Gryllus Dorka: Fájdalmas látni, hogy valaki megpróbálja magát belenyomni egy dobozba, csak hogy elfogadják

–

Takács Dalma/WMN: Bár ez nem egy bulvárinterjú, mégis muszáj belekérdeznem abba, ami a SZX_MCHN előadás során, a meglehetősen pikáns sztorik hallatán talán többünknek eszébe jutott. Kinek a történetei kerültek a színpadra?

Gryllus Dorka: Ami a SZX_MCHN-ben megjelenik, az mind a mi viszonylag szűk körünkből került ki. A szereplők és a barátaik behozták a saját élményeiket, mi Závada Petivel interjúkat készítettünk velük, majd ő ebből írta meg a szövegeket, jeleneteket, és ezeket rendeztük össze egy előadásnyi anyaggá.

Eleinte én is féltettem ettől a színészeket, és próbáltam úgy alakítani a párbeszédeket, hogy ne mindig lehessen azonosítani az eredeti elbeszélőt, de az az érdekes, hogy eddig senki sem kérdezett rá nálunk, hogy voltaképp melyik sztori kivel történt meg. Persze van, ami egyértelmű – például Lakatos Márk néhány története –, de összességében szerintem az egész sokkal inkább lett korlenyomat, mintsem különálló történetek halmaza.

Ez csak a második rendezésem, de amikor darabot rendezek,

általában képekben gondolkodom, és a SZX_MCHN történetei is úgy villantak fel előttem, mint egy kaleidoszkóp különböző árnyalatai, vagy mint egy nagy parti jelenetei.

Végül az egész egyben előadássá állt össze, amihez nagyon jó bázist ad az Alteregó helyszíne.

T. D./WMN: Nem épp szokványos helyszín egy színházi darabhoz.

G. D.: Nem, de valahogy nagyon adta magát, és Márkkal ebben az első pillanattól kezdve egyetértettünk. Eleve show-jellegű előadásban gondolkodtunk, és az Alteregóban adott a színpad és a kontextus ehhez, ez a hely gyakorlatilag önmagát kínálta díszletként. Többen is kiemelték, milyen jó érzés volt arra a helyre menni, ahova korábban bulizni jártak, és sok szép emléket őriznek róla. Na meg persze az is sokat jelent, hogy ezt a témát rengeteg ember érzi magáénak, valamilyen módon mindenkinek van hozzá köze.

T. D./WMN: Különösen abban a politikai-társadalmi klímában, ami most körbevesz bennünket. Mennyire adott ez apropót ahhoz, hogy épp most rendezzétek meg a darabot?

G. D.: Őszintén szólva nem igazán. De azt hiszem, én nem egészen ebben a realitásban élek amúgy sem. Most történt meg először, hogy lejárató cikk jelent meg rólam, és nagyon-nagyon meglepődtem, amire többen is mondták, hogy az a csoda, hogy ez egészen eddig nem következett be. 

T. D./WMN: Mivel vádoltak meg?

G. D.: Minden aljassággal. „A sikertelen színésznő, aki fiatal éveiben vetkőzéssel próbálta felhívni magára a figyelmet…”, és hasonlók. Egy nagy adag hazugsággal.

T. D./WMN: És le tudod pergetni magadról az ilyesmit?

G. D.: Számomra az a legfurcsább az egészben, hogy van olyan ember, aki leül, és ezt megírja. Persze név nélkül. Hogy valaki veszi a fáradságot, és munkát tesz ebbe. Őszintén szólva sajnálatot érzek iránta, szörnyű, hogy valaki anyagi haszonszerzés céljából, vagy ki tudja, milyen okból ilyesmire vetemedik. Aztán meg a kommentelők… de

én a párbeszéd híve vagyok, mindenkinek megírtam, hogy jöjjön el megnézni a darabot, és utána beszélgessünk róla.

T. D./WMN: Azt mondod, nem ebben a realitásban élsz, viszont közben nagyon sok társadalmi ügyben felszólaltál már, kezdve a metoo mozgalommal vagy a CEU ügyével.

G. D.: Divatos ma azt mondani, és én is szívesen mondanám, hogy a napi politikával nem foglalkozom, engem a társadalmat érintő ügyek érdekelnek, de ha úgy veszed, végül is mi magunk vagyunk a politika. Nem tudjuk leválasztani magunkról azt, ami az országban történik, hiszen a mi életünket is befolyásolja, ráadásul a mi döntéseinket, választásainkat tükrözi.

