„Ha megállsz, nem éled túl” – Így próbálnak aludni az ukránok a drónok és rakéták árnyékában

–

Hajnali három óra van Kijevben

A húsz év körüli Szofia és barátja, Roman csendben fekszenek egymást ölelve egy jógamatracon a metróaluljáróban.

Szofia aggódó tekintettel, szünet nélkül görgeti a híreket a telefonján. Barátja hanyatt fekve némán a plafonra mered, egyik kezével a lány arcát cirógatja. A fiatal pár már a második éjszakáját tölti a metróban ezen a hétvégén. „Már meg sem tudnám számolni, hány éjszakán át voltunk itt lent az elmúlt három évben” – mondja Szofia. Jobbra is, balra is több tucat ember fekszik a földön, takarókon, hálózsákokon. A rutinosabbak még kempingszékeket is hoznak magukkal. Egy idős néni tolószékében ücsörög némán. Néha le-lecsukódik a szeme.

Bumm… Hirtelen érezni egy becsapódást valahol a közelben. Néhányan összerezzennek, mások ösztönösen felnéznek a plafonra. A robbanás hangja ugyan alig szűrődik le ilyen mélyre, de mindenki érzi az erőteljes nyomást. Ez már a sokadik az éjjel.

„Hát, azt hiszem, ma sem fogunk aludni” – mondja Szofia.

Több mint három éve tart az orosz invázió Ukrajnában, amely sok ezer ember – katonák és civilek – életét követelte ez idáig.

Az orosz agressziónak azonban az elképesztő pusztítás és veszteségek mellett komoly pszichológiai hatásai is vannak az ukrán társadalomra nézve. Az egyik ilyen hatás a krónikus alváshiány, amelynek fő okai az állandó szorongás, valamint az éjszakai drón- és rakétatámadások. Egy ukrán gyógyszerészeti cég 2024-es felmérése alapján majdnem másfélszeresére növekedett a felírt antidepresszánsok mennyisége Ukrajnában. Kijev belvárosában sétálva szinte minden boltban árulnak nyugtató illóolajokat és illatgyertyákat, melyek többségét „Relax” vagy „Deep Sleep” névvel címkézték fel. A kávézók mindig tele vannak. Akad, aki ülve alszik el, kávéját szorongatva.

A légvédelmi sziréna hangját nem lehet megszokni

A 28 éves Vladlena kijevi lakásának hálószobájában ücsörögve mesél.

Az illusztrátorként dolgozó lány Donyeckben született, amely már 2014 óta aktív konfliktusban áll az oroszokkal. A háború elejét a déli front közelében, Zaporizzsjában vészelte át. „Emlékszem, akkoriban rendszeresen aludtam a fürdőkádban, remélvén, hogy egy esetleges támadástól ott védve vagyok. Persze az igazság az, hogy sehol sincs igazán biztonságban az ember.”

Vladlena 2023-ban költözött Kijevbe. Elmondása szerint a háború teljesen tönkretette az alvási ciklusát. Rendszeresen jár orvoshoz, a terápia mellett antidepresszánson, illetve nyugtatón él.

„Napközben a légvédelmi sziréna hangját már alig hallom meg, az éjszakait viszont nem tudom megszokni. Abban a pillanatban, ahogy megszólal városszerte, engem elfog a pánik.

A metróba nem járok le, mert a tömegtől még inkább szorongok. Általában a lakásunk folyosóján, négy fal között bújunk meg a barátommal, minél távolabb az ablakoktól és az épület külső falától. Pár nappal ezelőtt arra ébredtünk, hogy egy orosz rakéta süvít el valahol felettünk. Amikor az ágyban fekve ezt hallod, az életed pörög le a szemed előtt.”

A lány apró rituálékkal próbálja lenyugtatni idegrendszerét az éjszakai támadások idején. „Gyakran teszek be relaxáló zenét, és felteszem a fülhallgatómat, hogy az elnyomja a háború hangját. De még ilyenkor is csak pörgetem a telefonomon az értesítéseket a robbanások helyéről. A szeretteimet féltem a legjobban. Tavaly a hétéves unokahúgom szomszédjába csapódott be egy orosz ballisztikus rakéta éjjel. Hála Istennek, sem ő, sem édesanyja nem sérült meg, de nagyon megijedtünk. Amikor meghallom a mentő hangját valahol a városban, tudom, hogy valaki, valahol megsérült – vagy rosszabb. Ez nyomaszt a legjobban. A legjobb gyógyszer talán a háziállataink közelsége ilyenkor.”

