Simon Márton: Ha jól csinálom apaként, az csendes, nagy győzelem

–

Takács Dalma/WMN: 39 évesen adtál egy interjút, amiben azt mondtad, hamarosan 40 leszel, és ez tragédia. Idén ez bekövetkezett. Valóban tragédia?

Simon Márton: Tragédiának tragédia, de nem súlyos. Egyszerűen csak fura belegondolni, hogy elmúlt a felnőttkoromból 20 év, ami bárhogy is lesz végül, biztosan az életem egy erős szelete, rengeteg minden történt. Ami zavar, hogy nem érzem a különbséget a 32 és eközött, valahogy egyszerűen nem logikus, hogy 40 legyek.

Tény amúgy, hogy még soha nem volt ilyen jó az életem, szóval ez is van.

Persze most is vannak nehézségek, célok, megoldásra váró problémák, viszont épp a 40. születésnapom előtt három nappal – költészet napján, bár ezt mi sem hisszük el – született meg a lányunk, most jön az új kötetem, rengeteg bátorító visszajelzést kaptam a kiadóalapítás kapcsán, egyébként pedig élek, egészséges vagyok, fel tudok kelni reggelente, és ezeket egyre többre értékelem.

T. D./WMN: Azért ezek nagy változások. Ha a kerek évforduló önmagában nem is, de úgy képzelem, az apává válás és a szakmai változás hozhat magával egyfajta számvetést.

S. M.: Igen, tagadhatatlanul hoztak. Volt a nyáron egy sorozatom az Este11 nevű helyen: zenészek kíséretével olvastam fel a korábbi köteteimet, az elsőtől kezdve, mindig havonta a következőt. Ez a fajta retrospektív szembesítés szerintem a legtöbb szerzőnek kimarad azért az életéből, és ez már önmagában is egyfajta számvetést hozott. Bár bőven akadtak volna kritikáim a régi szövegeimmel szemben, összességében azt éreztem, még áll a ház. És akkor ott az apaság, amiről szívesen is beszélek, meg nehezen is.

Mindig az jut eszembe, mennyi verset írtam a mély boldogtalanságról, most meg itt állok az anyatejfoltos pólómban, melegítőben.

De hát ha ezt a részt nem vállalom föl, azzal a korábbi szövegeimet és állapotaimat hiteltelenítem.

T. D./WMN: Ez a fajta vágy a boldogság felé még az új kötetben, a Hideg pizzában is jelen van. Na de miről ír egy boldog költő, aki „megérkezett”?

S. M.: Ó, bármiről. Szerintem a versek nagyon sok mindenre jók, és például a versírás aktusa nekem is nagyon sokat segített – a flow-élmény, a tanulás, a koncentráció –, a legsötétebb mélypontokon is, ugyanakkor maguk a versszövegek, a saját verseim engem értelemszerűen nem vigasztalnak. És ilyen szinten nincs is közük a hangulatomhoz. Nagyon örülök, ha tudtam úgy írni az anyámmal kapcsolatos gyászomról, hogy az megüsse az irodalmi szintet, ugyanakkor nekem abban az írás volt a segítség, nem a produktum.

Visszatérve a kérdésedre, nem akarok kimondottan szomorúságról vagy boldogságról verset írni, és az biztos, hogy nem kell egy végletesen rossz lelkiállapot ahhoz, hogy írni tudjak. Sőt.

Nem az a jó szakács, aki csak éhesen tud főzni. Szerintem a legfontosabb feladatom a jó mondatok írása. Azoknak pedig nincsen hangulati előfeltétele.

T. D./WMN: A Hideg pizzában rengeteg kifejezetten személyes vers után egyszer csak arra kéred az olvasót egy szövegben, hogy ne azonosítsa veled az elbeszélőt. Szerinted mennyire választható le valójában az író a szövegéről?

S. M.: Tavaly, nyaralás alatt olvastam Italo Calvino nagyszerű könyvét, a Ha egy téli éjszakán egy utazót, ami nagy hatással volt rám. Ebben a szerző folyamatosan kibeszél a könyvből az olvasóhoz, tematizálja magát a készülő könyvet is. Addigra már látszott, hogy a Hideg pizzának is lesz egy erősen kifelé beszélő narrátora, ezért viccesnek találtam, hogy a nagyon is személyes szövegek közé beszúrjam ezt a kijelentést: a szerző valójában nincs itt.

Az irodalomelmélet szereti leválasztani a szerzőt a műről, de a költőkkel kapcsolatban én mindig úgy éreztem, hogy ez lehetetlen. Az olvasónak kell egy arc, egy figura, egy személy, akit kapcsolhat a szöveghez, akkor is, ha ennek semmi köze a tényleges emberhez, aki a szövegeket létrehozza.

