Azért mégiscsak van Isten, aki gondoskodik rólunk. Anyácska mindig is mondta, amin Ricsi csak röhögött. Amióta vannak ezek az ötven forintos flakonok, azóta már Ricsi sem hülyézi annyit anyácskát, és engem sem ver el annyiszor.

Elindulunk reggel, föl Nyíregyházára a hajnali munkásvonattal, aztán ott átszállunk 04:58-as pesti gyorsra. Sokszor van még rajta sörösüveg, néha rövides, vodkás is. Az nem jó, mert abból már tíz darab is olyan nehéz, mint egy nagy halom palack. De hát pénz van abból is, szóval örülni kell neki. Aztán mire felérünk Pestre, tele lesz a vonat, isszák azokat jószagú energiaitalokat a népek. A tutti-frutti a kedvencem. A múltkor találtam fél dobozzal, mintha valaki direkt nekem hagyta volna ott.  

Néha kiabálnak is velünk, hogy húzzunk már innen, ne nézzek, még isznak belőle. Mennék inkább iskolába, ahelyett, hogy itt kukázok egyedül. Mondom, hogy nem egyedül, mert itt van velem a két testvérem is meg anyu.

Nagycsaládos kedvezmény. A kalauzok amúgy rendesek, már nem mondogatják, hogy együtt kellene ám lennünk, csak legyintenek. 

A faluból sokan csinálják ezt, mennek Miskolcra, Debrecenbe, Békéscsabára, van, aki Szegedre, de a Ricsi elintézte, hogy ez a vonat a mienk legyen. Ott más ne bizniszeljen.

Onnan tudom, hogy jön a Keleti, hogy egyre több lesz a szemét, a szürke, meg az a sok plakát azokkal a csúnya emberekkel, néha be kell hunyni a szemem, mert nem akarom látni őket. A házak sem olyanok, mint otthon, a faluban, ahol mindegyiknek van udvara és kerítése. A házak egymáshoz tapadnak, mintha félnének elengedni egymás kezét. 

Aztán meg minden olyan hangos. Folyamatosan zúg valami, a buszok, a villamosok, a metrók. A metrón féltem a legjobban, de a Laci mutatta, hogyan kell ráugrani a lépcsőre. Úgy sikongattam, hogy mindenki minket nézett, ahogy mentünk le a mélybe. Mentünk a Széll Kálmán térre, mert anyámnak azt mondta a Ricsi, hogy oda kell menni. Budán gazdag népek vannak. 

Bejártunk a Mammutba is, a kirakatokban olyan dolgokat láttam, amikről azt sem tudtam, mire valók. De ott a mozgólépcső kisebb, mint a metrón, azon nem féltem. Mentem rajta föl-le, jött persze a biztonsági őr. Kimentünk a Városmajorba is, onnan a Déli pályaudvarra, de a visszaváltással baj volt, mert mindig annyit kellett sorba állni a Sparban. Volt úgy még a télen, hogy egyszer a fél kilences vonatot is lekéstük, aztán aludhattunk az aluljáróban. Ricsike, meg csak sírt, és mondogatta, hogy fá, fá. Én meg csak arra gondoltam, hogy kikapunk majd ezért otthon. Anyu azt mondta, ne féljünk. Ezért majd holnap még több palackot küld nekünk a jóisten, meglátjuk.

Aztán csak nyolcvanhetet gyűjtöttünk össze.

Amúgy a számolást is a visszaváltásnak köszönhetem. Így tanultam meg az összeadást, kivonást, szorzást. A betűket Laci jobban érti, már nem is kell beszélni az őrrel, hogy mutassa meg, mit kell megnyomni a gépeken.

Tavasszal odajött anyámhoz egy nagy darab ember, és mondta, hogy ez itt az ő területe. Húzzunk csak vissza Pestre, vagy ahová akarunk, de ha még egyszer meglátja ezt a pereputtyot, ki fog minket csinálni. 

