A Budapest Nagyregényben két jó dolog van: az ismerős és az ismeretlen, a tükröződés és a kilátás

–

Nem tudom, milyen gyerekként napi szinten megtapasztalni ezt a várost, mert nem itt nőttem fel. A gyerek-énem számára Budapest örökre szombat hajnali álmoskás izgalom, nyüzsgő sportcsarnok, didergős mérlegre állás. Apa tanácsai, anya téliszalámis szendvicse, tatami és dzsúdó és verseny, felszabadult budaörsi mekizés. 

Az én Budapestem tizenkilenc évesen indult be igazán: a kétezres évek közepén, amikor már nem Nokia 3310-esem volt, de net hiányában még bőven el tudtam tévedni a városban. Az utcák, kerületek szerkezete sokáig egyáltalán nem állt össze a fejemben, és ezzel nem voltam egyedül.

A szaktársaimmal sosem tudtuk, hol kell feljönni a metróaluljáróból (a Kálvinon annál a segglyuknál?), és rendszeresen késtünk órákról azért, mert nemes egyszerűséggel rossz irányba szálltunk fel valamelyik járműre.

Ügyetlenkedéseinket a tanáraink meglepő empátiával fogadták – ELTE pszichó szak, de szerettelek! 

Azóta sem voltam soha annyira rugalmas, laza és nyitott, mint amikor idekerültem. De annyira sodródó, elveszett és félénk sem. Emlékszem, évek teltek el, mire nem a betont fixíroztam sétálás közben, hanem felszegtem a fejem, és úgy igazán körül mertem nézni, álltam a szembejövők tekintetét is akár. Mire nem kezdtem el előre stresszelni azon, hogy egy buliból éjszaka hogyan jutok majd haza; vagy épp utólag, hogy úristen, hogyan is jutottam haza. Mert az alkohol nem tünteti el a szorongást, csak fogja, és arrébb pakolja, de attól az még ugyanúgy helyet foglal a szobában, max később botlasz bele.

Jártam kocsmákban, amik még ma is működnek, pont ugyanúgy és teljesen máshogy, de rendszeresen megfordultam olyanokban is, amik mára rég bezártak, vagy talán soha nem is léteztek. Ez a Budapestem cigifüstös, villódzó és állott pinceszagú: a nyilvánvalóvá lett vágyak helye. 

Ezek az emlékek indultak el bennem, miközben olvastam a Budapest Nagyregényt, egy elképesztően izgalmas összművészeti projekt eredményét. Aki nem ismerné, röviden vázolom, miről is van szó.

2023 novemberében ünnepeltük Pest, Buda és Óbuda egyesítésének 150. évfordulóját. Erre az alkalomra jelent meg a kötet, amelybe 23 ismert kortárs magyar író írt egy-egy fejezetet a főváros egy-egy kerületéről. A szövegek elkészítésekor kikötés volt, hogy maximum 30 ezer lehetett a karakterek száma (nagyjából 20 oldal), legalább két idősíkot kellett használni, illetve minimum hármat megjeleníteni a kerület emblematikus helyszínei közül. A közösségi alkotáshoz előzetesen civilek is küldhettek be történeteket, be is érkezett körülbelül 200 elbeszélés, amelyet szintén továbbítottak az íróknak. Ebből is lehetett inspirációt meríteni, de többen együtt dolgoztak könyvtárosokkal, helytörténészekkel is, vagy régi iratokban, törvényhatósági jegyzőkönyvekben, újságcikkekben kezdtek el kutakodni. 

Az előtörténet után lépjünk közelebb, és vizsgáljuk meg magát a könyvtárgyat! Azt kell mondanom, ennek a szép vállalkozásnak sajnos ez a leggyengébb pontja. Kezdve azzal, hogy túl keveset nyomtattak vagy hoztak piaci forgalomba a kötetből: pár hét alatt az összes elfogyott, jelenleg csak E-könyvben lehet kapni – de friss hír, hogy februárban érkezik az utánnyomás. Szerintem a borító vizuálja sem helyezte túl magasra a lécet, de elfogadom, hogy ebben sok a szubjektív elem. A furcsán szűkre hagyott margókat elsőre nehéz értelmezni, de hosszú távon végül is nem bizonyulnak megszokhatatlannak.

Ami ennél zavaróbb, hogy a kötés a volumenhez képest (közel 500 oldal) nem sikerült túl stabilra: a ragasztó enged, a könyv folyton szétesik, kiveti magából a könyvjelzőt, a közepénél járva szinte becsukhatatlan. (Jó trükk!)  