Közben meg mind tudjuk, hogy a politika egy furcsa játszótér, amit viszont én művészként nehezen követek le. Hiszen egy politikus elsődleges érdeke és feladata az, hogy hatalmon maradjon, hogy elhitesse az emberekkel, hogy őt kell választaniuk.

Nagyon kevés olyan politikus van a világon, aki valóban jobbá szeretné tenni az országa, a világ helyzetét és nem a saját hatalmát, vagyonát akarja gyarapítani. Habsburg Ottó mondta, hogy azért jó a király, mert tudja képviselni a kisebbségek érdekeit, hiszen nincs rászorulva a többség szavazatára. Persze jó királyt sem egyszerű találni.

Én művész vagyok, a hatalom és a pénz rendszerét nem értem. Fontos emberi ügyekben tudok csak gondolkodni, és hiszek egyfajta naiv, sajátos igazságban. Ez így volt, és gondolom, most már így is marad.

T. D./WMN: Ez már csak abból is látszik, hogy a független társulati létet választottad, ami azért akárhogy nézzük, Magyarországon nem egy életbiztosítás jelenleg.

G. D.: Én bárhol szívesen dolgozom, ahol össze tudjuk egyeztetni a forgatásokkal a színházi munkát. A Trojka és Soós Attila nagyon rugalmasak ebben a tekintetben is.

Szerintem egyébként egy kőszínházban sem lennék nagyobb biztonságban. A jelenlegi Magyarországon nagyon nehéz bármifajta kulturális egységben létezni, szinte lehetetlen hosszú távban gondolkodni. 25 éves társulatok bomlottak föl az elmúlt évben, egyszer csak nincs támogatása az alternatív színháznak, és ki tudja, hogy a kőszínháztól mikor vonják meg. Ha nem kap pénzt Enyedi Ildikó filmje, nem kap pénzt Mundruczó, de még Herendi Gábor sem, akkor mihez képest tud bármi létezni? 

T. D./WMN: De mégis csináljátok, mentek előre, készülnek az új előadások. Mi tartja benned a lelkesedést?

G. D.: Nézd, mi sosem mondtuk azt, hogy biztonságban vagyunk, sose ígérte azt senki, hogy könnyű dolgunk lesz. A Trojka és Soós Attila mindig is egyfajta szabadcsapat volt. Így valamivel könnyebb elfogadni az akadályokat is. Emellett a Trojka alapműködésének része, hogy alkalmazkodunk egymáshoz, az emberi dolgokhoz, egymás feladataihoz, élethelyzetéhez, egyéb munkáihoz. Ez már önmagában egyszerre flexibilitás és bizonytalanság, de eddig működött, megszoktuk, elfogadtuk.

A független társulatok életében most az a koncepció, hogy a gazdaság és a kultúra találja meg egymást, és legyenek mecénások, akik támogatják a projektjeinket.

Erre volt már példa a történelem során, működőképes modellről van szó, mi pedig bízunk benne, hogy egyszer csak a Trojkával is sikerül ilyen együttműködő partnereket találni. De mindez persze bizonytalan, de mi biztos az életben?

Lehet, hogy ha jövőre ilyenkor felhívsz, már azt mondom, hogy lett mecénásunk, van állandó helyünk, stabil csapatunk és állandó repertoárunk, de az is lehet, hogy addigra felbomlunk, mert ezt így nem tudjuk fenntartani. Vagy szimplán maradunk hobbitársulat. Ki tudja?

T. D./WMN: Volt bennetek félelem arra vonatkozóan, hogy a SZX_MCHN-nel olyan témát hoztok tető alá, ami gyakran válik az ellenségkeresés eszközévé, és sokak csőrét böki?

G. D.: Én nem érzem azt, hogy nagyon sokaknak bökné a csőrét. A szex minden emberi élet kezdete, mindannyiunk életében fontos szerepe van, akárcsak az evésnek vagy az alvásnak. Értem, hogy van egyfajta rendszer, ami valami másfajta igazságot próbált hirdetni, mint amit én látok a világban, de közben meg azt tapasztalom, hogy az emberek nagy része boldogan jön, tapsol, visít, örül az Alteregóban.

T. D./WMN: Az előadásotokon én is ezt éreztem és láttam magam körül, de azért felmerült bennem a kérdés, hogy vajon mi vagyunk buborékban, vagy azok, akik a szélsőséges és kirekesztő gondolatokat hangoztatják például az LMBTQ-közösséggel szemben.

