Kiállni a tested mellett ma is mélyen feminista cselekedet egy férfiközpontú világban

–

A világ népességének közel négy százaléka szenved jelenleg autoimmun betegségektől, és a páciensek 80 százaléka nő. 2010-ben mintegy ötmillió ember élt például lupussal, 90 százalékuk 15–44 éves nő volt – köztük a szerző is. Elinor Cleghorn feminista művelődéstörténész, a neves Ruskin Schoolban is dolgozott az Oxfordi Egyetemen. 2002-ben kezdett el fájni a lába a csípőjétől a talpáig, a bokája pedig estére annyira bedagadt, hogy járni sem bírt. Háziorvosa hol hormonálisnak, hol pszichésnek tekintette a panaszokat, mindenesetre nem tulajdonított nekik különösebb jelentőséget. 

„A fájdalom nem jelenik meg a röntgenképen, nem ülepedik le a lombikban”

Cleghorn a második gyerekével volt várandós, amikor örökletes szívblokkot mutattak ki a magzatnál: a pitvar és a kamra nem tudott annyira összedolgozni, így a szívverés életveszélyesen gyenge volt. Cleghorn orvosai felügyeletével szteroidokat szedett, majd egészséges újszülöttnek adott életet, körülbelül két hónappal később viszont őt magát szállították az intenzívre szívburok-gyulladással. A változatos és súlyos szimptómák hátterében (melyeket a szerző szimpatikus módon csak az utolsó fejezetben tárgyal) egy olyan betegség állt, amely már a IX. század óta szerepelt az orvosi iratokban. Mivel akkoriban farkasharapásokra emlékeztető pikkelyes, égő bőrkiütésekkel jelentkezett, lupusnak – latinul farkasnak – nevezték el. Ma már tudjuk, hogy ez egy autoimmun állapot, amelynek során a személy saját antitestjei támadnak neki az egészséges sejteinek, szöveteinek. 

Mivel a lupus olyan homályos tünetekkel kezdődik, mint a fáradtság és a fájdalom, nehezen azonosítják: ezeket a szimptómákat, különösen a nők körében, nyilvánvaló testi ok hiányában eleve pszichés eredetűnek tartják, a stressz számlájára írják, bagatellizálják vagy kétségbe vonják.

Nagy-Britanniában átlagosan három, az Egyesült Államokban 4,6 évnek kell eltelnie ahhoz, hogy diagnosztizálják a lupust. Sőt, régebben az is előfordult, hogy szifilisznek hitték, ami túl azon, hogy félrekezelést eredményezett, nemi betegségként durva stigmával is járt: fiatal nőket emiatt hagytak el, és esélyük sem maradt arra, hogy párkapcsolatban éljenek, hiába mondták, hogy nem voltak hűtlenek. 

Elinor Cleghorn szakmai érdeklődése tehát saját tapasztalataiból is táplálkozik. Mint írja: „Most már megértem, hogy mindaz, akivé lettem, kitörölhetetlenül összefonódott a betegségemmel. Ez a rejtett betegség formálta a testemhez fűződő viszonyomat, és ezzel élek nőként a világban. De ahogy megtanultam szenvedő nőként élni, úgy azt is megtanultam, hogy az én történetem egy nagy történet része. A betegségem krónikájából kiolvasható azon nők története, akiknek a szenvedése elvezetett ahhoz az orvosi szaktudáshoz, amely megmentette az életemet. A gyógyulásomban segítő orvostudomány nem létezne a nők nélkül, akik a századok során megharcoltak azért, hogy a fájdalmukat elismerjék, értékeljék, legitimizálják.” 

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Elinor Cleghorn (@elinorcleghorn) által megosztott bejegyzés

Máshogy is el lehet mondani

Az orvostudomány története legalább annyira szól a kultúráról és a társadalomról, mint a biológiáról, és Cleghorn arra vállalkozott, hogy újrabeszélje ezt a történetet azoknak a nőknek a perspektívájából, akik orvosokként, kutatókként, páciensekként lázadtak a testüket megregulázó ortodox – és mondjuk ki, mélységesen férfiközpontú – orvoslás ellen. Akik megmutatták, hogy „a krónikus betegség élménye a rendkívüli erő, bölcsesség, kreativitás és aktivizmus forrása” is lehet, és hogy a testünk igazsága mellett kiállni „mélységesen feminista cselekedet”. 