És akkor lapozzunk egy kicsit bele! Szerintem kiváló szerkesztői megoldás, hogy az írók neve csak a kötet legelején, illetve a legvégén, a tartalomjegyzékben olvasható, de az egyes fejezeteknél nem. Ez meghagyja az olvasónak azt a játékot, hogy kitalálja, melyik szöveget ki írta. Míg nálam gyakorlottabb könyvrajongóknak a stílus is árulkodó lehet, bennem inkább a témák alapján keletkeztek sejtések. A Marczibányi Téri Állami Szociális Intézet megidézte az Akik már nem leszünk sosemben szereplő tüdőszanatóriumot (Krusovszky Dénes), a független színházi előadás a Sokszor nem halunk meg jeleneteit (Tompa Andrea), a társadalom peremén élő, egyszerre szenvedő és dühös karakter E/1-es elbeszélése Szvoren Edina novelláit, a breaktáncosok világa Závada Péter munkáit. A kötet erőssége továbbá, hogy olyan szerzőktől is olvashatunk benne prózai műveket, akiket eddig inkább költőként ismerhettünk meg (például Fehér Renátó, Simon Márton, Kemény István).  

Még két rövid megjegyzés, és aztán rátérek arra, hogy szerintem mit tud ez a könyv. Az egyik, hogy a fejezetek elején feltüntetett sorszámok egyik betűje mindig dőlttel van szedve. Én olvasás közben azonnal kincskereső üzemmódba kerülök (pláne egy ilyen kötetnél), így el is kezdtem kiírogatni a betűket. Mutatom, mi jött ki: „őámgyöohynznttmntkiakugyom”. Nem értem: mi a megoldás? Elnéztem valamit? (Ha valaki tudja, légyszi, írja meg kommentben!)

A másik, hogy bár nagy mű, a Budapest Nagyregény nem regény. Értem, hogy ez kicsit talán szőrszálhasogatás (mondom én, hogy régen lazább voltam), de ugyanakkor sokat elárul arról is, hogyan lehet könyveket és írókat manapság brandelni, népszerűsíteni. Mert valljuk be, a Budapest Novellafüzér címnek azért nem túl szexi, még ha műfajilag inkább erről is van szó. Mert a fejezetek összekapcsoltsága túl laza ahhoz, hogy kitegyen egy regényt, és valójában tetszőleges sorrendben is olvashatjuk őket (én nyilván Á-tól Z-ig haladtam, eszembe sem jutott máshogy, de még nyomtatott újságot is így fogyasztok, szoktak is cukkolni érte). 

Továbbmegyek:

ez tipikusan az a könyv, amit legalább kétszer kéne elolvasni, akkor emelkednének ki belőle még látványosabban az egyes történések, motívumok, szereplők, mondatok ismétlődő mintázatai.

Persze azt azért elsőre is észreveszed, hogy jé, itt is Houdini, Pesti Sakk-kör, Népszigetre száműzött állatok, Duna, soha nem alvó szelek, vagy az a bizonyos Vénusz Gyula sírkőfaragó. De azt már lehetetlenség például tudni, hogy a Kemény Zsófi VII. kerületről szóló fejezetében kétszer is említett nutria, ez a hódszerű állat háromszáz oldallal később Szécsi Noémi Csepelről írt fejezetében kész főszereplővé válik! Az elménk viszont úgy van összerakva, hogy imádja az ilyesmit: ha újra felfedezhet valamit, amit korábban már tapasztalt.

A Budapest Nagyregényben (BPNR) két jó dolog van: az ismerős és az ismeretlen, a tükröződés és a kilátás. Emlékszem, győri kamaszként, amikor történeteket olvastam, soha semmit nem mondtak nekem a helyszínek, hiszen a legtöbbjükkel nem volt személyes élményem. Nem is leltem különösebb örömöt a szövegbeli leírásukban, inkább csak elfogadtam, hogy ezeken a bekezdéseken is végig kell gyűrnöm magam, ha el akarok jutni a „jó részekig” (ekkoriban ezeket egyértelműen a párbeszédekkel azonosítottam). Már egyetemista voltam, amikor találkoztam Dunajcsik Mátyás egyik írásával, ami a Jelen Bisztróban játszódott, ami az én törzshelyem is volt a húszas éveimben (már bezárt. Hiányzik). Vagy pár éve, amikor megjelent Czakó Zsófi Nagypénteken nem illik kertészkedni című könyve, és először olvastam győri helyszínekről! 