Számomra még a legextrémebb esetekben, a bonyolult és nehezen olvasható szövegekben is van egyfajta személyesség, amit nem lehet kiküszöbölni.

De hát ez mindig nagyon körmönfont, óvatos jelenlét. És néha mindenestül fiktív is, és miért ne lenne: például az én életem igazán nem túl érdekes.

T. D./WMN: Érezted úgy valaha, hogy egy téma túl intim ahhoz, hogy leírd?

S. M.: Van néhány olyan szövegem, amiket sosem publikáltam, igen. Nehéz belőni az intimitás ideális szintjét. Az áttételes, pontatlan, kicsit homályos, de intenzív intimitást szeretem. Hogy „időnként előveszem a régi kávéscsészéd és hozzányomom a pereméhez homlokom”. Ami ennél konkrétabb, az szerintem vagy unalmas, vagy Romana-regény, vagy pornográf. Ami homályosabb, az meg szétcsúszik, elvész, elpárolog.

T. D./WMN: Mondtad, hogy a költő nincs itt azokban a szövegekben. És voltaképp tényleg nincs, hiszen már nem a volt barátnője után sír, hanem boldog házaséletet él és babakocsit tologat. Hogy formál téged az apaság?

S. M.: A szövegek elég sok élményt és helyzetet tematizálnak úgy is, hogy ezeknek részben semmi tényszerű aktualitása az életemben, de ettől még érdekesnek tartom, hogy írjak róluk valahogy. Az apaságba viszont a szövegektől függetlenül igyekszem belenőni.

Felszabadító élmény a nehézségek dacára is, hogy viszonylag sok példát láttam életemben, milyen apának »nem« szabad lenni, és most itt vagyok, és hirtelen minden csak rajtam múlik.

Szóval egy nagy csokor hülyeséget őrzök a fejemben, amikről biztos vagyok, hogy sosem szabad egy gyerekkel egyiket se megcsinálni. És mindennap, amikor sikerül ezeket elkerülnöm, egy csöndes, nagy győzelem.

Amúgy furcsa belegondolni, hogy egy napon a gyerekem olvasni fogja a verseimet, hogy egyszer felnőtt lesz. A verseimnek mindig volt egy jelenidejűsége a fejemben, én ezeket nem az utókorra akartam hagyni, mint valami ajándékot.

T. D./WMN: Nem foglalkoztat, hogy nyomot hagyj?

S. M.: Nem akarok hazudni, szeretném azt érezni, hogy értelmes dologgal töltöm az életemet, valami olyannal, aminek nem jár le holnap a szavatossága. Viszont Japánban van az egyik leghíresebb templomegyüttes, az Iszei nagyszentély idestova 1500 éve, amit 20 évente lebontanak és újraépítenek. Deszkáról deszkára ugyanúgy. Ez pedig nagyon érdekes kérdéseket vet fel, lévén a maradandósága pont abban rejlik, hogy folyton megsemmisül és újraépül. Számomra a művészet is ilyen. El tud tűnni és meg tud újulni, el lehet kezdeni elölről, akkor tartjuk életben, ha nem ragaszkodunk az időtlen, állítólagos romolhatatlanságához. Szóval egy ponton túl teljesen mindegy, hogy az én nevem van-e a cím fölé írva, vagy másé – és ennyi alázatot mindenkitől elvárnék, aki művészettel foglalkozik.

Megnyugtatna a tény, ha tudnám, hogy 500 év múlva is lesz magyar nyelvű költészet. Hogy az én verseimet olvassák-e akár tíz év múlva, az a lényeg szempontjából sokadrangú.

Ha a nyomhagyásról van szó, inkább a faültetésben gondolkodom. És keresem a helyeket, hogy hol lehet még fákat ültetni.

T. D./WMN: Bizonyos szempontból a gyereknevelés is nyomhagyás.

S. M.: Igen. De közben meg nem akarom arra kárhoztatni a gyerekem, hogy az én utódomként tekintsen magára. Ő egy önálló, független individuum, egy ember, és ez így szép. 