Ebből a törekvésből született a Szenvedő nők című kötet, amely angol nyelven 2021-ben jelent meg, magyarul pedig Szécsi Noémi nagyszerű fordításában, a Park Kiadó jóvoltából pár hónapja vehetik kézbe az olvasók. A könyv idővonala az ókortól napjainkig terjed, és történetekben, példákban rendkívül gazdag a szöveg: míg egyes pontjain A szolgálólány meséje legsötétebb pillanatait idézi, más részeit átjárja a progresszív gondolkodók lendülete, hősiessége. Ami viszont feltűnő, hogy bár teltek-múltak az évszázadok, és különböző tudományos irányzatok váltották egymást,

a nők teste mindvégig csatatér maradt. Ez a harc sok mindenről szól. Szól arról, hogy egyáltalán mire alkalmas ez a test és milyen célokat kéne szolgálnia. De arról is, hogy ki a legmegbízhatóbb narrátora a benne zajló folyamatoknak,

hogy attól még, hogy egy tünet a jelenlegi tudásunk mellett megmagyarázatlan, oké-e kétségbe vonni bárki saját testével kapcsolatos megéléseit. Vagy hogy az orvostudomány időnként „normálisnak” tekint dolgokat, amik nem azok, például az endometriózisra utaló erős menstruációs fájdalmakat, miközben más női tapasztalatokat szinte automatikusan, szükségtelenül és káros módon patologizál. 

Hippokratészi eskü? Hát, nem tudom…

A világ számos pontján, köztük a magyarországi egyetemeken is, a frissen végzett orvosok a diplomaosztó ünnepségen leteszik a hippokratészi esküt, amelynek egyik eleme, hogy megfogadják, „egyenlő figyelemmel és gondossággal kezelnek minden embert”. Ez szépen hangzik, és értem a hagyománytiszteletet, a tudomány folyamatosan építkező jellegének hangsúlyozását is, csakhogy pont Hippokratészra és a korszakra, amelyben élt, az egyenlő bánásmód aligha volt jellemző. Hippokratész érdemeit természetesen Elinor Cleghorn is elismeri. Az ókori görög orvos volt az, aki leszámolt azokkal a babonákkal, melyek szerint a betegségek bosszúálló istenek büntetései lennének. Létrehozta az esettant, és azt vallotta, hogy az egészség a testnedvek egyensúlyán múlik. 

Ugyanakkor az i. e. 5–4. században keletkezett Hippokratészi gyűjtemény írta le azokat a méhpatológiákat is, amelyek motívuma évszázadokon át végigvonult az orvoslásban. Mivel a nők egyetlen küldetése a gyerekek kihordása és felnevelése volt, a régmúlt korok orvosai a nők minden betegségét a méhüknek tulajdonították, a reproduktív funkcióikhoz kapcsolták. Úgy gondolták, az epileptikus rohamokra emlékeztető rángógörcsöket, a delíriumszerű látomásokat, a légszomjat, a bénulást, a fájdalmat mind-mind a közösülésre és terhességre kiéhezett méh okozza. Éppen ezért a hippokratészi gyógymódok inkább társadalmiak, semmint orvosiak voltak.

Miket javasolt? „Házasság, lehetőleg 14 éves korra, rendszeres és engedelmes szexuális élet a férjjel, számos terhesség” – írja Cleghorn. Pár évszázaddal később azonban arra is volt példa, hogy kellemetlen szagokkal (cédrusgyantával, égetett hajjal és gyapjúval), máskor meg éktelen zajokkal igyekeztek visszakergetni a tétlenségre kárhoztatott, így a helyéről elszabadult és a testben garázdálkodó méhet.       

A lényeg, hogy a nők „gyógyítása” elsősorban arra szolgált, hogy „a házassághoz és a szülések végtelen sorához láncolja őket”. Amikor büszkén ismételjük a hippokratészi esküt, tisztában vagyunk azzal, hogy a görög hagyomány szerves részét képezte a nők elnyomása is?

Vagy azzal, hogy a hisztéria kifejezés szintén az ógörög hüszteria szóból származik, amelynek jelentése, „méh”, és amellyel különböző korokban patologizálták a nők teste és lelke közti kapcsolatot? Sokan ezért is tartják problémásnak a „hiszti”, „hisztizni” szavakat, mert évszázadon keresztül betegségek gyűjtőnevét jelentették, az eszményített nőiségtől való eltérés szinonimáját.   

Láthatatlan szervek, bűnös tapasztalatok

Miközben „a férfiak nemi- és szaporítószervei nyilvánvalóak voltak, addig a nőkét hús és szemérem fedte”. Anatómiai szempontból valójában a XVI. századig Galénosz elképzelései uralkodtak a női nemi szerveket illetően, aki makákó majmok, sertések, juhok, kecskék és kutyák boncolásából nyerte ismereteit. Emberi holttestek szerveinek, szervrendszereinek képeivel először 1543-ban illusztráltak könyvet De humani corporis fabrica – Az emberi test felépítéséről címmel, amelyet a flamand anatómus, Andreas Vesalius hétrészes sorozatként jelentetett meg. A kötetekben szereplő női testek mindegyike prostituáltaké volt. Vesalius egyébként a csiklóról megfeledkezett, és amúgy is vita alakult ki azt illetően, ki fedezte fel először ezt a szervet.