A BPNR ezt nagyon tudja:

a szöveg otthonosságával lehozza közénk az irodalmat, vagy pont fordítva, a mi életünket emeli fel a művészet szintjére, és egy kicsit más szögből mutatja meg. Bárhogy is legyen, létrejön a találkozás – akkor is, ha nem laktál az adott helyszíneken, de, mondjuk, megfordultál arrafelé, vagy hallottál róluk. 

A már említett Kemény Zsófi például ezt írja a VII. kerületről: „az egész bulinegyed egy nagy tenyér, és a sok ujj: a kocsmák”, és elvisz a Szimplához, a Rácskertbe, a Klauzál térre. Én 19. éve lakom a VIII. kerületben (pont annyi időt éltem itt, mint Győrben), így többször szerveztem már a Csigába interjút. Egyszer Szvoren Edinával beszélgettem a kávézóban, és akkor derült ki, hogy jóformán szomszédok vagyunk (azóta még jobban szeretek itt). Szvoren egy szemétszállító elbeszélőn keresztül mesél a kerületről, a munkásmozgalmak kezdetéről, a hajdani Küffner-féle vendéglőről, ami itt működött a Víg utca–Bérkocsis-tengelyen.   

Érdekes, hogy milyen módokon és ütemben tárja fel újabb arcait a város. Általában a munkáim révén ismerkedtem meg más-más környékekkel (a TASZ miatt a Jászai, a WMN miatt a Moszkva tér világával), vagy a szerelmeim helyei, térhez köthető identitáselemei váltak picit az enyémmé is. Így lett egy időben az életem része a Déli, a Böszi, meg a hírhedt Turul-szobor, és ezért is nevettem, amikor Háy János szövegében ezt olvastam Hegyvidékről: „a Balcsi nyáron különösen, de néha télen is tulajdonképpen része a kerületnek”. Később meg annyit hallottam Óbudáról, hogy több mindenre ráismertem Vámos Miklós fejezetéből, köztük a Faluházra, az ország legnagyobb lakóépületére, ami az Árpád-hídról is jól látszik. 

A BPNR ugyanakkor ahhoz is kedvet csinál, hogy olyan helyszínekre is ellátogass, ahol egyébként kevésbé lenne intéznivalód. Az egyik kedvenc novellám, a Wings of Desire a XVIII. kerületben játszódik, Pestszentlőrincen. Persze részben a reptéren, amelyről ezt írja Dunajcsik a novella nyitó mondatában:

„Ha a repülés az Angyalok ajándéka volt az embereknek kárpótlásul az elveszett Paradicsomért, a repülőtereket biztosan a Sátán tette hozzá a csomaghoz.”

De nagy vágyam lett elmenni Budafok-Tétény környékére is, amiről így vall Kemény István énközeli elbeszélője: „Nekem a XXII. kerület Budapest legszomorúbb része: a Duna ott még hosszasan búcsúzkodik a várostól, pedig igazából menne már. Mint a látogató az öreg, beteg rokonnál, aki beszél, beszél hozzá, hogy maradjon még egy kicsit.”  

Kemény fejezete – akárcsak Dunajcsiké – azért is annyira élvezetes, mert a korábbi novellák számos motívumát, szereplőjét vonultatja fel. Maga az alaphelyzet is nagyon komikus (egy nemzetközi konferencia résztvevőivel, a FoMO világszerte ismert pszichológus-kutatóival hajókázunk együtt, imádom!), közben pedig azt olvashatjuk, hogy „minden folyó látható idő”, a Csepeltől délre fekvő, kevéssé látogatott terület „Budapest tudatalattija, az érthetetlen fájdalmak helye”, és ott van a Csepel Művek is, „a magyar nehézipar halott szíve”. 

És hogy milyen a mostani Budapestem? Sűrű, nehéz, ambivalens. De még mindig elkápráztat. És amíg él benne-körülötte 23 ilyen író, talán nincs akkora baj – akkor sem, ha a BPNR-ből szerintem nagyon hiányoznak a hiteles roma hangok, velük lenne teljesebb a történet (ami nyilván sosem tud kerek egész lenni). 

Mindenesetre, ahogy olvasom a Budapest Nagyregény szövegeit, az otthon határai – időben és térben is – észrevétlenül kitágulnak. Hazává azért nem duzzadnak, de ez is valami. 

Budapest Nagyregény. (2023). Szerk. Péczely Dóra, Szeder Kata, Tasnádi István, Valuska László. Budapest Brand nZrt. 

Kiemelt kép: WMN

Milanovich Domi