Tragikus sorsok a csillámpor, a groteszk, a tehetség rétegei alatt: LMBTQ-hősökről nyílt kiállítás

–

A Queer hősök, queer művészet, queer történelem című kiállításon vagyok, amelyet Kanicsár Ádám András és Petrekovits Márton szervezett az LMBT Történeti Hónap és a Háttér Társaság támogatásával. Mint mondják, igazi szerelemprojektről van szó, nemcsak azért, mert ők ketten az életben is együtt vannak, hanem azért is, mert mindent maguk végeztek a kiállítás honlapjának elkészítésétől kezdve a képek keretezésén át a megnyitón felszolgált pogácsa sütéséig. 

Körbenézek: két egymásra merőleges falon összesen 13 alkotás látható, ezek mindegyike mellett egy-egy leírás függ. A műveket magyar queer művészek jegyzik, akik maguk választották ki azt a queer történelmi alakot, akit szerettek volna ábrázolni.

Utóbbiak 12-en vannak, a kiállítás része ugyanis egy önmagunk elfogadásával kapcsolatos alkotás is, ami kellemesen felforgatja „a 12 alkotó–12 mű–12 történelmi figura” koncepció szimmetriáját. A home made jelleget erősítő, kicsit esetlen, „így alakult” dolog ez? Vagy a tárlat témájához nagyon is illeszkedő lázadás apró megnyilvánulása, a merev kategóriahatárokkal való tudatos szembehelyezkedés szimbolikus jelzése?

Ezen gondolkodom, aztán meg a saját elmém kényszerességén röhögök, úgyhogy inkább közelebb megyek a lapokhoz. 

A képekhez hazai LMBTQ-aktivisták, illetve közéleti személyiségek írtak gondolatokat, köztük például a tavalyi SzuperWMN-díjas kurátor, Oltai Kata, a színész-énekesnő, Péterfy Bori, a Testsuli alapítója, Jámbor Eszter, a nőtörténész Budai Lotti, a Bőgőmasina írója, Marton Krisztián, a Mimi írója, Lakatos Márk stylist, és kollégánk, Steiner Kristóf is, aki húszéves korában találkozott először El Kazovszkij orosz–magyar festőművésszel, grafikussal, díszlet- és jelmeztervezővel, aki még költő is volt. „Bár a legtöbben ötvenes nőnek látták, kortalan fiú volt” – emlékezik vissza Kristóf a nyíltan transznemű alkotóra, akinek életművéből csodálatos kiállítást láthattunk 2015-ben a Nemzeti Galériában. 

A leírások közül rögtön megtalálom az egyik kedvencemet.

Lakatos Márk aki azt írja az amerikai drag queen legendáról, Divine-ról, hogy: „Ordenáré, dagadt kurva volt a szó legnemesebb értelmében. FUCK YOU VERY MUCH – ahogy a színpadról ordítaná, ha még itt lenne.”

Az alkotó, Balassa Nikoletta, alias Nikimindegy, pedig a többi közt azt árulja el magáról bemutatkozó szövegében: „Niki vagyok, pánszexuális művész. 12 éve dolgozom grafikusként, de az illusztráció volt mindig is a szenvedélyem. A stílusomat úgy jellemezném, hogy színes, groteszk és néha cuki. […] Kedvenc témáim a nők és a macskák.” Állok, és nevetek: imádom!

A képen felragyog előttem a mocskos istennő, a színész-énekes Divine, a Rózsaszín flamingók és a Hajlakk című John Waters-filmek sztárja, a felejthetetlen drag queen előadó, akiről Walt Disney állítólag a tengeri boszorkány Ursula alakját mintázta A kis hableányban – azóta szeretem a gonoszokat.

Harsány színek, jó sok pink, ráadásul pirossal, a haja égnek áll, a hosszúra növesztett körme villámokat szór, az egész arca két összevont szemöldök, a feje fölött pedig a heteró férfiak rémálma, a fogakkal bíró női nemi szerv, ami bizony a töködet is leharapja, ha nem vigyázol: a rettenetes vagina dentata!

