–

„Az meglett ember, akinek
szívében nincs se anyja, apja,
ki tudja, hogy az életet
halálra ráadásul kapja
s mint talált tárgyat visszaadja
bármikor - ezért őrzi meg,
ki nem istene és nem papja
se magának, sem senkinek.”

József Attila Eszmélet című versének bekezdése járt szinte végig a fejemben, miközben Tisza Kata Szakáll Péter illúziói (Scolar Kiadó, 2023) című könyvét olvastam. Ez már csak azért sem meglepő, mert Kata szövegeiben – a precíz szakmai-tudományos megalapozottság mellett és az aktuális műnemtől, műfajtól függetlenül – mindig érzek egy erős líraiságot is. A mondatai lendületesek, energikusak, gyorsak; szinte zubognak.

A tartalom nemcsak jelen van ezekben a bekezdésekben, hanem valahogy mindig épp a felszínre tör bennük, és olvasóként ezt a pillanatot, ezt a dinamikus mozgást lehet újra meg újra elcsípni, átélni. Mintha ezzel együtt mi magunk is ismételten kijutnánk a fényre az előítéletek, a tévhitek, a hazugságok sűrű szövedékéből. 

Tisza Kata fontos mondanivalójához jellegzetes szerzői stílus társul, ami íróként hatalmas erősség, hiszen egyedivé és felismerhetővé tesz, nem utolsósorban pedig hitelességet közvetít. De mint azt a pszichológiából tudjuk, ugyanaz a dolog, ami sok helyzetben előny, más helyzetben kihívás is lehet. A Szakáll Péter illúzióiban a címszereplő terapeuta, Szakáll Péter egy hetét követjük nyomon: a férfi belvárosi rendelőjében tizenhat kliens fordul meg, akik mindegyike valamilyen függőségtől szenved, a szer általában egy másik ember. Ám ezek a karakterek többnyire Kata hangján szólalnak meg, függetlenül attól, kik ők – ez persze nem feltétlenül baj, és sok olvasónak segít a történetmesélésre építő struktúra a figyelme fenntartásában. Ugyanakkor a szereplők nyelvi eszközökkel történő differenciálásában, azt gondolom, még lehet mozgástér.

Persze igaz, a könyv nem regény, hanem ismeretterjesztő-önismereti kötet, és az is, hogy én tipikusan az az ember vagyok (kicsit pszicho-nerd), akit e nélkül a struktúra nélkül is vitt volna több száz oldalon keresztül a tartalom. Mert ha menet közben megfogalmazódott is bennem némi észrevétel azzal kapcsolatban, „hogyan mondja” a szerző; azt, „amit mond”, rendkívül értékesnek és hasznosnak tartom. Mindig sokat tanulok Katától, és jó látni, hogyan épül kötetről kötetre az általa létrehozott szakmai univerzum, a koherens, mégis egyre gyarapodó, a területtel és önmagával is kritikus „saját pszichológia”.

Sokat gondolkodtam, milyen ez a lélektan, ha nem az intellektusommal próbálom megragadni. Az biztos, hogy nem rózsaszín, sőt mindig van benne fekete („az élet annyira élő, amennyire gyászolni tudsz” – írja). A föld nyirkossága is eszembe jut róla, talán mert mély rétegeket érint. Úgy képzelem, a szövegben megképződő tér egy barlang vagy egy pincehelyiség:

van benne valami underground, valami lázadó jelleg, mindenesetre sosem maradunk a felszínen, nem egy kirakatot bámulunk, hanem igenis találkozhatunk a tökéletlenséggel, a sebezhetőséggel, az emberivel, a valóságossal. 

„Az illúzió az, ami fenntartja a függést” – ez Kata egyik legfőbb állítása a könyvben. És hogy mi a függés? A fogalmat Szakáll Péter viszonylag tágan értelmezi, úgy látja, „minden, ami nem tesz jót neked, leépülsz benne, izolál a saját belső valóságodtól, de fenntartod, az függőségként működik”. A jelenségnek gyakorlatilag „végtelen arca van”, a kötetben előkerül az erőszaktól, a családtól, a várakozástól, a szextől, a fiatalságtól, a mesterséges intelligenciától való függés éppúgy, mint az örökös intellektualizálás, ami ugyancsak elzár az érzelmeidtől, vagy a segítők függő viselkedése, amikor a tevékenységük már rég nem a klienseik szükségleteire reagál, hanem a saját fontosság iránti vágyukat elégíti ki. 

„Az illúzió a túlélés, de nem a valóság. Gyógyulás csakis a saját valóságon át lehetséges” – hangsúlyozza a szerző. Vannak olyan helyzetek, amikor képtelenek vagyunk közel engedni magunkhoz a fájdalmat, a hiányt, a nehézségeket. Különösen igaz ez a gyerekkor beszorítottságára, amikor még védtelenebbek vagyunk a bántással szemben, és nincs más választásunk, mint így-úgy alkalmazkodni a szüleinkhez, legalábbis addig-addig hajlítgatni a valóságot, míg az élhetővé nem válik. Lehasítjuk a negatív tartalmakat, a helyükre pedig illúziókat gyártunk – ha nem tanuljuk meg szabályozni az érzelmeinket és gondoskodni a szükségleteinkről, akkor ez a működésmód felnőttkorban is rögzül. Elhitetjük magunkkal, hogy a párkapcsolatunk nem erőszakos, hanem szenvedélyes; az apánk egyszer majd elismer minket, ha elég jól teljesítünk; az anyánk csak segíteni akar, nem pedig kontrollál; és a szerelmünk meg fog érkezni hozzánk, végül minket választ majd, megváltozik, észhez tér, és akkor igazán együtt leszünk.

