„Egy hordó bor íze egy pohár konyakban” – mondja róla monográfusa: Mészöly Miklós 100. születésnapjára

–

Both Gabi/WMN: „Ez még nem az a könyv, amit írni szeretnék róla…” – idézted Az atléta halálából Mészölyt mintegy ars poeticaként egy 740 oldalas, róla szóló monográfia első oldalain. Adja magát a kérdés: milyen lehet akkor az a könyv, amit írni szeretnél Mészöly Miklósról?

Szolláth Dávid: A mondatot Hilditől lopom, a regény elbeszélőjétől. Hildi Őze Bálint, az önmagát agyonhajszoló hosszútávfutó barátnője, aki szerelme halála után ír róla memoárt. Mármost, ha írsz a legkedvesebb íródról egy vastag könyvet, hosszú éveken keresztül, akkor azért ott motoszkál a kérdés benned, hogy fel tudtál-e nőni, ha nem is hozzá, de legalább a feladathoz. Hildi meg azon tépelődik a regényben, hogy vajon megértette-e a tíz év alatt szeretőjét, vajon képes lesz-e arra, hogy megírja Bálint történetét. Úgyhogy ez egy kacsintás az olvasónak, és aki ismeri Az atléta halálát, érti. Egy monográfusnak elvileg komoly, hiteles fickónak kell lennie, nem nyafoghat, hogy vajon jó-e, amit írt. Ez az idézet áll ott a nyafogás helyett. Az atléta… egyébként zseniális könyv, igazi kapudrog. Ha valaki nem tudja, mivel kezdje a Mészöly-olvasást, ezt a regényt szoktam ajánlani.

B. G./WMN: Erős állításokkal kezded a könyvet, azt mondod, hogy Mészölytől idegen a monográfia műfaja. Miért vágtál bele mégis a munkába, és mennyi ideig tartott, amíg megírtad ezt a monumentális monográfiát?

Sz. D.: Egy monográfiának egységes szemléletűnek, jól áttekinthetőnek kell lennie ahhoz, hogy a bemutatott pályaív a teljesség benyomását keltse. Ez egyszerűen műfaji követelmény. Mészöly prózája azonban épp ezektől az elvektől távolodott el az évtizedek során. Ez nála a „műforma felbomlásának” folyamata. Egyre szaggatottabbak, mozaikosabbak a művei. Ez azt jelenti, hogy az olvasót gondolkodó embernek tekinti, nem akarja kész megoldásokkal jóllakatni.

A XX. században nem lehetett már olyan egész, kerek történeteket mesélni, mint Balzac vagy Jókai idejében, az már naivitássá vált, szórakoztató irodalommá.

A munkába egyébként úgy fogtam bele, hogy sok év Mészöly-kutatás után 2018 végén felkért a Jelenkor Kiadó, hogy a közeledő centenáriumra írjam meg a monográfiát. Én csak tanulmánykötetet terveztem, monográfiáról nem is álmodtam, úgyhogy feszített volt a hajrá. A könyv egyik fele tíz, a másik fele egy év alatt készült, nagyrészt a karanténban. 2020-ban szinte semmi mással nem foglalkoztam, csak ezzel, úgyhogy a feleségem, gyerekeim türelmét nem győzöm megköszönni. 

B. G./WMN: Nagyon sok világirodalmi nevet felsorolsz, akik mellett jól megfér Mészöly életműve is. Sok olyan történetet ismerünk, amikor az alkotó halálával az életmű új erőre kapott. Mészölyében talán benne volt a világsiker is, néhány könyvét több nyelvre is lefordították, mégsem lépett ki igazán az európai színtérre, noha minden képessége megvolt hozzá. Mi lehet ennek az oka?

Sz. D.: Próbáljunk meg visszahelyezkedni egy pillanatra az ötvenes–hatvanas évekbe. Nem kapsz útlevelet, nem utazhatsz, oroszul kell tanulnod, a külföldi könyveket a határon csempészik be. Az állampárt törpefejű kultúrharcosai „polgári dekadenciának” bélyegeznek mindent, ami nyugati és érdekes. Ebben a közegben elképesztő volt, hogy van itt egy író, aki úgy folytat párbeszédet a nyugati modernekkel – Kafkával, Camus-vel, Beckettel, Ionescóval például – mintha a vasfüggöny nem is létezne.

Mészöly sokak számára ablak volt, amin ki lehetett kukucskálni világba. Nádas Péter, Tandori Dezső és mások emlékeznek közvetítő szerepére.