És az egészben persze a humor, a túlzás, a giccs, ami arra is rámutat, hogy nőnek vagy férfinak lenni a hétköznapokban is sokszor kész performance, ahogy a mozgásunkkal, a hangunkkal, a ruhánkkal, a kiegészítőinkkel előadjuk a nemünket. Egyébként Divine 1988-ban az Egy rém rendes családban is szerepet kapott, ő alakította volna Peggy édesanyját, de ezt már nem élhette meg: 43 éves korában halt meg drogtúladagolásban. 

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Divine (@divineofficial) által megosztott bejegyzés

Hátralépek egyet, és végjártatom a tekintetemet a képeken. Ott van Alan Turing (Szujó Miklós munkája), a modern számítógép-tudomány egyik atyja, akinek a brit kódfejtő csapat tagjaként sikerült feltörnie a nácik hírhedt Enigmáját, valamint megfejteni a Hal nevű távíró rejtjeleit. Azt mondják, Turing munkája mintegy két évvel rövidítette le a második világháborút, és több százezer ember életét mentette meg.

Tőle jobbra ül Virginia Woolf: 16 éves voltam, amikor láttam a Michael Cunningham regényéből készült Órák című filmet (2002), és utána Woolf szinte összes könyvét elolvastam.

Megtanultam tőle, hogy ahhoz, hogy egy nő alkotni tudjon, kell anyagi függetlenség, kell egy saját szoba (mennyire aktuális kérdés ma is!), és azt is, hogy lehet cselekmény nélküli regényt írni, csak úgy, egy házról (A világítótorony), vagy egy olyat, ami négyszáz évet ölel fel, és közben a főszereplő neme megváltozik (Orlando).

Woolf képét egyébként handpoke technikával készítette Abdulrachimzai Amina, a tetoválások formájában, nagyon érdekes ábrázolás. 

Aztán a földim, Galgóczi Erzsébet (Szántó Sári munkája), aki a ma már Győrhöz tartozó Ménfőcsanakon született, rövid ideig a vagongyárban is dolgozott, és a 80-as években Győr egyik országgyűlési képviselője is volt. Én mégis csak felnőtt fejjel hallottam róla. Pedig az ő egyik kisregényéből készült Makk Károly 1982-es, a cannes-i filmfesztiválon is díjazott filmje, az Egymásra nézve, amely a korszakban úttörő módon jelenítette meg a nők közti vonzalmakat. Galgóczi a Kossuth-díjas színésznővel, Gobbi Hildával élt együtt (Abdulrachimzai Amina munkája), akiről nem is tudtam, hogy a színészközösségért is ennyi mindent tett: kollégiumot hozott létre a munkás és paraszti származású színinövendékek számára, otthont az idős és magányos pályatársaknak, és a dunabogdányi nyaralóját is üdülő-alkotóháznak ajánlotta fel a halála után. 

Jobbra tőlük megjelenik Lili Elbe portréja (Jókúti Andrástól), aki az elsők között vett igénybe nemi megerősítő műtétet transznemű nőként, és akinek életét A dán lány (2015) című film dolgozta fel Eddie Redmayne főszereplésével.

De ki ne ismerné Keith Hering amerikai pop-art és graffitiművész munkáit (őt Muszka Máté Gergő ábrázolta), legalább azokat a kis izgő-mozgó színes hapsikat (figurákat, hogy gendersemlegesek legyünk), akik annyiféle tárgyon, képeslapon, matricán jelennek meg azóta is?

