A 150 éve született „drag king”, akiért Jászai Mari is rajongott – Ismerd meg a felejthetetlen Littmann Pepit

–

Ez a cikk egy eszpresszó Martinivel kezdődik

Pontosabban kettővel. Akkor rendeltem őket, amikor a barátnőm kiment a mosdóba. Épp jött a pincér, hogy hozhat-e még valamit, én meg nem tudtam ellenállni. Utána rögtön felcsapott bennem a bűntudat, mert drága ital volt, különösen Amszterdamban. A holland főváros kellős közepén ültem, egy régi templomból átalakított rendezvényteremben, egy vasárnapi szentséges drag brunchon. A tágas, kupolás térben, az orgona előtti kifutón férfiként anyakönyvezett előadók táncoltak, zsonglőrködtek, tátogtak a legjobb zenékre, pompás női ruhákban, mesteri sminkekben, a házigazda, a jó humorú és szuper kedves Patty Pam-Pam vezetésével. Köztük a The Countess (A grófnő) névre hallgató művész is, aki határozott, erőt sugárzó, végtelenül elegáns mozdulataival teljesen elvarázsolt. Talán ez az a pont, ahol kezdesz felháborodni vagy provokációt emlegetni. Micsoda, egy valamikori templom?! A belvárosban?! Fényes nappal?! Nőnek öltözött férfiak?!

Igen. És hidd el, semmi, de semmi gyalázatos nem történt az eseményen. Fenséges ételeket ettünk (csupa avokádó, tojás, waffel), sokat nevettünk, lelkesen csápoltunk, gyönyörködtünk egymásban, és ünnepeltük az életet. Azt, akik vagyunk: színes, szabad, szeretni képes lények, LMBTQ-emberek és barátaik. Felszabadító volt ez a légkör egy olyan nehéz év után, mint az idei, amelyben több súlyos jogfosztás (33-mas paragrafus, propagandatörvény) érte a Magyarországon élő LMBTQ-közösséget. Ezek az intézkedések azon kívül, hogy veszélyesek, a lelkünket is megtépázták: azokét is, akik amúgy szerencsésebb helyzetben vannak (utazhatnak, és ki tudják csengetni egy menő koktél árát), azokét meg különösen, akik még több hátránnyal szembesülnek. 

Pedig mennyivel jobb hely lenne ez az ország, ha gyűlöletkeltés és tabusítás helyett több volna benne az elfogadás, az önirónia, a giccs, a játék, a kísérletezés, azaz minden, amiről a drag szól!

Mielőtt azt gondolnád: „álljunk meg, ez az egész műfaj csak egy XXI. századi hóbort, a genderideológia vadhajtása, a nyugati dekadencia megnyilvánulása, amely, még ha vannak is hazai képviselői, alapvetően kultúraidegen képződmény itt, a Kárpát-medencében…” – nos, ki kell javítsalak. Élt Kelet-Európában egy „férfiimitátor”, aki már az első világháború előtt hatalmas sztár volt Budapesten! Ő Littmann Pepi, akinek kortárs beszámolók szerint még a világhírű tragika, Jászai Mari is a nyakába borult, műsorát pedig Ignotus ajánlotta a Nyugat hasábjain a nagyérdeműnek.  

Vándorszínészek fedezték fel

Littmann Pepiről Koniorczyk Borbála és Merker Dávid frissen megjelent könyvében, a zseniális (és gyönyörű!) Hosszúlépés Budapesten című gyűjteményben olvastam először. Rögtön elkezdett érdekelni az élete, amelyet főként Zalmen Zylbercweig Leksikon fun Yidishn Teater, azaz a Jiddis színház lexikona című műve alapján lehet rekonstruálni. Az összefoglalókból kiderül, hogy Pepi az 1870-es években született Tarnopolban, a mai Ukrajna területén, egy szegény zsidó család sokadik gyermekeként, Pesha Kahane néven. Hozomány nélküli lányként nem voltak túl jó kilátásai a jövőjét illetően: takarítóként dolgozott egy panzióban. A cselédsorstól egyedül az mentette meg, hogy énekhangjára felfigyeltek a szállóban megpihenő Broderzingerek. 