Erről sokat írok, ebben is hallatlan nagy szerepe volt.

Egyébként sokat fordították Mészölyt, húszegynéhány könyve jelent meg, nagyjából tíz különböző idegen nyelven még életében. Az atléta halála és a Hamisregény hamarabb is jelent meg franciául, mint magyarul. Nyugat-Berlinben töltött egy ösztöndíjas évet, ahol imádták. Mégsem lett belőle Közép-Európai sztáríró, mint, mondjuk, Milan Kunderából. Ez többtényezős. Például nem viselkedett úgy, ahogy francia kiadója vagy a nyugati sajtó olykor elvárta volna tőle. Nem akart „politikai érdekesség” lenni: „az író, aki a keleti tömbben senyved és lehet sajnálni”. Például ezért passzolt egy fontos BBC-interjút. Kundera, Hrabal németül, franciául olvasták, nagyra tartották. Egyszer állítólag Kundera elnézett Mészöly feje fölött, miközben beszélgettek. Ő ezen csendben megsértődött, és nem kereste többet a társaságát.

Az is tényező, hogy akkor nem voltak olyan profi kiadók Magyarországon, mint ma, akik tálcán kínálják az ügynökségeknek az íróikat, PR-csapat segíti őket, viszik őket könyvvásárokra stb. Neki még azt kellett mérlegelnie, hogy ha felszólal egy bécsi írótalálkozón, akkor megint nem jelenik meg könyve itthon néhány évig. Ez is olvasható a Mészöly-Polcz levelezéskötetben. Más világ volt, más mércével kell mérni a külföldi sikert is.

B. G./WMN: A magyar irodalomban gyakorlatilag nincs olyan neves alkotó a középgeneráció idősebb tagjai között, akire ne hatott volna Mészöly Miklós életműve. Igazi irodalmi apafigura volt. Az újabb prózaalkotásokban azonban mintha kevésbé lehetne felfedezni ennek nyomait.

Sz. D.: Igen, ez valóban ellentmondásos helyzet. Mészölyre a legnagyobbak (Nádas, Esterházy, Tandori, Krasznahorkai, Parti Nagy, Márton, Németh Gábor, Darvasi, Grendel és még sorolhatnám) mutogatnak mesterként, de nem volt soha tömegek olvasmánya, mint Örkény vagy Ottlik, pláne nem mint Szabó Magda.

Széles körben elismert, mégis exkluzív szerző.

Szerintem az utóbbi húsz évben „purgatóriumi fázisba” került. Ez nagyon gyakran bekövetkezik egy írói életmű lezárulása után, az olvasók nagyrésze mindig az újra kíváncsi. Én mégis azt hiszem, hogy ez nem fog sokáig tartani. Régóta tanítok Mészölyt, és látom, hogy a minőségre érzékeny hallgatók mindig ráharapnak. Abban bízom, hogy a centenárium évében kap annyi figyelmet, hogy a fiatalok fülében is megragad a neve, elkezdik olvasni, felfedezik újra.

B. G./WMN: Van egy meglepő kijelentés a monográfiában, miszerint Mészöly felesége, Polcz Alaine az elmúlt huszonöt évben népszerűbb lett, mint maga Mészöly. Visszatekintve az ő ellentmondásos kapcsolatukra, megfogalmazható-e, hogy Mészöly azért ignorálta annyira Polcz Alaine irodalmi törekvéseit, mert tartott attól, hogy még életében bekövetkezhet ez a helyzet?

Sz. D.: Ez jól hangzana és nyilván volna is kereslet arra, hogy a feleségét rendszeresen megcsaló, nagy tekintélyű írót úgy állítsuk be, mint tehetséges párja elnyomóját. De mint a túl egyszerű történetek általában, ez sem volna hitelesebb egy hollywoodi tucat-forgatókönyvnél. Kezdjük ott, hogy Polcz Alaine képzett pszichológus volt, az ő érvényes helyzetértelmezésére való képességét vonnánk kétségbe akkor, ha ezt elfogadnánk. Ez a nő bibliákat, tiltott könyveket, pénzt és élelmiszersegélyt csempészett át Ceauşescu Romániájába. Nem valami tehetetlen, gyenge teremtés volt, akit csak úgy el lehet nyomni. Meggyőződésem, hogy kevés bátrabb könyvet írtak magyarul az Asszony a frontonnál. A szovjet katonák által elkövetett tömeges erőszakot nők sokasága titkolta még a férje, lánya előtt is. Inkább sírba vitték magukkal a szégyenüket. Polcz pedig döbbenetes keresetlenséggel számol be a tabu minden részletéről.

