–

Látom az arcát. Látom a szemében a kétségbeesést, a magányt, az aggodalmat és a fáradtságot, a szűnni nem tudó kimerültséget, az egybefolyó nappalokat és éjszakákat. Fekete bikiniben van, a haja laza copfba fogva, teste sem nem kövér, sem nem vékony: puha és nőies.

Az egyik a pisi súlyától lógó pelusban trappol el a csúszdák alatt, szaporán csapja oda a lábacskáit a betonra, mindjárt odaér, ahol vége az árnyéknak és perzselővé válik minden lépte. A másik a büfésor padjai között cikázik, mindenfelé éles asztalélek, égő cigarettavégek épp szemmagasságban. A két totyogó között alig egy év lehet. A nő nem élvezi a strandot, de én már nem ő vagyok. 

Kértem egy napágyat, ez az egyik luxusom ezerötszáért. A szerkezet szedett-vedett, töredezett, itt-ott összeforrasztották, igénytelenül átfestették, így dobják a strandolóhoz a nehéz, súlyos műanyagot szigorúan csak kápéért cserébe. A cipelés nincs benne az árban. A strand legmesszebbi sarkába kell elvinni. Egy szakaszon hurcolja a férjem, de miután meglátom, hogy a tegnapi metálbarát, népes társaság újra letelepedik a közvetlen közelünkben a batár JBL-hangfallal, mintha nem egy családi strandon, hanem a Rock am Ringen lennének, kénytelen vagyok kezembe venni a sorsomat.

A férjem már a vízben mindhárommal, ez a másik luxusom, nem a Birkin, hanem, hogy nekem nem kell ott lennem. A sorsom most ez a napágy, amire ráfekszem mindjárt, amint elérek vele jó messze a hangos népektől.

Oda megyek, ahol alig vannak emberek

Sőt, oda, ahol még senki sem telepedett le. Arra a részre, ami a strand legtávolabbi csücskében van, és csak kevesen veszik a fáradságot, hogy a teljes hóbelevancot elcígöljék ide. Főként azért, mert a négy fiatal platán alatt körvonalazódó árnyékos rész még kicsi. De én tudom, hogy percről-percre növekszik majd, nekem adja azt a teret, amire vágyom. Egy rozoga és súlyos napágynyi placc nekem most épp elég az árnyékból. Mire ideérnek a fürdőzésből a többiek, már lesz nagyobb menedék is a szélben zörgő lomb alatt.

A másik nő a keresztnevüket hajtogatja, és sokszor hangzik el a „ne”, a „vigyázz”, meg a „várj meg” és az „oda ne... kapaszkodj!” De ebben a korban ezek inkább triggerek a még gyorsabb totyogásra, hajtóerő a csakazértis ellenkező irányba szaladásra, felmászásra, nem kapaszkodásra. Minden egyes pillanat rettegés az épségért, az életért. Azt mondják ilyenkor még egynek érzik magukat az anyjukkal, nincs testtudatuk. Az anyjuk a túlélésre koncentrál, az éberség kínzó kötelessége meghosszabbítja az órákat, a percek nyúlósak, izzadtak, tejszagúak.

Már fekszem. Hogy ne hagyjon nyomot a fenekemen a műanyag rács, alám igazítom a száraz törölközőket. Tőlem nem lesz vizes, csak nézem a Balatont, szemem mártózik. A túlpart lankáin kivehető a háztetők vonala, a tavon a vitorlák feszülnek, vagy leeresztve zörögnek az árbócok, kite-ok suhannak, SUP-okon eveznek, amiket reggel felfújnak, hogy aztán este éles, süvítő hanggal eresszék ki belőle a levegőt a nem SUP-osok megrökönyödésére.

A parthoz közeli részen csomókban a fürdőzők. Az enyémek ugrálnak, hajigálják a labdát, felmásznak valamire, amiről bele lehet ugrálni a vízbe, vagy dobálja őket a férjem, amíg bírja a válla. És az ő válla sokat bír. Mások vízibiciklit tekernek az ezer fokos levegő alatt hullámzó nyílt, árnyékmentes vízen, haladnak jobbra, aztán balra, aztán vissza, koccannak a stéghez, kikászálódnak rákvörös fejjel. Nekem nem kell semmi sem: nem akarok sem tekerni, sem merülni, sem dobálni, sem ugrálni, sem vizesnek lenni. Feküdhetek, és még gondolkodnom sem kell. Éreznem sem kell a semmit, és a semmi sosem volt még ennyire tökéletes. 

A gyerekek előtt a semmi még mást jelentett

Mit is? Hiányt, esetleg, unalmat? Gyerekkoromban untam a nyári napokat, sőt heteket. Emlékszem. Most már nem létezik az unalom, átalakult, kinőttem belőle, az, ami régen annak számított, egyre nagyobb kincs, látom magam, ahogy ráncos, remegő kézzel egyre hálásabban üdvözlöm majd.

Ez a semmi az, ami akkor kap tartalmat, ha előtte te voltál például az a fekete bikinis nő. Tudom, hogy neki ez a semmi még messze van, sőt talán el sem tudja képzelni, hogy létezik egy ilyen semmi, ami neki most egy percre is a mindenséget jelentené. Elkapom az arca feszülését, a tekintetét, ami nem ér el a horizontig, meg a fürdőzőkig. A SUP kieresztését is csak akkor hallja, ha mellette végre nyugton vannak a gyerekek, de erre felébrednek persze.

Ő csak őket látja, nem lankadhat a figyelme. Nem tudok neki segíteni, senki sem tud. Majd a férje talán, ha van, és leérkezik a partra a munka után. De akkor sem lesz az én semmimnek még a közelében sem, tudom. Akkor is bevásárlólistát ír vagy keresztrejtvényt fejt, vagy vízi biciklit teker.

Az én luxussemmim csak nekem jó, utálhatnak érte, mint a NER-feleségeket a milliós nacik miatt. Mit kérkedsz itt a semmiddel? Nem szégyelled magad? Pedig én megdolgoztam érte, sok-sok nyáron át, ezen a strandon, vagy egy másikon, ahol akkor még nem volt túlpart, sem saját bejáratú, nekem udvarló árnyék, sem a víz látványa kelletlen érintés nélkül. Sem egy ilyen szedett-vedett nyugágy, amiről mindjárt leveszem a száraz törölközőt, hogy a didergő, gyűrött ujjbegyű gyerekeimre rátegyem, akik már nem az én testem részei, teret hagynak a tudatomnak, fagyit kérnek, sült krumplit és tejfölös lángost, meg fémkétszázast ahhoz a hülye tekerős automatához. Adok nekik pénzt, menjetek csak, én itt várok rátok. Nem akarok mozdulni a semmimből, még kell egy kis idő, öt perc, vagy legyen inkább tíz. Az se baj, ha nyomot hagy a fenekemen a műanyag rács.  

WMN szerkesztőség

A kiemelt kép forrása: Unsplash/Austin Curtis