Ők zsidó vándorelőadók voltak, akik a szintén ukrajnai Brodyból származtak. Ez a város fontos kereskedelmi útvonalon feküdt, az orosz árusok mindegyike áthaladt rajta, amikor a lipcsei vásárra ment a portékájával. A Broderzingerek jiddisül és annak németesített formájában énekeltek rögtönzött színpadokon, mindenféle kerthelyiségben, fogadókban, borospincében, esküvőkön, szerte Galíciában és az Osztrák-Magyar Monarchia területén. Általában egyszemélyes, gyakran komikus produkciókat adtak elő, közel állt hozzájuk a vaudeville műfaj, amelyet a francia vígopera, a varieté és a kabaré előzményeként tartanak számon. A mai zenés játékokhoz hasonlóan ezeknek az előadásoknak csak laza cselekménye volt, inkább arra szolgált, hogy egybefűzze a dalokat. A szórakoztatás mellett a Broderzingerek szorgalmazták a modernizációt és az oktatást is. Néha szatirikus dalokat adtak elő a haszidizmusról, máskor az egyszerű nép szemszögét jelenítették meg: éjjeliőrökét, vízhordókét, sírásókét, szobalányokét, koldusokét – mindazokét, akik többnyire a közönségüket is alkották.   

A legfelkapottabb mulatók sztárja lett

Pepi feleségül ment az egyik Broderzingerhez, bizonyos Yankel Littmanhoz, aki egy utazó színházi társulatot vezetett. Férje halála után Pepi vette át a csapat irányítását. 1905-től kezdve rengeteget turnéztak Európában: gyakran felléptek olyan fürdővárosokban, mint Marienbad és Karlsbad, arisztokrata magánházakba kaptak meghívást, ellátogattak kistelepülésekre, de olyan nagyvárosokba is, mint Varsó, Odessza vagy Budapest. Nálunk az Erzsébet körúti Royal Orfeumban játszottak, ami híres intézmény volt akkoriban, a mai Madách Színház helyén állt. Koniorczyk és Merker azt írják, féktelen éjszakai élet jellemezte ebben az időszakban Budapestet, amelyben benne volt „egy robbanásszerűen növekvő város minden zabolátlansága, vaskossága és életigenlése”. Nem csoda, hogy a kabaré vált az egyik legkedveltebb műfajjá. 

Budapest szerette Pepit, és Pepi is szerethette Budapestet.

Itt készítette első lemezeit, illetve egy némafilmet is forgattak róla, amelyet meg lehetett nézni a mozikban. Később New Yorkban is rögzített dalokat, zenéjét zsidók és nem zsidók egyaránt szívesen hallgatták, énekelték. Pepi több nyelven beszélt, irodalmi körökben is rendkívül népszerű volt, a művészete minden társadalmi osztályt megérintett. Pedig nem volt képzett színésznő, sosem tanult előadó-művészetet. Mi volt a titka? 

Mélyen vallásos asszony, a színpadon nőkkel flörtölő dandy

Vándorló életmódja ellenére Pepi, amennyire csak tehette, betartotta a zsidó vallás törvényeit. Kóser ételeket evett, gyertyagyújtással várta a szombatot, sábátkor nem vállalt fellépést. Ugyanakkor igazi kaméleonként képes volt bármivé átalakulni. Gyakran haszid férfinak öltözve, prémes sapkában, göndör műpajesszal az arcán, Talmuddal a kezében, kabátban, jellegzetes rövidnadrágban jelent meg a színpadon, hogy szatirikus dalokat adjon elő, amelyek segítségével rávilágított az ortodox zsidó vallás által szűken szabott nemi szerepek korlátaira.

Éleslátó humorával a világi embereket sem kímélte: sokszor piperkőc dandynek öltözött, és divatos, háromrészes öltönyben tette a szépet a nőknek, hogy kifigurázza ezt a fajta férfiasságot.

Kibújt a függöny mögül, rázendített egy dalra, a közönség pedig vele énekelt. A felvételeken jól hallatszik, milyen karcos, izgalmas hangja volt. Energikus, virtuóz stílusát sokan megkedvelték.   

1910-ben szuperlatívuszokban beszélt róla M. J. Landa újságíró is a Jewish World nevű lapban, miután Lembergben látta az egyik előadását: „Pepi volt a program sztárja. Abban a pillanatban, ahogy színpadra lépett, galíciai fiatalnak öltözve, kipával a fején, gyűrűkkel az ujján, a terem egész atmoszférája megváltozott: az ő személyisége uralt mindent. Őszintén szólva, nem hiszem, hogy valaha hallottam olyan komikát, akinek a hangjában több erő és potenciál lakozott volna. Jobban tetszett, mint a fekete estélyi ruhás hölgy, aki képzett hangjával könnyedén és hatásosan hozta az operai műsorszámokat, majd rávette a közönséget, hogy vásárolják meg az őt ábrázoló képeslapokat. Littmann Pepi hangja telt és gazdag, tiszta mezzo, helyenként libabőrös leszel tőle. Ami másoknál durva tréfának hat, nála nem az. Úgy tűnik, éppúgy élvezi az éneklést és a beszélgetést, mint a közönsége. Ő az örömteli zsidó lélek megtestesülése, annak minden pátoszával, érzelmességével együtt. Az autóval érkező Messiásról szóló története olyan mulatságos volt, hogy pár pillanatra elfelejtettem azt a nyomasztó szegénységet, amely napok óta körülvesz.” 

