgatja őket, a másik pedig amit egyszer megírt, ahhoz soha többé nem nyúl hozzá, csak korlenyomatként őrzi valahol. Almodóvar az utóbbi kategóriába tartozik, sőt ő olyan mélyre dugta a fiókban a szövegeket, hogy ha nincs a nálánál jóval megfontoltabb és precízebb asszisztense, Lola Garcia, akkor sosem kerülnek napvilágra ezek az írások. Az említett soha bele nem javító írói attitűd pedig egyszerre teszi esetlenné, és kegyetlenül autentikussá ezt a könyvet: vannak benne kiforratlan, kissé teszetosza szövegek, amiket a rendező még az érettségije idején írt, és olyan átgondoltabb és koncepciózusabb munkák is, amik a későbbiekben filmvásznon arattak óriási sikert – például a Rossz nevelés alapjául szolgáló A látogatás.

önéletrajz queer filmrendező Pedro Almodóvar Az utolsó álom
Jelenet A látogatás című filmből – Forrás: ADS Service Kft.

Szerkesztői szempontból nézve, és egy eufemizmussal élve meglehetősen eklektikusra sikerült a könyv, ha viszont a cél az autentikusság és Almodóvar emberi és művészeti korszakainak bemutatása volt, akkor Az utolsó álom pontosan úgy tökéletes, ahogy van. Önazonos, kicsit csapongó, tökéletlen, de teljes – akárcsak a művész életpályája és filmjei. És talán ez az, amit a legjobban kedvelek benne:

Almodóvar szeretettel viszonyul élete mérföldköveihez, és miután azokat elénk pakolta, egyszerűen csak széttárja a kezét: tessék, ez van, tetszik, nem tetszik, ha kell, vigyétek. És mi visszük.

A nő – és mindaz, amit jelenthet

Bár a sztorik nagy része fikció, a rendező életének legfőbb motívumai és az őt foglalkoztató kérdések egyértelműen kirajzolódnak belőlük. Megjelenik többek között a szalézi atyák szigorú börtöniskolája, a madridi évek éjszakai élete, a kedvenc művészek, Chavela Vargas és Andy Warhol hatása, valamint jó pár olyan téma, ami mindig is Almodóvar védjegyének számított. Ilyen például a nemiség és a szexuális orientációk kérdése: bár a filmrendező vállaltan férfiakhoz vonzódik, történeteinek főhőseként szinte mindig nőket választ.

Mind közül is kiemelkedik Patty Diphusa pornósztár karaktere, akit még 1979-ben alkotott meg kvázi saját alteregójaként, hogy aztán egy madridi lapban hónapokon át az ő bőrébe bújva publikálja írásait. Patty karakteréről 2006-ban könyvet is írt: az ő szemszögéből mesélt arról, milyen a város vad éjszakai élete és a helyi queer közösség, valamint szexmunkás réteg drogokkal átitatott sorsa. A hiteles bemutatáshoz nem kellett messzire mennie: korábban tagja volt egy queer glam–punk duónak, amivel nőnek öltözve lépett színpadra, és énekelte tele a madridi melegbárok legjavát.

Történeteiből jól látszik:

Almodóvar számára a nemi önkifejezés és a szexualitás egy nagy játszótér, amin olyan szabadon mozoghat és kísérletezhet, ahogy csak akar – függetlenül bárminemű társadalmi elvárástól, vagy ráerőszakolt szerepektől. (Hozzáteszem: ő már hatvanas években is magasról tett arra, hogy ez bárkinek is böki-e a csőrét.)

És bár a szexualitás, valamint a nemi identitás kérdése Az utolsó álomban is különösen hangos, Almodóvar érdeklődése nem áll itt meg. A történetek mögött egy kissé szorongó, bizonytalan, egyszersmind roppant bátor író képe sejlik fel, aki tele van kérdésekkel, és nem fél azokat a világba üvölteni. Foglalkoztatja a halál és az elmúlás, az erkölcs relativitása, az autentikus művészet mibenléte, a másolás és másolhatóság dilemmája, valamint az igazságok és a jóság szubjektív és objektív olvasata. 

A rögtönzés és a fikcióteremtés művésze

A címadó, Az utolsó álom című novellában Almodóvar az édesanyja halálát dolgozza fel, és bemutatásával magáról is sokat elárul. Garantáltan az egyik kedvenc részem a kötetből, amikor elmeséli, hogy édesanyja egy időben abból élt, hogy a környék írni- olvasni nem tudó lakóinak leveleit gondozta (tehát felolvasta nekik, amit kaptak, és választ fogalmazott a nevükben), és az eredeti tartalmat kénye-kedve szerint alakította úgy, hogy az a címzett és a feladó számára is a lehető legkellemesebb legyen. Ha például valakinek egy távoli rokon üzent, ő cenzúrázta a haragos részeket, és hozzáköltött néhány üdvözletet, jókívánságot. Amikor a fia rajtakapta, ő csak megvonta a vállát, és annyit mondott: a lényeg, hogy így mindenki örült annak, ami elhangzott. Ezzel az attitűddel pedig egy olyan magot ültetett el fia kreatív kiskertjében, amiből aztán művészetének esszenciája nőtt ki. A könyvben így ír róla:

„Ezek a rögtönzések nagy tanulsággal szolgáltak számomra. Megteremtették a különbséget valóság és fikció között, és megértették velem, hogy a valóságnak szüksége van a fikcióra, hogy teljesebb, kellemesebb és élhetőbb legyen.”

Szintén nagyon közel állt a szívemhez a kötetből a Miguel születése és halála, a Megváltás, valamint a Rossz regény is. Míg elsőben az író azt vizsgálja, hogy milyen lenne, ha a halál irányából haladnánk a születés felé, a másodikban egy börtönőr szemszögéből mesél a földre érkező Jézus, és a rablógyilkos Barabás szerelméről, a harmadik, és egyben utolsó pedig egy vállaltan nem túl jól sikerült, ám éppen ezért kiemelkedő elmélkedés arról, hogy Almodóvar szeretne írni egy rossz regényt. Pontosabban, nem szeretne, de kicsit fél, hogy jót meg nem tud írni, merthogy a forgatókönyv és a regény azért vállaltan más-más műfajok. 

Az utolsó álom talán nem a legjobb könyv, amit idén olvastam, de mindenképp az egyik legemlékezetesebb. Amellett, hogy egy új oldalról segített megismerni az egyik kedvenc filmrendezőmet, számtalanszor elgondolkodtatott, megnevettetett, elborzasztott – egyszóval: hatott. Arról nem is beszélve, hogy közelebb hozta és mellém ültette azt a nagy filmikont, akit korábban csak a vörös szőnyegen készült képekről láthattam – rámutatott, hogy ő is egy kételyekkel teli, sebezhető, sokszor bizonytalan ember, aki közben elég bátor ahhoz, hogy vállalja: humorral és absztrakcióval a legnehezebb téma is feloldható, és nincs olyan tabu, aminek ne lenne helye a könyvespolcon vagy a filmvilágban. Őszintén remélem, hogy egy napon a kötetben szereplő többi műben is meglátja a filmes potenciált.

Kiemelt képünk a szerző tulajdona

Takács Dalma