Polcz Alaine-t tehát keményebb fából faragták annál, hogy el lehessen nyomni. Ötvenéves levelezésük Mészöllyel – amelyet Nagy Boglárka rendezett sajtó alá 2017-ben – a bizonyság arra, hogy ez a két ember minden konfliktus, krízis ellenére elképesztő erővel és szenvedéllyel ragaszkodott egymáshoz.

B. G./WMN: Polcz Alaine Mészöly nagyon sok írását inspirálta, olykor szinte alkotótársként is részt vett a munkában, az író azonban soha nem tudta őt egyenrangúként elfogadni. Ráadásul rengeteg férfiúi galádságot elkövetett ellene, mégis együtt maradtak egy egész életen át. (Erről ITT írtunk korábban). Ez a furcsa kapcsolati dinamika mennyire határozta meg szerinted Mészöly életművét?

Sz. D.: Én a könyvben a magánélet részleteivel csak szőrmentén foglalkozom, akit ez érdekel, elolvashatja a házaspár levelezését. Engem ebből az érdekelt igazán, hogy mit tanultak egymástól. Alaine egyszerűen Miklóstól tanult meg írni – aki látta kéziratait, az tudja, mennyire nem tudott írni, akár a helyesírási hibák, az ügyetlen, suta mondatok szintjén. Tudnivaló, hogy voltaképpen nem is írt, hanem magnóra mondta például az Asszony a frontont, amit Bernáth Márta gépelt le, és Mészöly, valamint Komoróczy Géza javították, stilizálták a szöveget. Ezért is csodálatos, hogy 69 éves korára mégiscsak elkészült ez a rendkívüli könyv, és ez az íráshoz tényleg nem konyító ember idős korára mégis író lett. Bár ő nem tartotta magát annak. 

A másik oldalt is igyekszem felmérni a könyvben, azt, hogy Mészöly mit tanulhatott tőle. Meggyőződésem, hogy Hildi alakja Az atléta halálában nem lenne olyan varázslatos Alaine nélkül, aki nyilvánvalóan a modellje a figurának, ezt a leveleik is igazolják. Hasonló mondható el a Teréz krónikája címszereplőjéről vagy a Tragédia női főszereplőjéről.

Különleges tükörjáték, amikor egy íróházaspár megírja egymást más-más műveiben. De jóval többről van szó, mint pusztán Alaine ihlető szerepéről.

A kritika mindig is tudott róla, de soha nem vette igazán komolyan azt a kérdést, hogy Mészöly egyik kiváló regénye, a Pontos történetek, útközben Polcz magnóra mondott útirajzainak átirata, stilizálása. Szerintem ezt a könyvet teljes joggal tekinthetjük a gyermektelen pár közös művének. A női elbeszélő látásmódjában bizony kitörölhetetlenül ott van Polcz jellegzetes szemlélete, figyelme. Tamás Gáspár Miklós például azt mondta egyszer a Pontos történetekről, hogy az egyik legjobb erdélyi regényt, lám nem is erdélyi írta, hanem Mészöly. Hát erre ez a magyarázat, hogy az egyik szerzőtárs mégis erdélyi. És mielőtt valaki azt mondaná, hogy Mészöly elorozta Polcz szellemi tulajdonát, akkor megint csak azt mondom, hogy ezzel Polczot tenné nevetségessé. Alaine számtalan levélben írta meg, hogy milyen részleteket mondott magnóra Miklósnak az erdélyi úton, őszinte lelkesedéssel gyűjtött a férjének anyagot, Mészöly pedig soha nem tagadta senki előtt felesége szerepét a könyvben.

A mai szemmel durván egyenlőtlennek tűnő alkotói viszony számukra természetes volt.

A kérdés, hogy úgy mondjam, nagyobb kettejüknél, és én igazságtevés helyett inkább azt tartom érdekesnek, hogy hogyan tükröz ez a szereposztás korabeli gender-felfogásokat. Hogy mi lehetett ekkor a szerepe az írásban a nőnek (aki, ugye, mint tudjuk „érzékeny”) és mi a szerepe a férfinak (aki meg persze „racionális” ebben a szterotip képletben). Az erről szóló fejezetnek „társadalmi nemek stilisztikája” lett a címe, igyekeztem hangsúlyt helyezni a kérdésre. Azért is, mert ma már jobban értékeljük Polcz írói eredetiségét, mint húsz éve.