Ráadásul eleinte azt is gondolták, hogy a csikló önálló akarattal rendelkezik, így a nő beleegyezése már csak ezért sem szükséges a szexhez (ma is tartja magát a nézet, hogy a nedvesedés vagy az orgazmus egyet jelent a vággyal vagy a konszenzussal, de ez nem igaz). 

Megdöbbentő belegondolni, hogy a csikló pontos anatómiai leírására egészen 2005-ig kellett várni Cleghorn szerint: ekkor mutatott rá Ausztrália első női urológusa, Helen O’Connell arra, hogy a makk csupán egyötödét teszi ki a villacsont alakú szervnek, mivel a teljes csikló mintegy hét centire nyúlik. A csikló régebbi korokban azért is keltett rémületet, mert azt üzente, hogy a nők behatolásos közösülés és férfiak nélkül is képesek élvezni a szexet egymással vagy egymagukban. Egy XIX. századi orvos, Samuel Ashwell például pihenést, hideg fürdőt, kímélő ételeket ajánlott, ha a csiklófej kissé megduzzadt, más esetekben maró anyaghoz, piócákhoz folyamodott, hogy „csillapítsa a nők erotikus lázát”. De ha a csikló túl nagy volt, indokolatlanul érzékeny, vagy a nőbeteg továbbra is rendszeresen hozzáért, akkor sebészeti úton távolította el. Ez volt a nők ellen alkalmazott egyik legkegyetlenebb „kúra”, de korántsem az egyetlen. 

Sterilizált test és sterilizált élet 

Ahogy az a könyvből is kiderül, a nők tanuláshoz való joga sok ponton összekapcsolódott a női egészség kérdésével. Számos tanmese intett óvatosságra, amely arról szólt, hogy „nők lebetegedtek, megőrültek, meddők lettek” a tanulás terhe alatt. Vagy hogy az agyuk egész egyszerűen rosszabbul működik, amikor menstruálnak. 

Edward Tilt odáig ment, hogy összegyűjtötte, mennyi minden képes káros módon túlingerelni a petefészkeket: nemcsak a túl kevés vagy túl sok szex, a lovaglás vagy a gyerekkori betegségek, hanem az is, ha a nők könyveket és képeket nézegetnek, beszélgetnek, zenét hallgatnak és társas életet élnek. 

Silas Weir Mitchell szintén arról híresült el, hogy a szerinte ideges kimerültségtől, mások szerint az életlehetőségek hiányától szenvedő nőket szigorú pihenőkúrára ítélte: a fiatal nőknek két hónapot ágyban kellett tölteni, a fogmosáson kívül minden fizikai tevékenységtől eltiltva, miközben az ápolók nehéz ételeket tömtek beléjük (napi két liter tejet például). Mitchell kezelte Charlotte Perkins Gilmant is, aki 1892-ben megírta A sárga tapéta című szöveget, ami a mai napig fontos írás az egészségügyi feminizmusban. Mitchell végül őt is úgy engedte haza, hogy „éljen az otthonának, amennyire csak lehet. Tartsa maga mellett a gyerekét, feküdjön le minden étkezés után. Korlátozza napi két órára a szellemi tevékenységet, és ne érintsen tollat, ecsetet, ceruzát, ameddig csak él”.  

A motívum, hogy a nőkből engedelmes feleség, házi szolga és szülőgép legyen, a legtöbb kezelés burkolt vagy egészen nyílt céljai között szerepelt. Az 1940-es és ‘50-es években például csak az Egyesült Államokban 40–50 ezer, Nagy-Britanniában pedig 17 ezer lobotómiát végeztek. A beavatkozás sikere abban volt mérhető, hogy a nő visszatért-e a kötelességeihez. Csak 1987-ben derült fény arra, hogy John F. Kennedy húgát, Rosemary Kennedyt is lobotomizálták: magánál volt, miközben 1941-ben két lyukat fúrtak a koponyájába, és leválasztották a homloklebenyét az agya többi részéről. Ezt követően soha többé nem tudott járni vagy beszélni. (Erről ITT írtunk korábban.)  

De említhetnénk az első nyugtatószer, a Miltown bevezetését is, amelyet 1955-ben dobtak piacra.

