Lassan egy évtizednyi munkám van az önismeretben. És megmondom őszintén, néha bizony kurva fárasztó. Belátni, ha hibázom, reflektálni ezekre, észrevenni, ha egy minta rendre előkerül, engem mégsem szolgál. Megtalálni az okokat, amiért nem jó bizonyos helyzetekben, és nem jó egyes kapcsolatokban sem, felülvizsgálni a döntéseimet, amik időnként rossz irányba vittek. Miközben feladat szétszálazni is mindent, és megtalálni, megtanulni értékelni a sok jót, aminek ugyanúgy helye van bennem.

Egy évtizednyi folyamatos kirakós. Forgatgatom a darabjaimat, keresem a helyüket. Van, amiből csiszolok, letörök egy részt, a másikhoz hozzátoldok, hátha úgy jobban illik a többi közé. És van, amiért hiába küzdök, előbb-utóbb be kell látnom, hogy nincs helye. Azt elengedem, el kell engednem.

Volt, hogy őszintén azt gondoltam, életem szerelme volt, akivel szakítok – egy ilyen lépés pedig, nem kérdés, elhozza a világvégét. De olyan is volt, hogy azok kerültek ki az életemből, akiket sokáig a családomnak hittem.

Szakítottam illúziókkal, reményekkel, a jelenlévő, értő apa vágyképével, az anya alakjával, aki úgy tud szeretni, ahogy arra szükségem van.

Dolgoztam a szabadulásomon, a szabadságomért. És engedtem el működéseket, meg olyan elvárásokat, amiknek sokáig meg akartam felelni, mégsem ment, kényelmetlen volt, szorított nagyon a keret. 

De ha kikerül a képből valami, ami, bár nem passzol, helye mégis volt az életemben, mi marad utána?

Sokáig azt hittem, hogy a nagy büdös semmi. És dolgozni kell a tátongó lyukak betömésén, ha kell, tíz körömmel is, kikaparni a föld alól is egy olyan formájú darabkát, ami pontosan oda illik. Hiszen a semmi az nem valami, a semmitől kevesebb az ember, így hát üresen lyuk nem maradhat.

Évekig így próbáltam betölteni az űrt. Azt gondoltam, olyan ez, mint ahogy a sebeket is összevarrjuk, nem maradhat nyitva, legyen var, aztán hús a vágás helyén. Mindegy is, hogy mit szorítok oda, csak a vérzés hagyjon alább – addig pedig elfordulok, rá se nézek.

Csakhogy a szemellenző nem gyógyít, és főleg nem töm lyukakat. Azt csak én tehetem meg.

Tisza Kata legújabb könyve, A semmi megszelídítése, épp ezen az úton vezet kézen fogva, szorosan maga mellett. A kötet minden novellája olyan karaktereket és élethelyzeteket tár elénk, amelyek bármelyikében magunkra ismerhetünk. A nőben, aki hiába érzi, csak utólag jön rá, hogy amit szerelemnek akart hinni, valójában rombolta. A férfiban, aki velúr bokacsizmát hord és Kafkát olvas, a bunkó szomszédokban, akikre mégis mindig számíthatunk, és a fotósban, aki lemondott róla, akit már nem kínoz a szerelem. Az apában, aki jobban tudja, és a lányban, aki nem hagyja magát.

Hétköznapi történetek váltakoznak, időnként válaszolnak egymásra – plasztikus képekkel, rövid és feszes szövegekkel, miközben mintha mi magunk is ott lennénk a karakterek mellett, kísérve őket az úton, amíg össze nem fonódnak a sajátunkkal. Mert ahány szereplő, annyi történet, egyvalami mégis közös bennük, ahogy közös ez mindannyiunkban: időről időre szembetaláljuk magunkat a semmivel.

Ott van az üresség a látszólagos teljességben éppúgy, ahogy a tébolyközeli állapotban, az összetört szívekben, az árulásokban, a legnagyobb fájdalomban, még a nihilben is.

Csakhogy Tisza Kata átírja a megszokott narratívát, és olyan nézőpontra helyezi a fókuszt, ami a társadalmunk működésétől idegen: megmutatja, hogy a semmi valójában nem rossz. Nem baj, nem olyasmi, amit gyógyítani kell, amit mindenképp felül kell írni, meg kell másítani. A semmi a karakterek életének szerves része – és mint ilyen, a mi életünké is. Nem egy feltöltésre váró gödör, nem egy betömendő lyuk, hanem egy darab belőlünk, amitől hiába próbálunk régóta, sosem bírunk szabadulni. 

Így hát a saját dolgunkat könnyítjük meg, ha elfogadjuk a semmi létezését. Ha nem megtölteni akarjuk, hanem megélni, mélyre menni benne. Szembenézni a hibáinkkal és megtalálni az erőt ahhoz, hogy kétségbeesés, vádaskodás és kifogáskeresés helyett önmagunkat tartsuk meg – lemeztelenítve, csupaszon, egyedül a semmiben.

Mózes Zsófi

Kiemelt képünk a szerző tulajdona.