A közelében Freddie Mercury (Dömös László munkája), akit nem kell bemutatni, és annyi kvízműsorban kérdezték már, hogy hol született, hogy mindenki tudja: Zanzibáron! Rengetegen emlékeznek arra is – vagy ha nem, hát hallottak róla, megnézték videón, egyszóval a kollektív tudásunk része –, hogy 1986-ban (ekkor születtem) a Népstadionban 70 ezer ember előtt énekelte el a Tavaszi szélt. A kiállításon „falszomszédja” Oscar Wilde (Szakály Roland munkája), akinek emlékszem, Teleny című könyvét gimis koromban olvastam, valahogy átcsúszott a szüleimnél, és amelynek pornográf jeleneteit egyszerre találtam undorítónak, izgalmasnak, polgárpukkasztónak. És végül:

Marsha P. Johnson (Palaticz Mátyás Miklós munkája), a Stonewall-lázadások kiemelkedő alakja, a fején ikonikus friss virágokból álló koronájával, ami azért is vált drag stílusának jellegzetes elemévé, mert nem volt pénze más kiegészítőkre, így a természettől kért kölcsön. 

Hallod, Szilvi, micsoda társaság!, fordulok vissza a barátomhoz, aki maga is ott mosolyog az egyik képen (Pocsai Judit készítette). Nagy Szilvi sok minden volt: amerikanista, DJ, honlapkészítő és grafikus, 2007-től 2020-ban bekövetkezett haláláig a Budapest Pride szervezője, hét éven át a Szivárvány Misszió Alapítvány elnöke. Okos volt, érzékeny, tanulni valóan önreflektív, és elképesztően vicces – sokan szerettük őt. Miskolcról érkezett Budapestre egyetemre, és a Baross utcai lakásában tartott házibulik egy idő után annyira kinőtték a teret, hogy Szilvi, és az egyik jó barátja, Antal Juli, leszbikus partisorozatot szerveztek Ösztrosokk néven 2003-tól.

Egy olyan időszakban, amikor még nem voltak randiappok vagy Facebook, az Ösztrosokk a nők és nembináris emberek közti ismerkedés egyik kiemelt terepe volt. Ráadásul egy olyan tér, amely társadalmi osztály szempontjából sem volt különösebben szegregált: a fiatalon dolgozni kezdő, sokszor csak a parti miatt vidékről Budapestre érkező leszbikusok, butchok, dyke-ok, femme-ek ugyanígy itt voltak, mint mi, budapesti egyetemisták. Sokan, köztük én is, eleinte csak bátortalanul álldogáltunk a fal mellett egy korsó sörrel a kezünkben, mert nem ismertünk senkit, a heteró barátainkat meg nem mertük elhívni erősítésnek, vagy eszünkbe se jutott, hogy „ilyet” kérhetnénk tőlük. Rengetegen ezeken a bulikon találtak párt, barátokat, közösséget maguknak. 

Én Szilvit a Budapest Pride-csoportban ismertem meg néhány évvel később. Óriási szerepe volt abban, hogy a felvonulás 500 fős demonstrációból a 2010-es évek közepére 20 ezer fős rendezvénnyé váljon. Mai fejjel szinte hihetetlen, hogy a Pride és a hozzá kapcsolódó kulturális fesztivál több tucat programját egy 10-12 fős szervezői csapat koordinálta a szabadidejében, természetesen további önkéntesekkel, előadókkal, támogatókkal együttműködve. Emlékszem, irodánk sem volt, sokszor Szilviék otthonában meetingeltünk, vagy valamelyik civil szervezet átmenetileg befogadott minket. 

Szilvi nagyon büszke volt arra a feminista alapokon nyugvó, antirasszista, az önismeretet és az átláthatóságot értékként kezelő szervezeti kultúrára, amit a Pride-nál megteremtettek és folyamatosan ápoltak – ebbe csöppentem én bele 2013-ban, 26 évesen, ami életem egyik legmeghatározóbb élménye volt.

Mindannak az alapját, amit ma a demokratikus csoportszervezésről és a szervezetek, munkahelyek emberi fenntarthatóságáról gondolok, onnan hozom. Szilvi mindig azt mondta, „az ügy sohasem lehet fontosabb, mint az ember”, és valójában a hős narratívát sem szerette. Riasztották az emberfeletti teljesítmények, tévútnak tartotta a túlhajszolt, szinte mániásan végzett munka dicsőítését. A pótolhatatlanságot nem erénynek gondolta, hanem szervezeti hibának, a csapaton belüli tudásmegosztás elégtelenségének. Olyan valaki volt, aki a csapatmunkában, a közösségek erejében hitt.