Az illúzióban mindig van egy ígéret, ami fogva tart, mert sosem teljesül be. Mikor ér véget a várakozás?

A várakozás határa ott húzódik, ahol valaki „érezni kezdi a valós érzéseit, szükségleteit, igényeit, és azokra magának engedélyt ad”. Hogy már nem a másikért vállalsz helyette is felelősséget, nem a kapcsolatot akarod mindenáron megőrizni, hanem elkezdesz saját magadra is figyelni. Ahogy az egyik szereplő, Mari mondja:

„Két opcióm maradt: vagy szakítok magammal, és vele maradok; vagy vele szakítok, és magam maradok.”

De ahhoz, hogy magunkat válasszuk, egyrészt fel kell ismernünk, hogy „aki összetört, nem tud felépíteni is minket”, másrészt szembe kell néznünk a félelmeinkkel. A függőség ugyanis mindig „csak tünet, öngyógyítási kísérlet… Valójában valamilyen reflektálatlan fájdalom tart fogva, amit a függőséggel akarunk lefedni. Többnyire a szorongást, a félelmet a magánytól, az egyedülléttől, a haláltól, a kiszolgáltatottságtól, attól, hogy nem fognak szeretni.”

A cél valahogy az lenne, hogy ne azért legyünk a másikkal, mert szükségünk van rá, ki vagyunk szolgáltatva neki, csak rajta keresztül létezünk, vagy képtelenek vagyunk egyedül lenni. Hanem az érett érzelmeinken keresztül. Ezt Kata így fogalmazza meg: „az egyedüllét képessége tesz képessé a szeretetre, mert akkor nem szükségből kapaszkodunk a másikba, kifosztva őt, vagy magunkat hagyva kifosztani, hanem valami magasabb rendű valóságból, mi a megküzdött felnőttlét intim ajándéka, sokrétű, reflektált identitásunk.”

A felnőttlét pedig együtt jár azzal, hogy elveszítjük a nagy illúziókat. Az „meglett ember”, az nincs elveszve, az talál rá saját magára, a saját útjára, aki képes leválni a szüleiről, a szülei vele kapcsolatos elképzeléseiről, és őket magukat is tudja árnyaltan látni, újradefiniálni a kapcsolatát velük. Aki felhagy az idealizálással, és megéli az ehhez társuló veszteséget is.

„Van egy szint, amíg tudnak a szülők kapcsolódni, de abban a pillanatban, ahogy olyan érzelmi felületet érintünk, ahol ők nem jártak, lefagy a rendszer, lezárnak. Mindaddig, amíg várjuk a választ, az függőségben tart. Sajnos a gyász nagyon fontos része a tudomásulvétel: nincs válasz. És nem miattad. Hiába kérdezed jobban, többször, hangosabban. Válasz itt nem lehetséges. Nem képesek rá, érzelmi munka hiányában. Ezért csak egyetlen lehetőség van: olyan távolságot venni fel, ahonnan nem fáj nézni ezt a csöndet” – írja Szakáll Péter tapasztalatairól Tisza Kata. Egy másik helyen pedig: „Szakállnál már lezajlott egy eltávolodás utáni békés visszatalálás a szüleihez, egy nagyon más, kevésbé kiszolgáltatott, teljesen illúziómentes jelenlétben.

Nem várni semmit, csak lenni. Ismerni a határokat, és védeni. Nem tenni semmi drasztikusat, csak ott kapcsolódni, ahol lehetséges.”

A terápia sokszor pontosan arról szól, hogy a felnőtt identitásunkban tudjunk megerősödni, kvázi önmagunk szülőjévé tudjunk válni. Így nem véletlen, hogy az illúziók lebontásával jár. Minél messzebb került valaki a valóságtól, általában annál súlyosabb a függősége, annál nehezebb visszatérnie oda, ahol ismét meg tudja élni az érzéseit. De csak innen tudja újra elkezdeni felépíteni magát, megszülni azt, ki is ő valójában.

Amikor emberektől kezdünk el függeni, az abban is különbözik más addikcióktól, hogy kevésbé lehet absztinenciával kordában tartani, hiszen ha emberkerülővé válunk, azt más szempontból sínyli meg a mentális egészségünk. Tisza Kata úgy véli „csak a folyamatos, aktív önismeret nyújthat védelmet: figyelem magamat, és elhiszem magamnak, ha valami nem jó nekem; és akkor megengedem magamnak, hogy nemet mondjak.” 

Fontos tehát, hogy csökkenteni tudjuk a köztünk és az érzéseink közti rést, a függőség terét, hogy ne lehasítsuk, hanem felkaroljuk, megéljük az érzéseinket, azok teljességét: ne legyen bűntudatunk például az örömünk miatt, és a dühünket, a szomorúságunkat, a fájdalmunkat is képesek legyünk átélni. Hiszen ez fog minket benntartani a valóságban, és így fogunk tudni kapcsolódni másokhoz is, a jelenben.

A film örök csillaga, akinek halálakor kialudtak a fények London összes színházában

Kult – 2023. november 5. – FR

Leszámolni az illúzióinkkal persze elképesztően nehéz, ahogy a felnőttlét is az. A kiábrándultságot valamivel ellensúlyozni kell: bizalommal, reménnyel, hittel, kíváncsisággal, szeretett emberekkel és tevékenységekkel, írással, olvasással, és olyan megvilágító erejű, jelentésteli könyvekkel, mint amilyen ez is. 

Kiemelt képünk a szerző tulajdonában van

Milanovich Domi