Légy őszinte: mennyire vagy őszinte, amikor dicsérni kellene magad?

A szorongó embertípusnak semmilyen dicséret vagy külső megerősítés nem szünteti meg az állandó önkritikáját – mondja Garber. 

Ha valaki bókol nekünk, sokszor akár a válaszunkban, akár csak magunkban megkérdőjelezzük, hogy az igazat (vagy inkább: a szerinte igazat) mondta-e, vagy csak kedves akart lenni. 

Mások épp ellenkezőleg: akkor is el akarják hinni a kedves szavakat (klasszikus példa erre a „minden rendben lesz”), amikor még maga a megerősítést kimondó is bizonytalan abban, amit mond, és ezt a beszélgetés minden szereplője pontosan tudja. Vagyis – folytatja ezzel a logikával a pszichoterapeuta – a valóságra kell alapoznunk az önértékelésünket és a reményeinket, nem mások visszajelzéseire.

Hát… oké, de létezik objektív valóság?

Megnyugvás kontra valóság

Amikor nehéz helyzetben vagyunk, sokszor igényeljük, hogy valaki megnyugtató dolgokat mondjon nekünk, akkor is, ha nem igazak. Ez a legfájdalmasabb tragédiáknál ugyanúgy előfordul, mint amikor csak annyit kérdezünk egy barátunktól vagy a párunktól: ugye, nem látszik, hogy híztam?

A szakember rámutat, hogy az ilyen típusú kérdésekkel valójában megpróbáljuk eleve irányítani a külső visszajelzéseket, hiszen az válasz nem opció ilyenkor, hogy „de”. Csakhogy: 

Garber szerint valójában tudjuk, hogy ez nem valódi visszajelzés, így igazából, mélyen belül nem építi az önbizalmunkat. 

Ráadásul ezzel tulajdonképpen „használunk” másokat, hogy a saját magunkkal kapcsolatban megfogalmazott kételyeinket, kritikáinkat elaltassák – annak ellenére, hogy ez nem hoz valódi megnyugvást, ezek állandóan ismétlődő, fölösleges körökké válnak. Hiszen – maradva a legegyszerűbb, külsőnkre vonatkozó példánál – 

attól, hogy a párunk vagy egy barátunk rendszeresen azt válaszolja a kérdésünkre, hogy jól nézünk ki, még nem fogjuk egyszer csak hirtelen elhinni, hogy tényleg jól nézünk ki, ha addig egyfolytában kételkedtünk benne. 

És ez más, nem külsőségre, hanem viselkedésre vagy képességekre vonatkozó kérdéseknél is ugyanígy van. 

Valójában az önbizalomhiány (ami akár úgy is megjelenhet, hogy csak az életünk egy bizonyos területét érinti) tekinthető akár egy „kényszerbetegségnek” is – írja Garber. Ebben a spirálban nemcsak magunkban, de az önbizalmunkat visszajelzéssel rendszeresen megerősítő segítő emberekben is kételkedünk („Vajon csak kedvesek hozzám?” „Honnan tudják, hogy tényleg minden rendben lesz?” „Elég képzettek ahhoz, hogy megítéljék a tehetségemet?” – tesszük fel magunkban a kérdéseket.). Éppen ezért folyamatosan többet akarunk ezekből az álbizonyosságot adó visszajelzésekből, de sosem jutunk el általuk a valódi bizonyosságig. Nem tudjuk meg belőlük, amit valóban tudni akarunk, ugyanúgy ott marad a kétely.

De akkor mi a megoldás? Hogyan hihetjük el valójában, hogy jók vagyunk (bármilyen téren)?

A megoldás olyan egyszerű, mint a mesében: az igazság

Persze ez csak elvben egyszerű, hiszen sok esetben annak az elismerésével jár, ha például nem tudjuk, minden rendben lesz-e… és lehet, hogy nem. De a valódi önbizalom magja az lehet, ha felismerjük és elfogadjuk a valóságot, és az olyan kérdések esetében, amik a jövőre vonatkoznak, bízunk az alkalmazkodóképességünkben.

Vagyis nem biztos, hogy minden rendben lesz, de akármi jön, meg tudunk küzdeni vele. Mert ha a külső megerősítések vágyára, ahogy korábban is felmerült, egyfajta kényszerbetegségként tekintünk, akkor valójában könnyen észlelhető, hogy egy kettősség húzódik mögötte: irányíthatatlannak érezzük az önmagunkba vetett hitet, de elhisszük, hogy mások megerősítésétől majd irányíthatóvá, pozitívvá válik. Pedig 

maga az önbizalom is egy tévedés lehet, amennyiben azt a hamis illúziót kelti, hogy kontroll alatt tartjuk az életünket, és azt hisszük, ha jól felépítjük az önbizalmunkat, akkor az mindig ott marad, fixen.

Ez általában nem igaz, bármi lerombolhatja az önbizalmunkat, és ha valamilyen csalódás vagy visszautasítás ér, nincs olyan külső visszajelzés, ami azt semmissé teheti. 

És mi lesz, ha a szeretteink csalódnak bennünk?

Ez a kérdés is fel szokott merülni annak ellenére, hogy igazából sosem tudhatjuk, mi lehet mások valódi véleménye rólunk. Akik közel vannak, ők szeretetből szépítenek, akik meg távol, ők udvariasságból nem mondják meg őszintén a negatív véleményüket. És ezeket általában tudjuk is. Így – mondja a szakértő – el kell fogadnunk, hogy mindenkinek joga van negatívakat gondolni rólunk (kivéve, ha ez valamilyen diszkriminatív okból történik, de ez egy másik téma), az ő véleményük az ő dolguk, a mi véleményünk saját magunkról pedig a mi dolgunk. A kettőnek valójában nincs köze egymáshoz. Tehát ha valaki csalódik bennünk, akkor majd megküzd ezzel ő. Nekünk pedig az 

az egyik feladatunk, hogy elfogadjuk: sosem fogjuk megtudni, mások valójában hogyan látnak bennünket, de nem is kell ezt kiderítenünk.

Mivel nincs is egyetlen alapvető énünk, amit mindenkinek ismernie kellene és aszerint kellene megítélnie bennünket. Az pedig egyszerűen nem lehetséges, hogy a külső visszajelzésekből építsük ezt a szilárd önbizalmat. A belső hit, hogy bízunk saját magunkban adhat valódi önbizalmat, de a valódi önbizalom nem azt jelenti, hogy nincsen bennünk kétely.

Mit gondoltok erről?

Tóth Flóra

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/ triocean