A macsóságon lehet és kell is élcelődni

Littmann Pepi élete végéig aktív volt, járta a világot. Egy hosszú turné közben betegedett meg, 1930 szeptemberében hunyt el. Temetéséről a Bécsi Jiddis Művész Szövetség gondoskodott.

Munkássága előfutára volt a drag kingek ma is eleven és formabontó, de kevés láthatóságot kapó kultúrájának. Művészetéből ihletet merítenek azok a női, nembináris vagy transz férfi előadók, akik különböző férfitípusokat jelenítenek meg a színpadon.

Gyakran eltúlzottan macsó karaktereket, máskor a maszkulinitás marginalizáltabb formáit, például építőmunkásokat, rappereket, illetve olyan hírességeket, mint Elvis Presley vagy Bruno Mars. Táncolnak, énekelnek, tátognak, stand-upolnak, miközben a férfiasság gyökereit és határait kutatják – a nézővel együtt.  

A drag kingek az Egyesült Államokban is csak az 1990-es közepétől kerültek be a köztudatba. Ebben fontos állomás volt, amikor Mo B. Dick (a legjobb névválasztás!) megalapította a Club Casanovát New Yorkban, ahol heti rendszerességgel léphettek fel a királyok. „Ahelyett, hogy dühös nő lennék, vicces férfivá válok” – összegzi ars poeticáját Dick. 

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Mo B. Dick (@mrmobdick) által megosztott bejegyzés

Szabadság a radar alatt

Amikor a drag kingeket arról kérdezik, művészetük miért számít ritkaságnak a popkultúrában a drag queenek diadalmenetéhez képest, többféle magyarázattal állnak elő. Van, aki azt mondja, a nőiesség színpadi megformálása a sok flitter, kiegészítő, smink miatt eleve könnyebb feladat, mint a férfiasságé. Mások szerint a világ számos pontján jobban hozzá vannak szokva az emberek ahhoz, hogy a hétköznapokban is lássanak cisznemű (nem transz) nőket férfi cuccokban, mint fordítva.

Mivel a maszkulinitás magasabban értékelt tulajdonság, így sok társadalom toleránsabb a „férfias” nőkkel, mint a „nőies” férfiakkal.

Ezek a tényezők mind abba az irányba mutathatnak, hogy a drag kingek csak akkor tudnak igazán érdekesek lenni, ha nagyon jól csinálják azt, amit csinálnak. 

Bár ezekben az elméletekben lehet valami, a jelenséget leginkább az magyarázhatja, hogy a nemi hierarchia a művészetekben és az LMBTQ-közösségen belül is leképeződik: a hagyományosan nők által képviselt drag king kultúrában mindig is kevesebb pénz és erőforrás volt, mint a hagyományosan meleg férfiakból álló drag queenek körében. Azért írom, hogy „hagyományosan”, mert ez a terület is egyre sokszínűbbé válik: ma már mindenféle nemű, nemi identitású, szexuális irányultságú ember létrehozhat forradalmi, mesés vagy éppen zavarba ejtő identitásokat. Mi pedig imádjuk őket. 

A világ azt is kezdi megtanulni, hogy a drag kingek művészete épp olyan szórakoztató, látványos és elgondolkodtató, mint a királynőké. Egyes előadók, modellek már most is hihetetlenül népszerűek (például Rain Dove). Ettől függetlenül sokan az underground terekbe szorulnak, ami kétségkívül rögösebb út, de megvan az az előnye, hogy tág teret hagy a kísérletezésre. Nem kell megfelelni a mainstream kultúra, a szélesebb közönség vagy a szponzorok elvárásainak. 

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Rain Dove (@raindovemodel) által megosztott bejegyzés

Elég „csak” fantáziadúsnak, tehetségesnek, viccesnek, bátornak és szabadnak lenni, ahogyan a nagy előd, Littmann Pepi is tette. 

Milanovich Domi

Kiemelt kép: Wikipédia