Vele születünk, vele halunk, vele ünneplünk – a virágok szimbolikája az egész életünket végigkíséri

 –

Viszonylag ritkán írunk külföldi kiállításról a WMN-en, aminek az oka roppant egyszerű és prózai: szívesebben ajánlunk olyan tárlatokat, amiket bárki útba ejthet akár már holnap, ha kedve tartja. Ezúttal mégis kivételt teszek a Saatchi új kiállításával – és nem csak azért, mert rengeteg magyar él és utazik Londonba. A Flowers mondanivalója országhatárokon átível, és mindenki számára hordoz fontos tanulságokat, még ha mind mást is látunk benne.

A virágokkal való interakció ugyanis épp úgy válhat saját, egyedi élménnyé, mint ahogy mindannyian máshogy éljük meg a szeretetet, a gondoskodást, a kapcsolódást vagy az elmúlást. 

Utazás a bibék és a szirmok körül

Kiállítást nézni sok különböző módon lehet. Vannak azok a típusú emberek, akik megállnak minden egyes képnél, végigolvassák az összes leírást, elmélyülnek a legapróbb részletekben is. Aztán van, aki inkább az összimpulzusra kíváncsi, különösebb időzés nélkül sétál végig a termeken, talán nem is feltétlenül a kijelölt sorrendben. Én valahol a kettő között vagyok. Mivel van bennem egy állandó belső nyugtalanság és zsizsgés, számomra természetellenes lenne minden képnél hosszan elidőzni, ugyanakkor vannak olyan alkotások, amik annyira beszippantanak, hogy percekre lecövekelek előttük, és végül aztán ezek a kiválasztott művek adják meg egy tárlat gerincét, a mondanivalóját, azt, ami mentén majd utólag visszaemlékezem rá.

A Flowers esetében azonban ez megfoghatatlan maradt; a tárlat leginkább olyan, mint egy utazás, ami nemcsak téren és időn, de dimenziókon is átível.

Utazunk művészeti stílusok között, utazunk szimbólumrendszerek között, utazunk kisgyerekből felnőttbe, amatőrből profi alkotóba, individuális létből közösségbe és kultúrákon át is – mintha az egyetlen leginkább kézzelfogható üzenet a változás állandósága lenne. És bár ez könnyen vezethetne odáig, hogy a tárlatot befogadhatatlan mennyiségűnek érezzem, épp ettől lesz hiteles. Elvégre a természet maga is ilyen sokszínű és kaotikus, és egészen más arcot mutat egy langyos tavaszi napon, mint egy trópusi viharban. Éppen ezért végleges konklúziót kihámozni nemcsak lehetetlen, de felesleges is. Legyen annyi elég, hogy a virág, mint az egyik legősibb szimbólum minden lépésünket végigkíséri, a kérdés csak az, hogy képesek vagyunk-e észrevenni a hétköznapi rohanásban is.

Az élőlény ugyanaz, a kontextus változik

A virágábrázolás története nagyjából egyidős az emberiség történetével. Oké, ezt talán eddig is tudtad, de olvasd el még egyszer ezt a mondatot, és gondolkodj el a súlyán. Itt van ez az apró kis növény, ami minden napunkban feltűnik valahogy – legyen szó az útszélén növő pitypangról vagy a mama konyhájában lévő csendéletes naptárról –, és noha sokszor már nem is realizáljuk a jelenlétét, valójában ősidők óta hű társunk.

Átváltozóművészként fémjelzi az egyéni élettörténetünket, de az emberiség evolúcióját is: ugyanúgy ott volt az első gyógyfőzetekben, mint a legújabb haute couture ruhakollekciók kifutóján, ugyanúgy ott van a legmakacsabb gyomnövények között, mint a milliókat érő esküvői csokrokban.

A kiindulópont, az apró kis élőlény ugyanaz – valójában az azt körbevevő kontextus, a hozzá kapcsolt konnotáció változik csak.

Nem csoda hát, hogy a művészek világszerte merítettek ihletet az őket körülvevő növényvilágból és annak szimbolikájából: bár technikáik és üzeneteik eltérőek, a természet iránti csodálat és figyelem többségük munkájában fellelhető – legyen szó a Yayoi Kusama által létrehozott tökökről, amik a világháború alatt megmentették a családját az éhezéstől, Vivienne Westwood klímaaktivizmusról üzenő ruhakollekcióiról, vagy Sam Mendes ikonikus filmjelenetéről, amikor az Amerikai szépségben egy kád rózsasziromba fektette Mena Suvarit.