G. D.: Erre azt tudom mondani, hogy vannak orvosilag igazolt tények, statisztikák, amik kimondják, hogy az emberek 8-9 százaléka nem heteroszexuális, amióta világ a világ. Azt is sok szakember kimondta már, hogy akit ez irritál, az a saját identitásával van elakadva, vagy a szabadságát nem tudja megélni megfelelően. Nyilván ennek is megvannak a maga okai.

Pontosan tudom, hogy a másság elfogadása igényel egyfajta flexibilitást, hiszen arra, ami eltér a megszokottól – akár szexualitás, akár bőrszín, akár öltözködés tekintetében –, rácsodálkoznak az emberek.

Még Berlinben, abban a toleráns kultúrában is van egy kódex, ami alapján a nyitottság értelmezhető. És ha te előveszel ott egy számukra furcsa, kelet-európai beidegződésből származó tárgyat, akkor simán lehet, hogy felszaladnak a szemöldökök.

T. D./WMN: Ez egy konkrét élménynek hangzik…

G. D.: Igen, ez a nejlonzacskóm esete. Merthogy nálunk minden nejlonzacskóban van, ott meg semmi, és egyszer kivettem a táskámból valamit benne, és mindenki hátrahőkölt.

Én Berlinben is megélem, hogy furcsa vagyok. Már általános iskolás koromtól kezdve másmilyennek számítottam, amiért sötétebb a bőröm, azt találgatták az osztálytársaim, hogy cigány vagyok-e, vagy sem. Egyszerűen csak nem értették azt, hogy hogy lehet, hogy nekem más a színem, mint nekik. Ami eltér a többségitől, az mindig furcsa. Arra nevelni kell, szoktatni, nyitni az ember agyát, hogy elfogadja a társát bőrszíntől, nejlonzacskótól, szexuális orientációtól függetlenül.

Bele van kódolva a mindennapjainkba a megfelelni akarás, és hogy tartozni akarunk valahova. Ez látszik abban is, ahogy az öltözködésünkkel pozicionáljuk magunkat valahova, vagy ahogy kiválasztjuk, kivel és hol ebédelünk. Olyanok akarunk lenni, mint a többiek, hogy beilleszkedjünk, hogy elfogadjanak.

Egy vidéki zsákfaluban, ahol mindenki azt mondja, hogy a melegek hülyék, te sem fogod azt mondani, hogy ez butaság, hiszen idomulni szeretnél a többiekhez. Egészen addig, amíg esetleg a te gyereked nem lesz homoszexuális, mert akkor azzal kezdeni kell valamit. Ugyanis, mint tudjuk, ez nem nevelés kérdése.

Az, hogy ki érzi magát nőnek, ki érzi magát férfinak, ki vonzódik a nőkhöz, ki vonzódik a férfiakhoz, benne van a csomagban, ugyanúgy, ahogy az is, hogy van, aki rendes, van, aki rendetlen, van, aki szétszórt, van, aki koncentrált, van, aki orvos akar lenni, más meg színész. Ezt látom a gyerekeimen – ugyanazt mondom nekik, ugyanazt eszik, mégsem lettek ugyanolyanok.

T. D./WMN: Te élted meg valaha azt, hogy rácsodálkozol a másságra? Vagy emlékszel arra, mikor találkoztál először a másság kérdésével?

G. D.: Azt hiszem, én otthonról hozom az elfogadást. Művészcsaládban nőttem föl, mentünk mindenféle folkfesztiválokra meg hippiprogramokra, ott nagyobb volt a nyitottság, például apukámnak is hosszú volt a haja, ami a maga idejében lázadás volt a polgári normák ellen, és amit a nagymamám is pironkodva nézett. Nálunk mindenki evidenciaként kezelte az elfogadást.

Olyan élményem több volt talán – és ez motivált is a SZX_MCHN elkészítésére –, hogy találkoztam emberekkel, akik nem merték felvállalni magukat. Hogy ettől mennyi boldogtalanság születik a világba!