Még visszamentünk párszor, de aztán kést is villogtatott, a Ricsi meg mondta anyámnak, hogy menjünk a Deákra, ott sok a szórakozóhely, a debreceni haverja mondta. Jönnek-mennek a külföldiek, azoknak sok a pénzük. Mit érdekli őket az az ötven forint, hogy futkossanak érte. 

Azt nagyon utálom, amikor sorba kell állni az automatánál. Negyven-hatvan palackot tudunk együtt cipelni, attól függ, miből vannak, aztán menni kell. Egy ideig eldugdostuk a zsákokat a Klauzál téren, de aztán egyszer valaki ellopta vagy kétszáz palackunkat. Volt nagy sírás. A Ricsi meg jól elverte anyut, hogy biztos csak kurválkodott, aztán meg elcuccozta a pénzt. Anyácska meg kiabált vele, hogy menne inkább el végre ő is dolgozni, ahelyett, hogy itt osztja nekünk az észt.

Ricsi meg mondta, hogy a nők és a gyerekek dolga a gyűjtögetés, a férfié meg a vadászat. Az őskor óta ez így van. Anyám meg ráhagyta, elvégre a Ricsi iskolát végzett, még érettségije is van, ő mindig mindent jobban tud. Mondjuk azt nem tudom, hogy ő mire meg mikor vadászik, mert húst azt nem nagyon ettünk mostanában.

Néha arról álmodozok, hogy majd föltalálnak a tudósok egy olyan fát, amin palack nő, aztán nem kell ennyit menni, hanem csak úgy tépkedjük a fáról a kis palackokat, mint a szilvát. Mondtam ezt a Ricsinek is. Azt mondta, ültesd el a földbe a palackot, kinő az magától. De nem nőtt ki.  

Sosem lehet tudni, hogy hol találsz flakont. Olyan, mint a bújócska. Izgulok mindig, ha megyünk Pestre. Hosszú és vékony a karom, úgyhogy én szoktam a kukákba benyúlni. Már volt, hogy törött üvegbe nyúltam.  Hogy vérzett a kezem! Van, aki olyan jó, hogy direkt ott hagyja nekünk az ablakpárkányon, út szélén a flakont, hogy könnyű legyen észrevenni. Van, aki gonosz, és megkérdi, hogy kell-e a palack. Mire meg nyúlok érte, direkt úgy összenyomja, hogy ne lehessen bedobni a gépbe. 

Sok jó ember is van Pesten. Van, aki pénzt is ad, vagy hoz valami zsemlét, süteményt is néha. Kérdezgetik, hol van anyám, mondom, hogy itt a metrónál, aztán futok tovább, nehogy megkérdezze, melyiknél. 

Laci viszi a zsákokat, addig anyu meg Ricsike a megállókban kéreget, most a Corvinnál. Azt mondja, váltogatni kell a helyeket, mert egy idő után már észre sem veszik őket az emberek.

Mindig mindenki csak siet. Hova? Mit csinálnak ezek egész nap? A Ricsi azt mondja, hogy az a mi szerencsénk, hogy ezek sietnek, mert így nincs idejük elvinni a flakonokat az automatába. 

Amikor visszaváltottuk a száz palackot, felhívjuk anyácskát. Ha csak délután négyre vagyunk meg, akkor befejezhetjük, hogy ne érjünk haza olyan későn. Ha korábban, akkor még gyűjthetünk, és akkor abból a pénzből vehetünk magunknak csipszet. Amikor egyszer lett kétszáz üveg, akkor még egy nagy üveg kólát is vett anyu.

Szép hely ez a Budapest. A villamost szeretem nagyon, a kivilágított hidak is olyan szépek, hogy az Istenke is gyönyörködhet bennük. Egyszer láttam egy nagyon szép házat. Azt mondta a Laci, hogy az a Parlament. Ott laknak az igazán gazdagok. Kérdeztem, hogy oda mikor mehetünk flakonozni, mire felröhögött. Ott aztán neked nincs flakon.

Lehet, hogy irigyek ott az emberek? Vagy nekik még van arra idejük, hogy visszavigyék ők maguk a boltba?

Ughy Szabina

A kiemelt kép forrása: Simándi Nóra