A virág minden: születés, halál, szépség, erotika

Ahhoz, hogy megértsük, hányféle dolgot jelenthetnek a virágok, nem kell szemiotikai ismeretekre szert tennünk, bőven elég, ha megfigyeljük a bennünket körbevevő világot. A szerelem jeléül átadott vörös rózsacsokor, a sírra helyezett fehér krizantém, a négylevelű lóherét ábrázoló ballagási meghívó, az anyák napi orchideák üzenete akkor is érthető, ha soha nem magyarázta el őket senki – szinte anyanyelvünkkel együtt tanuljuk meg az üzenetüket is. Nem csoda, hogy a képzőművészet képviselői is előszeretettel nyúlnak ezekhez, sokszor tovább nyújtózkodva eredeti jelentéstartalmukon.

Hiszen ahogy a virágok életszakaszai, úgy a formájuk, színviláguk is könnyen párhuzamba állítható a hangulatunkkal, az identitásunkkal, de akár a világról alkotott képünkkel is.

Míg Nobujoshi Araki, Carmen Mitrotta és Kior Ko orchideáiról erotikus szimbólumok és a nemi érés folyamata ugrik be, Joanna Ham és Olga Cafiero fekete-fehér fototípiái mintha az elmúlást artikulálnák. A kiállítás leglátványosabb, leggigászibb installációjában, Rebecca Louise Law 100 ezer szárított növényből összeállított műalkotásában szó szerint megfürdőzhet a látogató. A paradicsomi állapotot idéző növénykoszorú egyszerre védelem, meleg öl és felfedezésre váró dzsungel. Aimée Hoving fejdíszként megjelenő virágkompozíciójában egyszerre ott az elbújás, a rejtőzködés, a biztonságkeresés gondolata, Janet Pulcho csendéletében pedig a már-már giccses romantika.

De akadnak olyan művészek is, akik társadalmi üzenetet csomagoltak szirmokba: Daniel The Gardener festőként és tetoválóként a bőrre felvitt mintáival az emberi test sokszínűsége, valamint az összekapcsolódás szépsége mellett áll ki, Nadirah Zakariya pedig színben passzoló szeméttel komponálta össze gyönyörű csendéletét. Az pedig, hogy a többszáz alkotásból melyik szólít meg bennünket leginkább, szerintem legalább annyira beszédes, mint hogy egy-egy alkotó milyen formanyelvet választott önkifejezésül.

Egyszerre lehet benne finomság és brutalitás

És bár a virágokat sokan elsősorban a női minőséghez, a lágysághoz és az eleganciához kötik, a Flowers tárlata arra is rámutat: a növénynek ezerszer több arca van, mint elsőre gondolnánk. Személyes kedvencem a növények popkulturális vonatkozását bemutató szoba: itt válik leginkább láthatóvá ugyanis, hogy noha a bibe és a szirom ugyanaz, a kontextus, amibe kerül, nagyban meghatározza a nézőben keltett érzetét.

Egészen más ugyanis úgy egy csokor virágra tekinteni, ha azt egy édesanya veszi a kezébe a gyerekétől az anyák napi ünnepségen, mint úgy, ha a Midsommer című horrorfilmben tűnik fel a szektatagok koszorújaként, vagy a Red Hot Chili Peppers Blood Sugar Sex Magic című lemezének borítóján találkozunk vele.

A virág mindenhol, minden formában jelen van, a hozzá kapcsolódó konnotáció mégis ezerféle lehet. Az imént felsorolt két példában a lágyság tökéletes ellentéteként, a szenvedély vagy épp egy ijesztő rítus velejárójaként tűnik fel. És ez csak kettő volt az ezernyi lehetőségből: a filmes, irodalmi, zenei példákkal Dunát lehetne rekeszteni, mégis mindegyik egyedülálló és megismételhetetlen.

A Saatchiból kisétálva rengeteg gondolat tolong bennem. Egyrészt, hirtelen azon kapom magam, hogy számításba kezdem venni az engem körbevevő virágokat: a tapétát a nagymamám falán, a szárított csokrot, amit egy esküvőn kaptam el, a mintát a pulóveremen, a kedvenc nárciszos jelenetem Tim Burton Nagy halában. Ahogy sétálok végig London utcáin, szembetűnnek az első hóvirágok, a magyal termése, rácsodálkozom, hogy ott még ilyenkor is van rózsa. A Flowers című tárlatról bizonyára mindenki mást visz haza, úgy tűnik, én a jelenlétet fogom. Vajon mennyi olyan szimbólum, apró kis jel van még körülöttünk, amit annyira megszoktunk már, hogy észre sem vesszük? Vajon hogyan változtatná meg a mindennapjainkat, ha figyelmet szentelnénk minden apró kis sziromnak, levélkének? 

Takács Dalma