B. G./WMN: Talán egyik könyvére sem jelenthetjük ki egyértelműen, hogy „ez Mészöly főműve”. Rengeteg fontos kötetet írt, de mintha nem futotta volna be azt a pályát, aminek benne volt a lehetősége. Te mit gondolsz erről?

Sz. D.: Keletkezhet ez a látszat. Elsősorban azért, mert maga is elégedetlen volt. Tervezett egy rakás regényt, amit végül nem írt meg. Ez nagyon érdekes kérdés. Olykor előfordul, hogy egy író nem azt írja meg, mint amit tervez. Ő nem írta meg a háborús, a családtörténeti, a történelmi nagyregényét. Ezért olykor csalódott volt. Ám amit megírt a tervek árnyékában, az nagyságrendekkel érdekesebb és eredetibb, mint az, ha megvalósította volna az eredeti terveit, és lenne most egy százezredik történelmi regényünk a polcon. Ez olyan, mint Denis Papin XVII. századi francia tudós esete, aki a gőz erejét a hús puhítására akarta felhasználni, és feltalálta a kuktát, de véletlenül rájött, hogy hoppá, ebből gőzgép is lehet. Más kérdés, hogy a babérokat aztán nem ő, hanem James Watt aratta le, és amíg a franciák finomakat főztek, a britek megcsinálták az ipari forradalmat. Mondjuk, elég vacak is a konyhájuk. Visszatérve Mészölyhöz, az ő késői novellisztikája olyan, amire nem volt példa a magyar prózában. Elképesztően telített, gazdag elbeszélések ezek, olyanok, mintha egy-egy nagyregény kristálytiszta párlatai, sűrítményei lennének. Egy hordó bor íze van benne egy pohár konyakban. Jót tett nekik, hogy egy nagyobb ambíció hozta létre őket.

B. G./WMN: A monográfia összeállítása közben mi volt az a tény, amin leginkább meglepődtél?

Sz. D.: Nehéz kérdés, mert sok mindent mostanában értettem csak meg. Például Polcz részvételének mértékét a Pontos történetekben, amiről beszéltünk. De azt hiszem, ha csak egyet lehet mondani, akkor a korai Mészölyt emelném ki. A pálya elején volt huszonhárom év, egy rendkívül hosszú pályakezdés, amelynek a műveit a Magasiskolán és a Jelentés öt egéren kívül elfeledte az irodalomtörténet. Pedig keletkezett itt két kötetnyi novella, amelyek között kiemelkedő alkotások vannak. Ez őszintén meglepett. Mészöly a hetvenes–nyolcvanas évek óta a magyar írók és kritikusok kedvenc prózaírója (Ottlik és Mándy mellett), de erről a pályaszakaszról alig esik szó. Ezt én is csak az utóbbi években fogtam fel, munka közben, mert a Jelenkornál Nagy Boglárkával mostanában adtuk ki a korai köteteit. Mészöly első kötete, az 1947-es Vadvizek, még (a zseniális Koldustánc kivételével) többnyire valóban zsengéket tartalmaz, de az eredetileg 1957-ben megjelent Sötét jelek, és az 1967-es Jelentés öt egérről című elbeszéléskötetek elásott kincsesládák. Ezek a kötetek az utóbbi három évben jelentek meg újra, mindenkinek melegen ajánlom őket.

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

jelenkor (@jelenkor) által megosztott bejegyzés

B. G./WMN: Mit adott neked ez a rengeteg idő, amit egy másik ember életének alapos megismerésével töltöttél?

Sz. D.: Nem annyira az életrajz, mint inkább az életmű megismerése volt komoly iskola számomra.

Mészöly a legnagyobb írók közt van, akiknek az életműve megunhatatlan és kimeríthetetlen. Egy-egy művének minden egyes újraolvasásánál újat értesz meg belőle.

Felért egy újabb egyetemi szakkal az életműben alaposan elmerülni, rengeteget tanultam tőle.

B. G./WMN: Mit éreztél, amikor nyomdába indult a monográfia, és tudtad, hogy most már egyetlen vesszőt sem javíthatsz rajta?

Sz. D.: Na, ekkor jutott eszembe Hildi Az atlétából: „Ez még nem az a könyv, amit szeretnék írni róla”. Persze valójában nagyon örültem, megünnepeltük a családdal, a feleségem finom pezsgőt hűtött be. Nagy pillanat volt.

Both Gabi

Kiemelt kép: Fortepan / Hunyady József