Vladlena kezében most is halkan szuszog tengerimalaca, aki Bubocska névre hallgat.

„Mi, ukránok, fáradtak vagyunk. Nap mint nap látom ezt az emberek szemében. Próbálok türelmesebb, kedvesebb lenni másokkal – akkor is, ha nem ismerem őket. Hiszen tudom, hogy ők sem aludtak jól az előző éjszaka.”

„Félek, hogy ma meg fogunk halni”

A 47 éves Násztyának is komoly problémái voltak az alvással. Most filmkészítő lányával, Kátyával mesélnek erről egy kávézóban.

„Otthon ültem egyedül a házunkban 2022. február 24-én, amikor megszólalt az első légiriadó. Szokatlan volt a hangja. Jött a hír, hogy az oroszok be akarnak törni Kijevbe. Nem tudtuk, hogy ez igaz-e, nem tudtunk semmit” – emlékezik vissza Násztya. „Amikor meghallottam az első robbanásokat a város körül, pánikba estem. Bezárkóztam az ablak nélküli, legvédettebb szobánkba, és három napig egy percet sem aludtam.”

Az édesanya elmondása szerint 2023 májusa volt a fordulópont számára, ebben a hónapban ugyanis minden éjjel dróntámadás érte Kijevet. „Borzasztó visszaemlékezni arra a hónapra. Nem tudtam már dolgozni, boltba menni, nem tudtam mosolyogni sem, annyira fáradt voltam. Ekkor mondtam magamnak: elég.”

Násztya manapság jobban alszik. Ahogy meghallja a légiriadót, szinte azonnal mély álomba merül. „Nem szedek én semmit magnéziumon kívül. Ez inkább fejben dől el. Nem érdekel, hogy az oroszok hogyan kínoznak minket éjjel – én aludni szeretnék. Fenn kell tartanunk a normalitást, máskülönben hogyan élnénk túl?”

24 éves lánya, Kátya másként gondolkodik erről. Édesanyjával ellentétben ő rendszeresen tölti a nehezebb éjszakákat a metró aluljáróban, vagy a ház folyosóján. „Nem értem anyukám hozzáállását. A tegnapelőtti éjszaka például borzalmas volt. Éppen a szobámban ültem és görgettem a híreket a telefonomon, amikor felugrott az értesítő ablak:

»Vigyázat, ballisztikus rakéta repül Kijev irányába!« Berohantam anyukámhoz, hogy felkeltsem, de ő csak annyit mondott: »Aludj, drágám!«, majd visszadőlt az ágyba. Én nem tudtam, mit csináljak. Emlékszem, a legjobb barátnőmnek írtam egy üzenetet: »Margo, félek, hogy ma meg fogunk halni.« Miközben édesanyám békésen aludt mellettem.”

Násztya klinikai pszichológus szakra jelentkezett nemrég az egyetemen. Elmondása szerint fontos, hogy megtanuljuk érteni egymást, és segíteni másokon. „Rengeteg ukrán küzd pszichológiai problémákkal. Nem nevezek meg senkit, de a barátaim és családtagjaim között is sokan fordultak az alkoholhoz, mások nyugtatón élnek. Sokan vesztették el otthonaikat, munkájukat, szeretteiket az orosz agresszió miatt. Nem csoda, hogy rossz a mentális egészségünk. Nem is beszélve a harcosainkról… Amit ők látnak és élnek át nap mint nap, azt elképzelni is nehéz.”

„Putyin tudja ezt"

A 31 éves Ljuda kulturális riporterként dolgozik az egyik ukrán köztévénél. Elmondása szerint az összes kollégája az alvászavar valamely formájával küzd. Sokan – akárcsak Vladlena – antidepresszánst szednek, mások alkohollal próbálják nyugtatni magukat. „Engem legfőképpen a drónok borzasztó, gépies hangja tart ébren éjjelente. Én is próbálkoztam alkohollal, de nem segített, inkább ellenkezőleg” – meséli Ljuda kicsi, de hangulatos lakásában, teázás közben.