A reklámok szerint a pirula segített a „házasélettől viszolygó frigid nőknek”, hogy „készségesebben reagáljanak férjeik közeledésére”.

De valójában a premenstruációs-szindróma és a menopauza tüneteinek súlyosságát is sokáig abban mérték, hogy a férjnek mekkora szenvedést okoz. Vagy ott van a szklerózis multiplex, amelyről ma már tudjuk, hogy háromszor-négyszer gyakoribb nőknél, mint férfiaknál. (Selma Blair például évtizedekig járt orvostól-orvosig a panaszaival, mire végre kiderült, hogy ő is ettől szenved, nem pedig a mentális állapota miatt: Filákovity Radojka és Both Gabi is írt róla korábban.) Ám ha „az 1950-es években egy nő elment a háziorvosához, és bénító kimerültségre, sajgó izmokra, ködös elmére és remegő kézre panaszkodott, akkor a nyugtató volt a tökéletes kúra”. 

És ezeket a történeteket még hosszan-hosszan lehetne sorolni. Elinor Cleghorn meg is teszi, rendkívül olvasmányos formában, mintegy 460 oldalon keresztül.

Utolsóként én csak a fogamzásgátlók feltalálásának körülményeit említeném, mert a cél valójában itt sem az volt, hogy a nők kontrollálhassák a testüket, hanem az, hogy ne szaporodhasson mindenki. Az első tablettákat Puerto Ricó-i nyomornegyedekben tesztelték, ahol úgy kísérleteztek éveken keresztül marginalizált nőkön, hogy a résztvevőknek igazából fogalmuk sem volt arról, minek vetik alá őket. Sok embert pedig a tudása, megkérdezése nélkül sterilizáltak mindenféle korokban. Hírhedt volt például az úgynevezett Mississippi-vakbélműtét, amelynek során fekete nők petevezetékét vagy méhét a tudtuk nélkül távolították el.

De az a hamis és elképesztően előítéletes nézet is sokáig tartotta magát, hogy a fekete nők kevésbé érzik a fájdalmat, mert „állítólag vastagabb a bőrük és kevésbé érzékenyek az idegvégződéseik”.

Ezt James Marion Sims amerikai orvos olyan mértékig hitte, hogy mindenféle altatás és érzéstelenítés nélkül végzett kísérleti műtéteket ültetvényeken dolgozó rabszolgákon Alabamában. A doktor szobra 2018-ig állt a Central Parkban, csak évekig tartó tiltakozások után sikerült eltávolíttatni.   

Ezeknek a történeteknek nincs vége

Elinor Cleghorn szerint az egyes orvosok jó szándéka, szaktudása és kitartó munkája ellenére az egészségügy mint rendszer továbbra is sok esetben cserbenhagyja a nőket. Azzal például, ahogy a krónikus fáradtságra vagy a fájdalomra, a fibromyalgiára reagálnak a szakemberek. A nők panaszait gyakrabban nem tekintik valósnak vagy kezelést igénylőnek. Ritkábban küldik őket további kivizsgálásokra, mint a férfiakat, és többször írnak fel nekik nyugtatókat és antidepresszánsokat fájdalomcsillapító helyett. 

És ott van egy sor, a nőket jelentősen nagyobb arányban érintő autoimmun betegség is, amelynek okairól, kezelési módjairól még mindig nagyon keveset tudunk. Vagy az endometriózis, amely a szerző szerint „konkrét példája a férfiak uralta orvostudomány történelmi kudarcainak”.

Mert bár leírása évszázadok óta létezett az orvosi irodalomban, az 1920-as évekig még csak nevet sem kapott. Becslések szerint manapság 176 millió embert érint világszerte, ám átlagosan 8–12 évbe telik diagnosztizálni. 

Persze minden korban működtek a nőkkel szolidáris, a tapasztalataikra nyitott férfi orvosok, és ma már sokkal több női orvos, nőgyógyász is dolgozik, mint akár csak pár évtizeddel ezelőtt. A párbeszéd mellett az is lényeges, hogy a nők közvetlenül is tudást szerezzenek a testükről, hasonlóan ahhoz, ahogy a XX. század második felében a feminista workshopokon tükörrel nézték meg a saját méhnyakukat és hüvelyüket. Ha a szégyen és a csend helyett továbbra is hallatják, hallatjuk a hangunkat, megosztjuk a történeteinket, akkor erőt adhatunk egymásnak és az egészségünkért dolgozó szakembereknek is, hogy közösen küzdjünk meg a női tapasztalatokhoz kapcsolódó történelmi megbélyegzéssel.

Kiemelt képünket készítette: Lőrincz Emma/ WMN

Milanovich Domi