Volt olyan fiú, aki megpróbált velem kapcsolatot létesíteni, csak azért, hogy megfeleljen másoknak és heteroszexuálisnak mondhassa magát, aztán egyszer csak teljesen összeomlott. Nagyon fájdalmas volt látni, hogy valaki megpróbálja magát belenyomni egy dobozba, csak hogy elfogadják. És erre rengeteg példa van, amivel mindenki máshogy küzd meg. Van, akit kiközösítenek és bántanak, van, aki meg belemegy kamukapcsolatokba, és ezzel tönkretesz más embereket. Ezzel az előadással szerettem volna őket is biztatni, hogy fel merjék vállalni magukat.

T. D./WMN: Egyszer Menyhárt Jenő azt mondta egy interjúban, hogy „annak prédikálsz, aki már meg van térítve”. Vajon nem pont azok mennek el az előadásra, akik számára eleve nem kérdés az elfogadás témája?

G. D.: 

Azt gondolom, hogy aki már meg van térítve, az is lehet még bátrabb.

Kaptunk olyan visszajelzést, hogy a közönség egy tagja az előadás megnézése után sokkal határozottabban ki mert állni a saját értékrendje mellett egy vitában, mint korábban, amikor még inkább csendben maradt. Biztos te is tapasztaltad már, hogy még ha van is egy alapértékrended, rengeteget jelent, ha kapsz rá megerősítést, és látod, hogy mások is fel merik vállalni azt, amiben te hiszel.

T. D./WMN: Eddig elsősorban a darab LMBTQ-vonaláról beszélgettünk, de van még itt szó fétisekről, orgazmuskészségről, szexbalesetekről, vicces és kevésbé vicces sztorikról – nos, ezek sem képezik épp a hétköznapi diskurzus részét.

G. D.: Nos, igen, mi is innen indultunk el, hiszen a mindennapokban mi sem beszélgetünk a szexről egymással vagy a barátainkkal, sőt sokszor még a partnerünkkel sem, pedig ezen a téren is felmerülnek olyan nehézségek, amiket jó lenne megvitatni egymással. Volt olyan pasim, akinek az asztalán egyszer csak találtam egy swingerklubos papírt, és hiába kérdezgettem róla, nem sikerült kideríteni, hogy került oda, vágyna-e rá, mi ez az egész. Pedig már együtt voltunk négy éve! Basic heteró párok között is gyakori, hogy a felek nem merik kifejezni egymásnak az igényeiket, és pornóból próbálják ellesni, hogy is kéne szexelni. Számomra sem idegen ez az érzés, emlékszem, hogy tök sokáig tartott, mire megtaláltam önmagam a szexualitásban. Sok idő kellett ahhoz, hogy amit megélek, az ne csak a reprodukciója legyen valami filmnek.

Emellett, hiába csináltuk meg a darabot, még mindig szembesülök vele, hogy zavarba tud hozni ez a téma. Nemrég mesélte egy baráti pár, hogy szexklubban jártak Berlinben, én meg csak ültem ott lefagyva a vacsoraasztalnál, és fogalmam sem volt, mit illik kérdezni, hogy kéne reagálni. A szex ugyanolyan alapvető dolog az életünkben, mint az evés vagy az alvás, még sincs benne a társalgásainkban.

Sőt, a darab okán olyan komment is érkezett, hogy nekem, ennyi idősen már komolyabb dolgokkal kéne foglalkoznom. Szerintem szörnyű dolog, ha valakinek ez már nem téma az életében.

Nagyon rossz lenne szexualitás nélkül élni, ahogy egy ismerősöm fogalmazott: az olyan, mintha nem sütne a nap. Ez egy emberi szükséglet, ami hozzátesz a hangulatunkhoz, az identitásunkhoz, a kapcsolatunkhoz. Jobb hely lenne a világ, ha mindenki úgy szexelne, ahogy jólesik neki, ha nem kényszerítenénk magunkat kellemetlen helyzetekbe, és beszélgethetnénk egymással, ha valahol elakadunk.

T. D./WMN: 10 évet éltél Berlinben, ahol azért egészen máshogy viszonyulnak az emberek ehhez a témához, mint itt. Mit gondolsz, miben lett volna más, ha ott készíted el ezt a darabot?

G. D.: Szerintem ezeknek a történeteknek mindenhol van létjogosultságuk, függetlenül a politikai környezettől. Érdekesek, új köntösbe teszik azt, amit már ismerünk, egy kicsit mindenkinek mást jelentenek. Nyilván a berlini közegben sokkal könnyebb ezeket kimondani, de szerintem ez nem tenné ott kevésbé fontossá az előadást. 