T. D./WMN: Szerinted más lányos apának lenni, mint fiús apának?

S. M.: Állítólag nagyon. Néha látom azokat az apákat, akik vert seregként, megkeményedett vonásokkal, apátiába burkolózva vonulnak az utcán a közepesen emberevő fiaikkal, és arra gondolok, hogy ez így életvitelszerűen kemény lehet. (nevet) Persze eddig csak a lányos apaságot próbáltam. És ez a „fiad legyen vagy lányod” is fura kérdés, megvan ennek a felvezetése, iszonyú hosszú az út, amíg eljutsz idáig. A döntés, hogy akkor gyereket akarunk, a pillanat, hogy összejön a terhesség, a kilenc hónap, amiben végignézed a szerelmed, ahogy átalakul a teste, minden megváltozik, a végén pedig kijön a hasából egy kisbaba…

Annyira hosszú ez így, annyira durva dolgok történnek, mire meglesz a gyerek, föl sem merül, hogy a nemén problémázzunk.

T. D./WMN: Mesélj egy kicsit a kiadóról. Ahogy a korábbi nyilatkozataid olvastam, azért nem feltétlenül jó kedvedben alapítottad meg az Okapi Presst.

S. M.: Fú, igen, de nem vagyok biztos benne, össze tudom-e szedni ezt egy értelmes, kerek, hihető magyar mondatba, hogy miért alakult így, mi történt és hogyan...

T. D./WMN: Akkor inkább úgy kérdezem: mindig is vágytál kiadóra, vagy a szükség szülte a döntést?

S. M.: Ez párhuzamosan alakult az élethelyzettel, amiben találtam magam. Én egy régi vágású irodalmi közegben szocializálódtam, ahol még az volt a mondás, magánkiadásban csak a dilettánsok mennek, a nagy kiadó a boldogság és a cél. Viszont a háttérben eközben csöndben jött az internet, ami mindent felborított, technikailag pedig mostanra ott tart a fejlődés, hogy ha szeretnél egy könyvet, nagyjából két óra telefonálgatással, és maximum 100 ezer forintból megvalósíthatod. A világ megváltozott.

Ha kiadónál vagy, sok segítséget kapsz, létrejön valamifajta szakmai párbeszéd a szerkesztővel, és ebben sokat lehet fejlődni. Mégis, 15-20 év után eljöhet egy pont, ahol úgy érzed, megrekedtél. A magyarországi irodalom működésében nem is tudom, mióta nincs radikális változás, alig van nyitottság az újdonságok felé, holott a szövegek reprezentációja óriási átalakuláson megy keresztül.

Tavaly voltam a frankfurti könyvvásáron, ahol mindenki őrjöngve hívta a tiktokereket, hogy csináljanak kontentet a standokról, népszerűsítsék a könyveket – itt a könyvhéten szerintem még idén is fellépett a szokásos tűzoltózenekar.

Amivel nincs baj, én szeretem a tűzoltózenekarokat. Csak tény, hogy ekkora a távolság. És ettől el lehet fáradni. A nagy kiadói lét méltóságteljes és szép, de nem iszonyú izgalmas, és kicsit se szexi. Egy ponton föltettem magamnak a kérdést, mit akarok a versektől. És már semmi olyasmit nem akartam, amihez a Jelenkor szükséges lett volna. 

T. D./WMN: És mi az, amit igen?

S. M.: Szeretnék furcsa, pofátlan, szép könyveket kiadni. Szabálytalanokat. Meglepőeket. Ritkákat, amiknél nem azon izzadunk, hogy eladjuk, mint a parizert, hanem jut egy pár annak, aki pont ott van, a többiek meg jöjjenek legközelebb. Olyanokat, amilyeneket nem nagyon látni itthon. 

T. D./WMN: Elég punk vállalás! Van benned félsz?

S. M.: Nincs vesztenivalóm. A saját könyveimet saját felelősségre adom ki, saját pénzből. Nem szórakozom más jó szándékával, max magammal tolok ki. Ebben a kategóriában nincs győzelem vagy vereség, ez egy versenyen kívüli helyzet. Hála az égnek. Én nem akarok senkit legyőzni.

Zine-ekkel és minikiadványokkal indulunk, amiket csak pár tucatban, bulik alkalmával lehet majd megvásárolni. A saját köteteimet beviszem egy-két független könyvesboltba. A többit meglátjuk. Dunajcsik Matyi barátom mesélte, hogy van egy izlandi chapbook kiadó, akik minden teliholdra szerveznek egy bulit, és csak ott lehet megvenni a könyveiket, ami pedig megmarad, azt a buli végén rituálisan elégetik. Na, ez például tetszik.

Mi is beszervezhetnénk magunkat például a vágóhídra, és az el nem kelt példányokat beledobálhatnánk egy vérrel teli gödörbe, csak hogy érezhető legyen a drámai súly. Én látom ebben a fantáziát.

T. D./WMN: Egy kérdésem maradt már csak. Hidegen eszed a pizzát?

S. M.: Igen, pontosabban: is. De persze, úgy is nagyon szeretem.

Takács Dalma