„Az egyetlen, ami igazán segít nekem, az az egészséges rutin. Rendszeresen járok edzeni, emellett nagyon odafigyelek az étkezésre is. Próbálom magam a végsőkig lefárasztani, hogy este el tudjak aludni időben.” Ljuda szerint nem véletlen, hogy a legtöbb orosz támadás a kora hajnali órákban történik. „Normális körülmények között ezekben az órákban aludna a legmélyebben az ember. Putyin tudja ezt, és ki is használja.”

A lány szerint a legtöbb ukrán tisztában van vele, hogy ez a háború még hosszú évekig, évtizedekig is eltarthat. „Oroszország nem megy sehova. Nekünk pedig túl kell élnünk.”

Kijevtől keletebbre ennél is nehezebb a helyzet

Harkiv városa mindössze 30 kilométerrre fekszik az orosz határtól, az ország északkeleti részén. A légvédelem itt jóval gyengébb, mint a fővárosban, a légiriadó pedig mindössze néhány másodperccel azelőtt kezdődik, hogy becsapódnak az ukrán légtérbe belépő rakéták. A Shahed drónok mellett 500 kilós, régi szovjet siklóbombákkal tartják rettegésben a helyi lakosságot az oroszok.

Tamara, 77 éves harkivi nyugdíjas, férjével, Koljával a vasútállomástól nem messze lakik egy szerény, nyolcadik emeleti kis lakásban.

„Harkivban annyira gyakoriak az éjjeli támadások, hogy inkább vagyok nappal pizsamában, és alszom éjjel sportruházatban, hátha menekülni kell” – meséli Tamara, aki három hónapon át aludt egy alagsori cipőboltból kialakított óvóhelyen a harcok kezdetekor.

„Jól emlékszem az éjszakákra ott lent… Próbáltam minden este tíz óra felé elaludni. Nyugtatókat szedtem már akkor is, hogy gyorsabban elnyomjon az álom. Általában 1-2 órával később kezdték bombázni a várost az oroszok. Olyankor semmi nem segített, csak feküdtem némán, és a fülemben zakatolt a szívem.”

Tamara ma már alig jár le az óvóhelyre. Férjével az orosz invázió kezdete óta háromszor költöztek. Az első lakást azért hagyták el, mert egy siklóbomba csapódott a szomszédba. A mostani lakásuk azonban szintúgy nem kockázatmentes – a magasabb emeleteken fekvő otthonok ugyanis gyakrabban válnak célponttá.

Ahogyan az ukránok többsége, Tamara is hozzászokott az állandó veszélyhez. Inkább a folyosóra húzódnak vissza, amikor meghallják a férjével a Shahed drónok motorbiciklire emlékeztető hangját a város felett.

„A barátnőimmel van egy közös online csoportunk, ahol éjjel-nappal csetelünk. »Ira, hallottátok ezt? Hol történt? Tudja valaki?« – szoktam írni, amikor becsapódik valami. Ilyenkor megnézem, hogy online vannak-e a lányok. Ha igen, megnyugszom.”

Tamara elmondása szerint korábban mindig volt egy kis bőröndje a bejárati ajtó mellett, tele ruhákkal. Éjszakánként többször is felkelt, hogy átrendezze, kipakolja, majd újra bepakolja. Ma már nincs ott a bőrönd, helyette új szokása lett: „Amikor megszólal a sziréna, gyakran megnyitom a telefonomon a kedvenc webshopomat. Használt ruhákat árulnak, igazán szép darabokat. Ritkán veszek bármit is, inkább csak rendezgetem a ruhákat. Elképzelem, mi állna jól a következő szezonban. Ilyenkor kicsit kevésbé hallom a robbanásokat és a drónok zümmögését.”

Tamara férje, Kolja így vélekedik erről: „Tamara túl sokat aggódik. Ha egy rakéta a te lakásodat célozza, akkor teljesen mindegy, hogy alszol-e az ágyadban, vagy idegesen ülsz és nézegeted a telefont” – mondja. „Ez a pszichés terror Putyin kedvenc játéka.” Felesége bólogat.

„Az éjszakák ugyan nehezek, de napközben próbáljuk fenntartani a háború előtti életformánkat” – mondja Tamara. „Bevásárolunk, főzünk, takarítunk, tévét nézünk, nevetünk. Én próbálok mindig csinos lenni. Nem állhatunk meg – különösen idősként nem. Mert ha megállsz, nem éled túl ezt a háborút.”

WMN szerkesztőség