T. D./WMN: Felmerült benned valaha, hogy visszaköltözz?

G. D.: Eleinte nem akartam hazajönni, és amikor mégis Magyarországon maradtam, sokat utaztam ki. Aztán jött a Covid, majd megszületett a kisebbik fiam, Áron, és nagyon sok dolog megváltozott. Mert egy gyerek az egy gyerek, kettő az meg kettő. Persze most is járok ki forgatni, de egészen mást jelent a mindennapok szempontjából, ritkábban van lehetőségem csak úgy kiruccanni egy másik országba. És amúgy is, annyi izgalmas dolog van itthon, hogy a teljes visszaköltözést már csak ezért sem látom magam előtt. 

Sokszor úgy érzem, most érkeztem meg ide. Tíz éve költöztem haza, és mostanra telt el annyi idő, hogy már nem lepődnek meg az emberek, hogy itthon vagyok, és felhívnak projektötletekkel, hiszen számolnak velem, a jelenlétemmel.

Ettől még persze szeretem Berlint, de az egy másik típusú létforma. Ott napokig tudok menni úgy az utcán, hogy nem találkozom ismerőssel, és élvezem a város nyitottságát és sokszínűségét.

Szeretem a barátaimat, nagyon megnyugtat Berlin, de Budapest nélkül nem tudnék létezni. És ebben benne van mindaz, amit a magyar nyelv jelent, amit ennek a kultúrának az apró rezdülései adnak, hogy mindenki tudja, mire gondolsz, ha azt mondod: Mazsola és Tádé.

Ez olyan, mintha kettős életem lenne. A kinti barátaimmal máshogy beszélgetek, mások a témák, a filmek, az emberek helyzete, és úgy érzem, a két országban máshogy viszonyulnak hozzám, mást látnak bennem az emberek is. Egyszer például azt mondta valaki nekem Berlinben, hogy én egy klasszikus nő vagyok. Ez nagyon meglepett, mert itthon szerintem nem számítok annak.

T. D./WMN: Te nem annak érzékeled magad?

G. D.: Nem, de lehet, hogy tévedek.

T. D./WMN: Esetedben milyen gondolatok, megélések, szerepek jelentik a nőiséget?

G. D.: Elsőre az jut eszembe, hogy ez nem egy tudatos dolog, de az ember megpróbál minden fronton jelen lenni, minél többet teljesíteni. A dédmamámat még nem engedte a férje dolgozni, ő a háztartást vitte, viszont a gyereke, a nagymamám már dolgozott – ahogy az édesanyám is. Szerintem mi vagyunk az a generáció, aminek már a szülei is emancipált nők, akik egyedül is mennek a céljaik felé, akár úgy is, ha egyszerre több feladat van a nyakukban.

És szerencsére azt látom, hogy a korosztályomban lévő férfiak is jóval emancipáltabbak, mint, mondjuk, az édesapám generációjában.

T. D./WMN: Térjünk vissza még a Trojkára egy kérdés erejéig. Milyen utóéletet szántok a SZX_MCHN-nek, és milyen darabokra számíthatunk mostanság tőletek?

G. D.: A SZX_MCHN-t szeretnénk angolul is megcsinálni. Az első angol bemutatót Magyarországra tervezzük, és szívesen vinnénk fesztiválokra is, de sajnos ehhez rengeteg háttérmunka szükséges, amihez pedig plusz embereket kéne felvenni, de a korábban említett okok miatt ehhez nem áll rendelkezésre elég forrás most. Úgyhogy, ez még a jövő zenéje. 

Áron születése után a Dogville-ben vállaltam egy pici szerepet, és szintén a trojkásokkal játszom tovább az Anna Kareninát a Kugler Artban.

Emellett folyamatosan megy a Gólem Színházban a Jaj, Istenem Borgula András rendezésében, valamint a Kornéllal közösen életre hívott Üvegfal, amit szintén Soós Attila rendezett Dobrai Sarolta regénye alapján, és egy bántalmazó kapcsolat történetét dolgozza fel, mindkét fél szemszögéből. Jártunk vele vidéken és külföldön is, szerencsére nagy sikere van a darabnak, és nagyon közel áll a szívemhez. Jelenleg Budapesten a Gólemben és a Lóvasútban játsszuk, és tavasszal lesz egy Brecht-bemutatónk is, szintén Soós Attila rendezésében. 

Interjúképek: Chripkó Lili / WMN

Takács Dalma