Mert a hősöket hamar felperzseli a saját szenvedélyük, vagy közvetve-közvetlenül végeznek velük az ellenségeik. Ha körbenézek itt, a kiállításon, rengeteg tehetséget, csillogó egyéniségeket, fantasztikus tetteket látok – de a 12 történelmi alak közül 3 érte meg a 60-at.

A legtöbben negyvenvalahány éves korukban meghaltak. 

Oscar Wilde például abban a fülfertőzésben, amit a börtönben kapott el, amikor melegsége miatt meghurcolták és letartóztatták. Turing ciánt ivott, miután egy éven át libidócsökkenést célzó hormonkezelésnek vetették alá. Ezt választotta a börtön helyett, de egyébként úgy került vád alá, hogy ő maga fordult a rendőrséghez, mert az akkori férfi párja pénzért betörőket segített a házába, és az eljárás közben derült ki Turing melegsége. Keith Heringet és Freddie Mercuryt az AIDS vitte el, egy olyan kór, amelynek gyógyítását eleinte csak félgőzzel kutatták, mondván, úgyis csak a meleget érinti. Marsha P. Johnsont meggyilkolták, és a rendőrség még úgy is öngyilkosságnak akarta minősíteni a halálát, hogy egy hatalmas seb tátongott a tarkóján. Virginia Woolf öngyilkos lett, Lili Elbe műtéti szövődményekbe halt bele. 

Az van, hogy kurva nehéz hősnek lenni, és bárcsak ne lenne szükség rá! 

Szilvi mondta 2016-ban a Budapest Pride Megnyitóján: „Szeretném, ha a Pride olyan örömünnep lehetne, mint egy focigyőzelem. […] Szeretném, ha nem mocskos buziznának fekete ruhába öltözött férfiak gyerekkel a nyakukban, kordont zörgetve, köveket dobálva. Szeretnék sportszerű ellentüntetőket. A mostaniak helyett kérem vissza azt a fiatalembert, aki ’98-ban a Vörösmarty téren álldogált csendesen egy »buzi go home« felirattal.” 

Ezzel utalt a felvonulások történetének első ellentüntetőjére, aki egyébként utóbb bocsánatot is kért a tettéért. Hol vagyunk ma ettől? Szilvi 2020-ban halt meg rákbetegségben, 43 éves korában, így már nem élte meg a transzfób és homofób törvényeket, az örökbefogadás ellehetetlenítését, a fóliázásokat. 

Állok itt, és nézem a képét. Az jut eszembe, hogy a mostani rendszert (is) csak közösségekben lehet átvészelni, túlélni, megváltoztatni. Az jut eszembe, amiket mondott nekem, az jut eszembe, hogy hiányzik. És hogy hős narratíva ide vagy oda, Divine, Virginia Woolf, Galgóczi Erzsébet és Gobbi Hilda mellett lenni? Ezt azért nagyon bírná!

Ahogy elindulok kifelé a bárból, a terem közepe felé még visszanézek. Nagy Szilvi, aki életében sokszor a háttérben dolgozott, ott van középen a többiek között, és azonnal magára vonja a tekintetet. Az elrendezésből látszik, mennyi szeretet volt azoknak a mozdulataiban, akik kitették őt oda. Hálás vagyok nekik.

Buzi go home, mondom Szilvinek, mert viccből mindig ezt nyögte be valamelyikünk egy-egy hosszúra nyúlt meeting után, amikor fáradtan szedelőzködni kezdtünk. Becsukom a bár ajtaját, és elindulok haza megírni ezt a cikket. 

A Queer hősök, queer művészet, queer történelem című nagyszerű kiállítás ingyen megtekinthető március 31-ig a Madhous bisztróban. A képekre szintén március 31-ig online lehet licitálni, a befolyt összeget pedig a 2025-ös LMBT Történeti Hónap szervezésére fordítják.

Kiemelt képek: queertori.hu

Milanovich Domi